Népújság, 1987. október (38. évfolyam, 231-257. szám)
1987-10-24 / 251. szám
Színháztörténeti pillanatok Nagy lelkesedéssel fogadta a közönség a kultúra hét szűk esztendejének idején újjászülető egri Gárdonyi Géza Színház első bemutatóját.' Siito András: Kgy lóesiszár virág vasárnapja című tör tenelmi drámájával az egri társulat így a színház történetire is hevonult. Az ünnepi előadáson munkatársunk. Koncz János járt kamerájával. r H atalmas óceán az idő, amely elnyeli az évtizedeket, az évszázadokat, és elmúlik minden a tovahömpölygő hullámsírokban. Halottak napja táján óhatatlanul is többet gondolunk az elmúlásra, arra a nagy óceánra, amelynek egy-egv cseppjei leszünk valamennyien. Virágosodnak a temetők, pompáznak a sírok, zsemlé- nyi krizantémok virítanak a drága hantokon, fátyolkákat, egyéb kései virágokat, koszorúk tízezreit viszik a robogó autók a temető felé. — Csak meg ne fagyjanak ezek a virágok! A hónapokig tartó nyári szárazság meglátszik a mi falunk temetőjén is. a fákon, a bokrokon, amelyek ezekben a napokban vetik le sokszínű, tarka ruháikat és ruhátlan feketén, talpig gyászban várják a halottak napját. A sírkeresztek pókhálószálain fennakad néhány piros, sárga, barna falevél, de a levéleső már maga az ősz. A közeli erdő is az ősztől, a nagy halottól búcsúzik, amiben tulajdonképpen nincs semmi különös, semmi rendkívüli, hiszen így történik ez már évmilliók óta a természet örök törvénye és rendje szerint. Harangszót sodor a szél, az ismerős hangokat, amelyek mindig a fülembe csengenek, bármerre is menjek a világba. Amikor Párizs. Róma harangjainak zúgását hallgattam, világhírű bazilikák tornyai előtt álltam, akkor is a csodálat alázatosságával a szívemben, az én kis falum harangocskáira gondoltam. Állok a temetőnk dombján a késő őszi napfényben, lábam elé pottyan egy makk a sírokat beborító tölgyfáról, mintha jelezni akarná, hogy ő is részt kíván venni az őszi búcsúzkodásban. /A makkból új fa lesz, távolabb a sok fából erdő, a kidöntött fák rönkjeiből bútorok, koporsók. Egyszerű ősi körforgás ez, a világ örök, nagy igazsága, amit senki nem von kétségbe, nevezzék bár végzetnek, sorsnak, rendelésnek. Ez a mozgás velünk vagy nélkülünk egyaránt létezik, mint ahogyan a kalapomra hulló hársfa aranyesőt ontó levelei sem kértek tanácsot senkitől, hogy mikor borítsák be a temetőt. A hársfa alatt sírgödröt ásnak. Nem régen kezdhették, mert a sírásó csak kötöz- kodésig áll a gödörben, csákánya szikrázva veri föl a követ. Egy kevés idő múltán félre dobja a csákányt, tenyerébe köp, és lapátért kiabál a sírnatk még alig nevezhető gödörből. Dobálja kifelé a felszaggatott talajt, verejtékezve békés nyugvóhelyet készít a megholtnak, megemlegetve közben ördögöt és poklot, a köves, sziklás föld miatt. — Jó napot! Felnéz a gödörből, rámismer, cserzett, verejtékező arcvonásai meglágyulnak, mint télen a jégcsap, amikor rásüt a nap. Kezét nyújtja kifelé, mintha irgalomért könyörögne, így az apa és a fiú ujjat egymásba fonódnak. — Ránts ki Ferkó. vendég jött! Manapság nem könnyű sírásót kapni, hiszen mesterségnek nem mesterség, inkább hozzáértést, nagy erőt kívánó alkalmi munka, amelyre — ha a szükség úgy hozza — mindenképpen időt kell szakítani. A halott nem várhat! Görbe Ferkó kirántja az apját, a harmadik társat bemutatják, mert nem ismerjük egymást, aztán koszorúba fogjuk a kidobált földkupacot. — Ezt a munkát egyszerre csak egy ember végezheti, több nem fér el egy két- kvadrátos sírban sem életben, se halálban. Így aztán felváltva dolgozunk. Olyan őszünk van, hogy halottak napja előtt ingujjban ássák a sírt. Görbe Ádám homlokáról szájába csorog a verejték, amíg végig nem pásztázza a fejét a karjával. — Én következek édesapám! A legény beugrik a gödörbe, csákánnyal kínlódik előbb, majd stangáért kiabál a harmadiknak, aki vaséket és bunkót nyújt be neki odafentről. — Fél az ördög, hogy kiásod! — nevet a pihenő harmadik, mire Görbe- Ferkó úgy cifrázza, hogy Ádám jobbnak látja, ha odébb invitál. — Üljünk le ott, a fa alatt, férjenek a munkához a fiatalok is ... Több mindenről szó kerül, a sovány szüretről. arról, hogy jövőre még a sírásókat is megadóztatják, kíváncsian méregetjük, vizsgálgatjuk egymást, mint a betegségre gyanakvó orvos. — Ki a halott Ádám? Megérzi azt mindjárt az ember, ha nem jól szól valahol, így járok én is a kérdezésemmel. mert Ádám folyton csak a hátam mögé sandít, és a kegyetlen, sziklás talajt szidja, meg az életlen szerszámokat. így ősszel könnyen támad a fuvallat, amelyből akár szél is kerekedhet, amely aztán egyetlen perc alatt összeborzolja a temetőt. Felborítja a virágokat, megtépázza a koszorúkat, eloltja az amúgyis imbolygó fényű gyertyákat. A mi temetőnk domboldalon van, annyi síma hely sincs rajta, hogy csupán egy pillanatra is megállhatna rajta egy golyó. Most veszem észre, hogy Ádám mögött egy ember közeleg. — Nincs halott! — Élőnek ássák a sírt? — Élőnek! Halni készülő élőnek. Ott jön Balogh Flóris, az övé lesz a sír és a még életében felállított sírkő. A falujában ritkán vissza-visszajáró ember úgy van, mint a juhász a bárányaival, ismeri valamennyit, de egyiknek sem tudja a nevét. Látok egy arcot, a lélek viasztábláján meg is találom a hasonmását, már majdnem kimondom, hogy hívják, amikor tovább fürkészve az arcát, kétségek fognak el egy időre, aztán újabb bizonyosságot találok a szeme járásában, a szavában, a mozdulataiban, ö az! Ismerem csupán, a nevét nem tudom. Az ember nagyot néz, amikor meglát, a nevemen szólít. Fanyar mosollyal fogunk kezet, zavar, hogy rnitsem tudok róla, de mégjobban az, amit az előbb a sírásó mondott. Egy gyereklány van vele. Köszön is, nem is, úgy tűnik, biccent azért a fejével. A gyerekarc emlékképeim közül megint kiválasztja a hasonmását, bizonyára az édesanyja hajdani tekintetét fotografálja le ezúttal emberszabásúra a komputerem, amelynek segítségével bizonyára megtalálnám azt, akit keresek. A nevére sem emlékszem... — Lassan haladtok, Ádám! A hang lekezelő, majdnem sértő. Az elhízott, nagydarab ember a céklafejével és szúrós tekintetével legszívesebben felöklelne mindenkit, szőrös kezefeje idegesen dobol a görbebotján. — Még csak most kezditek! Arról volt szó, hogy halottak napjára téglával kibélelve, készen a sírbolt és szentelheti a fehérmárvány síremléket a főtisztelendő úr... Érett makkok potyognak le a fákról, délutánra járva, hűvös fuvallat támad a Bükk felől. — Élő szikla a föld Flóris! Megaztán a szüretet sem lehetett tovább halasztani, légy egy kevéske belátással... — Megegyeztünk, vagy nem? — Előleget nem adtál! — Az én szavam erősebb az írásnál, és a pénzt is megkapod egy összegben. Mutattam a költségvetést! Százezer a márvány, huszonöt ezer a rakott sírbolt, de a csúszást nem tűröm. A szátokat tátjátok egész nap! Mire felocsúdunk ottmaradunk magunkban, szóval verve, megszégyenítve, még a legény is megáll a munkával a sírban. — Apám következik! A sírásók gondolkodó, tűnődő emberek, ilyennek ismerem Görbe Ádámot is, aki amellett, hogy teszi, amit kell, csöndben forgatja magában a világ dolgait. Vállára dobja a kabátot, int a társának, a fiának: — Pihenjetek! Erősödik a szél. összekoccantja a levetkőzött, csupasz gallyakat, borzolja a temetőt. Meg nem állom kérdezés nélkül: — Milyen ember ez a Balogh Flóris? — Szívtelen ember. Azt gondolja, hogy az igazi, szép emléket köbül faragják. — Hagyjuk itt apám! Görbe Ádám .nem szól, fejével int nemet. de a legény erősködik: — Aztán miért nem? — Mert az esküvődre kell a pénz fiam! K erülök még egyet a temetőben, nézegetem a sírokat, itt-ott gyertyát gyújtanának, ha el nem fújná a feltámadó szél, és amikor visszaérek, már csak Görbe Ádám van a sírgödörnél. Sze- delőzködik ő is, a csákánnyal, az ékekkel bajol, de látom a tekintetén, hogy mondani készül még valamit: — Tudja, a temetőben nemcsak szomorúbb, de egy kicsit bölcsebb is lesz az ember ... Szalay István JCänek h színek.
