Népújság, 1987. szeptember (38. évfolyam, 205-230. szám)
1987-09-26 / 227. szám
M inden esztendőben egyszer megszólal az erdő. Langyos estéken és dércsípte hajnalokon szarvasbőgést visszhangoznak a hegyek, és kikiabáLják szerelmüket a koronás daliák. Még ragyog az erdő. A fák, a bokrok színpompás divatbemutatót rendeznek egymás kedvtelésére. A bükkök aranysárga a tölgyek barnászöld kosztümben bólogatnak, a gyertyánok még csillogó mélyvörös flitterekkel is díszítik lombruháikat, a toakfiskorban lévő bokrok, — a som, a galagonya, a csipke — izzó pirossal kelletik magukat a hegyoldalakon. A fenyők nem divatolnak, hiszen örökzöld ruháik mindig elegánsak, diszkrét vet- kőzésüket nem veszi észre senki, olyanok mint a szemérmes kislányok, akik még önmagukat is szégyellik megsimogatni. — Szép. hosszú őszünk van! — mondogatják az emberek, és tekintetükkel megcirógatják a mohos sziklákat, a rétek utolsó virágait. és ha szél támad a fák alá állnak, hogy rájuk hulljon a színes levófeső. Még mosolyog az október, de a fák vétkezésé már a november üzenetét hozza a világnak. A patak a völgyben első hallásra éopen úgy . csacsog, mint hetekkel ezelőtt, pedig csak az erdőt járók tudják, hogy ezek a hangok már nem a régiek. A koronás nagyúr sem a régi. forr, tüzel a vére, orrlyuka kitágul, szimatot és vetélytársat keres, miközben látszólag lustán morog egvet, és szép terpesztésű agancsát a szálasban a szélnek veti. Háreme körülötte a magas fűben hever, de i. mégsem lehet nyugodt, mert messziről egy elnyújtott bőgés dacot és féltékenységet ver a szívében, A vadász felkapja a fejét, hallja a távoli bőgést, a morgást is a patak felől, aztán egy ideig megint csendes lesz az őszi délután. A patak sodrása erősebb mint . nyáron, a tegnapi eső néhány nagyobb követ is lejjebb sodort sok ezer esztendős helyéről, a fák vizet kóstoló gyökerei is vastagodtak, és erősebben kapaszkodnak meg á sodrásban. A koronás úr agancsával a saját hátát veri. űzi, hajtja magáról a bögölyök, legyek sise- rehadát, aztán hangtalanul, mint a szellem, szomját oltani a patak felé indul, miköziben az esti véres harcra gondol. Szőre csapzott, bordáin cimbalmozni lehetne, csak a kormos nyaka duzzadt és kihívó, hűsítő vízre vágyik csupán, és bár éhségtől korog gyomra, de egy falat sem menne le a torkán. Így van ez már néhány hete, amióta üldözi a féltékeny nyugtalanság, de különösen azóta, hogy az a vékonyabb, de szemtelen, követelőző hang először a füléig jutott. Tudja, hogy hallják ezt a tehenek is, a szerelemre, a fiatalabb erőre sóvárgó ünők, és bár vastag agancsával hajtja, tereli őket, de a kíváncsiság, a vágy nem hagyja nyugodni a háremet. — Harcolj, verekedj meg értünk! — sóvárogják a tehenek és diószemükkel a patak felé lépkedő öreget lesik. A bika hosszan iszik, csülökig gázol az iszapba, a vízbe is heverne, de a legfiatalabb számára legkedvesebb ünö megunva a hevedéit feláll, és felé tekint, így aztán elmarad a sóvárgott dagonyázás. Oldalán még sajog az éjszakai verekedés nyoma, a véres szúrásokat ellepik a folyton lakmározó legyek. Ám most nem törődik a fájdalommal, a sebeivel sem. amelyek egyébként néhány hét múlva maguktól behegednek, és éppen, úgy elmúlnak majd, mint a szerelem . .. A vadász megáll1 egy odvas bükknél, megsimogatja az emberfejnyi taplót, nem hall semmit, mit sem tud a sűrűben történtekről, várja a napszámát, az esti bőgést. A sárga levelek, — amint a szél erősödik — mint a násztáncukat lejtő lepkék libbennek, kavarognak, és lassarr-lassan beborítják a földet. A vadász a cserkészutakat járja, hosszasan időz egy-egy korhadó tüskön és figyel. Látja a harkályt, amint orvosolja a beteg fákat és fittyet hányva az agyrázkódásra, kopogtatja a számára gyanús törzseket. Százezernyi doktor sem bírná az egész napos rendelést, mert beteg, nagyon beteg az erdő... A késő délutáni szél úgy jár, mint a végrehajtó, felmér, megnéz és meglát mindent, majd szárnyára kapja a híreket, és elröpíti azokat a világ négy tája felé. A most még hallgató, kimerültén heverő rudli is a szelet neszezi, emberszagot szimatolnak a folyton fülelő vezértehenek, és a hárembasa nyugalmát őrzik, akit most vakká és bizonytalanná tesz az olthatatlan vágy és a szerelem. A szélben messzire hallatszik a mátyás- madár hangja, a feketerigó szöszmötölése az avarban, és a mókusok akrobatikus ugrásai is zajt csinálnak. A szél ilyenkor nem jó. a szél mindig változást jelent, viszi, de vissza is fordítja, keveri a hangot, becsapja ezzel a játékával az egész világot. Ilyenkor minden csalóka és kiszámíthatatlan. Tudja ezt a vadász, ezért nem mozog sokat, ezért üldögél, hallgat és reménykedik, hogy az este csendesebb lesz. Az idő már októberi tartja a markában, és csupán néhány órára idézi a nyarat, de ilyenkor a ragyogás is csupán erőtlen búcsúzás. csalfa illúzió, amely egy-egy félórára levetteti az emberrel1 a kabátot, aztán dél múltával újra fázósan gomboluník be minden gombot. — ősz van már! Az erdőben megnőnek az árnyak, napszállta után a szél is szelídül, messze, túl a hegyen egy gyerekbika nyekereg, ám a vének komolytalannak tartják, és nem is válaszolnak. Az ég magasságában apró kis felhők sietnek, lehet, hogy nekik is találkájuk van valahol? Az öreg erdő fekete árkaiban, ahol már az éjszaka bujkál, megszólal egy bagoly, de a hangjában rémület van és riadalom. A vadász feláll a revés tőkéről, vállára rántja a puskát, és lassú, óvatos lépésekkel, — jó széllel — elindul. Az esti szürkületben hűvösen sóhajt az erdő, szaporodnak a neszek, a moccanások, itt-ott . törik egy gally, de az is lehet, hogy csak erejét veszítve magától hull a földre egy haldokló tölgyfáról. A rudli már talpon van! A tehenek legelésznek, a merész ünő távolabb merészkedik, de csattan a hátán az ágasbogas agancs, és átjárja testét a fájdalom. Nagyot ugrik, és — mint egy engedetlen bakfis — visszafut a többiek közé. iA rét szélén a zöld fűből egyet-egyet harapnak a tehenek, csak az öregúr (nyugtalan és ideges. Fejét eg.v sudár gyertyánhoz dörzsöli. rákenve mirigyeinek „illatát”, jelezve ezzel is birodalmának bevehetetlenségét. Erősödik a szürkület, amikor újra megszólal a gyűlölt vetélytárs, az egyetlen a környéken, akire féltékeny, és akit ölni tudna. A vadász hallja a hangpárbajt és mély, inkább csak a morgásszerú bőgésre figyel, az öreg bikára, amely miatt már a második hetét tölti az erdőn. A kísérő kis gavallérok inkább csak zavarják a tervét, éppen úgy. mint az éber tehenek, amelyek hosszú percekig szoborként állnak, és táguló orrlyukakkal szívják be a hűvös esti levegőt. ötven méter lehet a távolság, de sötétül az erdő és csupán a kis patak menti tisztás ígérhet szerencsét. — Színre kell léptétni a koronás urat! A sűrű vágásban megroppan egv gally, zörögve hullanak a makkok, zajt csinálva a most már szélcsendes estében. ■Megszólal a bőgőkürt. Csupán egv erős böffenés az egész, de elegendő ahhoz, hogy a hárem őre vérét felforralja. Nem sokáig késik a válasz, és a háravetett fej toroknyílásán át beteríti az erdőt a szarvasbőgés. A vadász bólint, és a vadőr hóna alá csapja a kürtöt. Percekig semmi sem történik, csupán a ponyványi rétecskén jelenik meg egy-két tehén, fülelnek, szimatolnak és csipkedik a füvet. A lővilág utolsó percében lép színre a felháborított hárembasa, aki hiába várja az újabb bőgést. erős tiltakozására a kihívó választ. A sűrűben áll, de a fejét, a nyakát már kidugja a bokrok közül, lép egyet az övéi után. Mellette elhajlik egy vékony cserfa, ágai suhogva csapódnak vissza, váratlanul levéleső hull a földre, amitől felkapják fejüket a mindig éber tehenek. Néhány pillanatig bizonytalan a helyzet, egy gyanús nesz kellene csupán, és ez a látszatnyugalom átragad' a rudlira is. Csipegetnek, eszegetnek tovább, de a vezértehén zsiráfnyakán a nagy fülek, mint minden moccanást felfogó radarok működnek. A kis cser megint meglódul, hallja a vadász az agancs koppanását is, orrában érzi a bika ilyénkor jellegzetes szúrós szagát. amely átjárja az egész környéket. Egyetlen rövid lépés hiányzik még. az a harminc centi, amely befejez valamit, egy nagy vágyakozást és egy életet. D örrenés hasítja ketté - a csendet, aztán, némán hallgat az erdő. A vadászkísé- •rő megszorítja a vendég kezét, és leemeli a fejéről a zsinóros kalapot, mert a koronás nagyúr már megbékélve ott fekszik a rét szélén, az őszi kikericsek között.. . Szalay István &ziurmisná$< t,
