Népújság, 1987. szeptember (38. évfolyam, 205-230. szám)

1987-09-10 / 213. szám

4. KULTÚRA —KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1987. szeptember 10., csütörtök Rekonstrukció a kecskeméti színházban A kecskeméti Katona Jó­zsef Színház 1986-ban kezdődött felújítása ha­táridő előtt, a tervezett költségekből 20 hónap alatt készül el. A színház" a tervek szerint decem­ber 18-án Katona József: Bánk bán cimíi előadásá­val nyitja kapuit (MTI-fotó: Ilovs/.kv Béla - KS) KIRÁLYOK, HŐSÖK, DOKTOROK Kálnoky Lászlóról A Magvető, Kálnoky Lász­ló műveinek gondos kiadó­ja a francia drámák fordí­táskötetével figyelmeztet minket, feledékeny kor- és nemzedéktársakat, hogy a lelkiségében, gyökereiben eg­ri költő most lenne hetvenöt éves. Két éve halott már, nem írja-zengeti „lehetséges változatait” latin, francia, angol, német és egyéb nyel­vű szerzők verseinek ma­gyarul, mint tette azokban a. kényszerű esztendőkben, amikor a közéleti rövidlá­tás és egy vesztes irodalom- politika nem az értékekre figyelt, hanem pillanatnyi szempontokra. Ahol az ér­dek és a talmi haszon so­roltak embereket méltatla­nul le és fel. A kötet kézhezvétele és forgatása közben arra gon­doltam, mennyire rossz fu- fár néha az élet, későn, sőt megkésve fizet azoknak, akik arra korábban érdeme­sek lettek volna. Aztán a meghiggadásnak azzal a de­rűjével, az olvasásnak azzal az örömével, ami így ősz táján különösen alkalmas ar­ra, hogy az elmúlás és az igazságtalanság ellen gyó­gyító anyagként szolgáljon, vigasztalódtam: scripta ma- nent. Az írások megmarad­nak. Az emberi test elmúl- hatik, a leírt szó megmarad és a benne honos szellem, a belőle kiáradó dallam, szép­ség és varázslat eljut azok­hoz. akik a készség befoga­dó erejével rendelkeznek. Legfrissebb élményünk te­hát Kálnoky Lászlóról ez a hat francia dráma; három Moliere-től, egy-egy Cor- neille-től, Raeine-tól és Vic­tor Hugótól. Nyilván fel­merül a kérdés: ezeket az irodalmi és színházi nagy­ságokat már többen átül­tették magyarra, jól beszél­hető színpadi nyelven olvas­hatjuk, hallhatjuk ezeket a szövegeket évtizedek óta Egyébként is ezek a drámák inkább már az idősebb kor­osztály lelkivilágának szól­nak, a mai fiatal nemzedék félrelöki, mint nem nekiva- lót. minek hát újból ekkora munkával, aprólékos, lelki- ismereti vesződséggel neki­menni, és újjáteremteni va­lamit? Akik ezt a kérdést felteszik, velem együtt elté­vesztenek a lényegre törni: az európai irodalomban és egy­általán a XX. században ho­nos magyar költő, ha az Kálnoky, nem mondhat le ar­ról a munkáról, kötelességről, élvezetről, szellemi vállalás­ról, hogy önmaga értékeit is mentve, valahol a személyi­ségnek, a megélésnek csodá­latos óráit, napjait olykor éve­it batyuba kötve, hátára vé­ve ne cipelje tovább, hátha akadnak még valakik, akik kíváncsiak, mi is történt, itt, Európában, hogyan éreztek, gondolkodtak itt, ama klasz- szikusan európai időkben, amikor a kultúra, civilizáció és emberiség öröksége itt, ezen a földrészen halmozó­dott fel? Ezekben a drámák­ban valóban királyok, hő­sök, doktorok sorakoznak fel, hogy sorsukat, indítékai­kat kivaillják, megtegyék a vesztésre ítélt nagy vállal­kozás minden cselekményét. Mert tanulságul szolgálnak, részvétet ébresztenek. Meg is érdemlik, hogy emlékez­zünk rájuk és tanuljunk tő­lük. S ha ezt a hatalmas méretű műfordítói munkát egy költő teljesíti, a saját nyelvén, a saját indulatait, céljait, hitét, lelkesedését, humorát, ítéleteit, a hangu­latok, hangzások árnyalatait is szinte az impresszionista festők érzékenységével be­csempészi az átélt és lelki­leg megdolgozandó szövegbe, akkor sejtjük, és még csak távolról azt a szándékot és akaraterőt, amely Kálnoky- ban oly fáradhatatlanul mű­ködött. Végül is a költő utolsó évei egyfajta szerény diadal­menetnek is felfoghatók. Az­zal együtt, hogy „egrisége” korlátáit, makacs hitét az örök értékekben és a piaci jelenségek megvetése kap­csán támadt hátrányait vál­lalásként hordozta. S ami­kor a külső, kerek vissz­hang szárnyára emelte őt, már maga is másként kezel­te egri árnyait; felépített magának egy remek egyé­niséget, Homálynoki Szanisz- lót. hogy az irónia apró tűszúrásaival, az évődés fér­filírájával emelje magasba azt a szellemességet, szelle­miséget, amely minden os­Oláh Enikő: ünnepi ruha torozó, simogató, elmélkedő sorából árad. Azt igazán csak a szak­ma értői tudják elképzelni, mekkora lelkierőre volt szük­sége Kálnokynak ahhoz, hogy az általa végigművelt műfordítási rendet felépít­se, végrehajtsa. Hány filoló­giai buktató, előtanulmány, idegőrlő gondok, a kétség és a megoldás helyessége fe­lőli töprengés után jelen­hettek meg ezek a dráma- fordítások. Amikben nem az az elsőrendű kérdés, va­jon sikerül-e francia irodal­mi nagyságot úgy megszólal­tatni, hogy az eredetinek a varázsa, szépsége ne sikkad­jon el. Az egyszeri, a fon­tos mindig is és újra csak az: hogyan adta hozzá a ma­ga készségeit, forma- és rit­musvilágát, átélését, élmé­nyét a fordító a műhöz, ho­gyan áldozta rá a saját egyé­niségét arra a másnak talán holt anyagra a drámák ma­gyar álmodója. hogy a több­let, az a bizonyos új íz, zamat a nyelvben, a felhangzó mon­datok zenéjében kivallja a magyarítás szellemi és er­kölcsi szükségszerűségét. En­nek meg kellett így történ­nie, mert a magát sokszor kallódónak érző vagy . meg­tagadott, megtaposott ember­nek ez volt a belső rendje, kötelessége, munkája, hite; oka és joga az életre. Nem kívánunk itt belemenni elemzésekbe, rövid, akszió- maszerű megállapítások fel­sorakoztatásába sem. de egy biztos: a drámafordítások ol­vasói, esetleg színpadi meg­elevenítő! érezni fogják a sorok, a jellemek, a mono­lógok, a pengeéles párbeszé­dek között Homálynoky Sza- niszlót is, az egri gesztenyék, tölgyek zúgását is onnan, az Érsekkertből. És azt a gall- francia szellemet, ahogyan Kálnoky itt. az egri templo­mok, paloták árnyékában az európai szerzőket megismer­te, megszerette. Farkas András Madarász Ildikó: Fa és csillagok zászlaja Kass Eszter: Zászló (Koppány György felvételei — KS) Kálnoky László síremlékét szeptember 11-én, pénteken 11 órakor avatják a Farkas­réti temetőben. Dobány Sándor kerámiái a képző- és iparművészeti lektorá­tus díját nyerte Fiatal képző- és ipar­művészek kiállítása A Vigadó Galériában fia­tal képző- és iparművé­szek alkotásaiból ünnep címmel nyílt reprezentatív kiállítás. Képeink a kiál­lításon készültek MATÚZ GÁBOR Ars poetica A pró, óvatos ugrással hagytam el a mozgó­lépcsőt. utat engedtem a dolgukra sietőknek — én ráérek sétálgatni —, aztán kiléptem az épületiből. A lenti zavaróan homályos neonvilágítás után hunyo­rogva fogadtam a nap ter­mészetes fényét. Váratlanul elerőtlenedve, hátammal a falnak támaszkodtam, mar- kolászni kezdtem szorítva lüktető mellkasomat, szeme­im lehunytalmi hirtelen ki­száradt torkom hörögve nyel­te a levegpt, kiütött rajtam a veríték. Fél percig tarthatott az egész, akkor felnéztem, az Országházat láttam ... szem­héjamat egy széles szívtájé- ki szúrás újra lezárta, és „eszembe jutott” ... „1945 januárját írták. Az emberek félelemben, bizony­talanságban vártak minden elkövetkezendő napot, önfe­ledt gyermekien örülve azoknak a perceknek, amik véletlenül fegyverzajmen­tesnek sikerültek. A város­ból egy lélek se ki, se be, az ostromgyűrű szoros, ki­váló csapdaként működött. Egy különösen hideg éj­szaka, úgy tizenegy óra kö­rül, halkan kocpgtattak aj­tónk keskeny üvegén. Fel­álltam a kopott bőrfotelból, amelyben lustán elterülve azon töprengtem éppen, va­jon meddig húzódhat még ez az esztelenség, ki lest em az ellenőrzőnyíláson, Zol­tán állt a kis előtérben, hal­kan elfordítottam a kulcsot a zárban, és beengedtem. Talán át sem lépte a kü­szöböt, már sürgetett, azon­nal pakoljak, el kell tűn­nöm, a nyomomban vannak. Az általunk vívott harc szükségszerű velejárója volt állandó menekülésre kész állapotunk, így nem sokat kérdezősködtem, két perc alatt megsemmisítettem mindent, ami közelmúltbeli itt-tartózkodásomra utalt volna, váltamra kaptam há­tizsákomat, feleségemmel megcsókoltuk egymást, köny- nyek nélkül búcsúztunk, a gyerekek fel sem ébredtek. Kényelmesen elhelyezked­tem a svéd diplomatarend­számú autó hátsó ülésén, és vártam, hogy Zoltán el­mondja további teendőimet. Ehelyett szótlanul ült. ciga­rettájának parazsa idegesen vibrált a sötétben. — Las­síts! — Súgta a „sofőrünk­nek” fojtottam alig fél ki­lométer után. Körülbelül ötven méterre előttünk egyenruhás alakok egy földön heverő civilt fogtak 'közre, és rugdosták. Amint észrevették leállí­tott motorral guruló ko­csinkat, fegyvereiket ránk szegezve megállítottak ben­nünket, dühösen hadonász­tak és kiabáltak. Zoltán ki­szállt. átnyújtotta iratain­kat. néha a katonák felé bökött egy-két szót németül, különben fensőségesen né­ma maradt. Az igazoltatási hercehur­ca alatt összeszereltem gép­fegyveremet. letekertem az ablakot, mire egy csőtorko­lat rögtön szembefordult velem. — Was ist das? — szóltam ki „hanyagul”, és már lőt­tem is. A lövedékek zajának el- haltával. érezni kezdtem, hogy testem kellemetlenül nyirkossá vált, nyelvem és szájpadlásom szárazon re­szelik egymást. Csak ezután döbbentem rá. nincs nyitva a szemem, ki tudja mióta ■lövöldöztem vaktában .. . felnéztem. A három nyilas hullája mellett megpillan­tottam a kissé meglepődöt- ten tébláboló Zoltánt, to- vábbvándoroltatva tekinte­tem. a Duna másik oldalán a gyenge holdfénnyel kere­tezett Országházat lát­tam ...” Valaki hozzáért a karom­hoz, aztán még egyszer, sürgetőleg ... Rövid hajú. erős testalkatú, egyszerű, sötét öltönyt viselő férfi állt előttem. Igazolványt dugott, •nem tolakodóan, az orrom alá, belügy, elkérte a sze­mélyimet — feltűnően hosz- szúra nyúlhatott ácsorgásom az ország első házának kö­zelében —, szakszerűen át­pörgette ujjai között a la­pokat, majd visszatérve az •első oldalpárra, ismét ösz- szehasonlított a fényképem­mel. és elkezdte kikérdez­ni az adataimat. — Hogy hívják? — Matúz Gábor. — Mikor született? — 1963 . .. Tar Beáta ruhái az Idea Vállalat díját kapták

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom