Népújság, 1987. július (38. évfolyam, 153-179. szám)
1987-07-25 / 174. szám
8. NÉPÚJSÁG, 1987. július 25., szombat A LÍCEUMBAN A titkos fogantatás« rózsa Felfokozott várakozás előzte meg az Agria Játékok idei Líceumbéli bemutatóját. A társulat tagjai és a nézők egy következő — remélhetően tartós — új egri színházi korszak nyitányaként találkoztak Tamási Áron Énekes madár című művével. Az egri Gárdonyi Géza Színház igazgatója, Gáli László bevallottan azt kívánta érzékeltetni: milyen szellemiség, erkölcsiség hatja át tervei szerint az egri együttes munkáját. Az előjelek alapján a közönség gondosan Kimunkált bemutatóra számított, s várakozásában nem is csalatkozott. A felületes olvasó nem is Hinné, Hogy mennyi réteget, színt rejteget Tamási darabja: akár egy szó, egy fordulat mögött is mi minden húzódhat meg. Az ötvenes években mintha maga a szerző is megrettent volna ettől a bonyolultságtól. Átdolgozásai könnyebben értelmezhetővé, egyben némileg szegényesebbé is teszik a drámát. Nemhiába írta Féja Géza: Hibátlan alkotásnak véltem a darabot, s jó előre óvtam mindenné- mtí színszerű változtatástól. Utóbb, 1955'ben mégis módosításokkal került a színpadra . .. Az éles folklorisz- tikus színt pasztellé enyhí' tette, a befejezést légiesebbé párolta, ezáltal megfosztotta drámai mozgalmasságá' tói. Kitartok az Énekes madár eredeti szövege mellett.” Szerencsére Gáli László is így vélekedett, s a korábbi, de teljes fényében ragyogó népi szimbolizmus, szürrea' lizmus jegyében született szöveget adta a szereplők kezébe. így olyan távlatok tárulhatták fel, amelyek a vígjáték örvényén, az indulatok tragikus egymásnak feszülésén túl az emberi lét alapkérdéseire is ráirányít' ják a figyelmet. Nagyon pontosan kijelölte a szereplők útját ez az értelmezés:.az estéből az éjszakába váltó nyári napon tulajdonképpen az élet titka, misztériuma világlik meg. Gondos Magdolna, azaz Magdó a gyermekből kamaszlánnyá serdül, felnőtt nővé érik, majd betölti anyai hivatását. S mindezt egy nagyon egyszerű, mégis finom jelképen keresztül valósítja meg a szerző és a rendező: az első felvonásban lenyelt madártojás összekapcsolódik a nézőben a csodálatos madárka felröppenésével, a mű zárásával. Ősi termékenységvarázslatként misztériumjátékként adja meg a dráma vázát ez a mélyben meghúzódó folyamat. Ezért természetes módon Magdó alakja áll a középpontban: neki van csodálatás hatalma az élők ás a holt tárgyak fölött: ha kell, eltolja a falat, szavára egy pillanat alatt megnő a diófa, kiemel~ kedik a kútból belevetett szerelmese. Nincs semmi rendkívüli emögött. mivel hatalma kigyúlt nőiességéből, a teremtés erejéből származik. Áz igazi csoda inkább maga a fogantatás, amelyet erőteljes, gyönyörű képpel fejezett ki a szerző, s nem kevésbé kifejező módon ábrázolt a rendező. Magdó megformálója Csőn' ka Ibolya, képes megmutatni a szerep mélységeit is. Nem holmi „Hamupipőkeként” lép elénk. lázadása nem hat váratlanul, önmagában hordja magyarázatát, csupán nem vették észre felületes nénjei, hogy már nem a hajdani gyermekkel állnak szemközt. Tamási a legtöbb esetben csupán tőmondatokat írt Magdó számára: a játékkal a tartással, a teljes színházi jelenléttel lehet ezeket egybefűzni, s jellemet formálni belőlük. Ez Csonka Ibolyának sikerült. Amikor fel-fel- csattan hangja, az olyan, minthogyha ő maga lenne az a bizonyos címbéli madár. Egyszerre képes bemutatni e történet színét és visszáját, oly egyszerűen műveli a csodát. mintha az a világ leg' egyszerűbb dolga volna. Darabbéli párja, Kömény Móka Lippai László megformálásában méltó társa e kislánynak a szerelemben. Talpraesett legényke, akinek helyén van a szíve és az esze. Ha nem is adatik számára akkora hatalom, mint Magdónak, azért érthetővé teszi a mesébe illc kavarodást. Olyan ' magától érthetődő módon bújik bele e figura bőrébe, ami párját 'ritkítja. Jó nyitányjáték egy színészi pályához. E páros útja aránylag egyértelműen ível a darabban. Az alapvető tétet az jelenti számukra, hogy mennyire képesek femutatni kapcsolatuk legegyszerűbb s legmisztikusább tartalmát. A velük szembenálló „négyesfogat” már lényegesen „földközelibb” kérdésekkel küszködik. Rendkívül ellent mondásos jellemeket kell megjeleníteniük, akik a végső elszámolásnál gonoszak, becstelenek. De nem válna érdekessé az előadás. ha nem értenénk, hogy milyen indulatok fűtik őket, hogyan jutnak el a legszörnyűbb bűnökig. Szemes Mari és Agárdy Ilona a két vénlány szerepében külön utakon jut el a megoldásig. Szemes Mari olyan figurát állít elénk, amelyet a szélsőséges érzel' mek jellemeznek: kiszolgáltatottsága, bizonytalansága eredményeként csúszik ki a lába alól a talaj. Agárdy Ilona egy tömbből faragja a másik alakot, számára magától értetődőbb a gonosztett: Reginának ez éppolyan egyszerű, mint a mezei munka. Igaz, e különbség csírája már az írott szövegben is megtalálható, de érezhetően tudatosan fejlesztették ezt tovább. Hasonlóan jól megkomponált a két vénlegény, Köti Árpád és Csendes László alakítása. Csendes László valamivel egységesebb jellemet formál, darabossága olykor a kegyetlenségig durvítja Préda Máté személyiségét. Kóti Árpádot olykor félreviszi a nagy játéklehetőség: sok szellemes kiszó- lásból áll össze a szerepe. Ha egy árnyalatnyival vísz- szafogottahb lenne ezekben, sokkal érthetőbbé válna későbbi pálfordulása, kegyetlensége. amely voltaképpen lényéből fakad. Rövid, mégis hálás szerepet kapott Berek Kati. Móka édesanyjaként talán a legszebb gondolatait tolmácsolja a darabnak, ő mondja el a rózsahasonlatot, amely * a maga egyszerű módján hordozója a szerelem népi megfogalmazásának. Berek Kati elhiteti velünk azt. hogy már vele is megtörtént, s nem egyszeri a csoda: mindig volt, van és lesz, minden földi gonoszság ellenére. ■ A vázra az előadás során fokozatosan rakódnak rá az „izmok”, s végül „hús—vér alakká” válik, arcot kap a játék. néző már gyakran úgy érzi, hogy nem is lehet tovább boncolgatni, értelmezni a sorokat, mert minden szó mögött tudatos mozdulat, gesztus húzódik meg. Olyan szervezettségű az előadás, amelyre ritkán akad példa. A vígjáték, a tragédia és a mítosz egységgé áll össze. S ha valaki nem kíván nagyon mélyen belebocsátkozik lélek és a teremtés örvényeibe, hát az is megkapja, amire vár: vidámkönnyes, mulattató, míves színházi előadást. Külön kell szólni a kitűnő díszletről, gmely Csányi Ár' pádot dicséri, a szcenikusról, a színpadi csodák kigondolójárói, Szatmári Istvánról, a Harlekin Bábszínház lelkes tagjáról és az Üj Délibáb Együttes zenei kíséretéről. Gondosan kivitelezett a közeg, amelyben a játék a nézők elé kerül. Óriási munka húzódik meg e mögött, amely számára az a legnagyobb dicséret, hogy nem tolakodó. Mintha a világ legegyszerűbb dolga volna, úgy áll rendelkezésre minden. Amit a közönség lát, az reményekre jogosít föl az egri színház jövőjét illetően. Olyan szakmai biztonsággal valósult meg ez a magával ragadó előadás, amely arra utal, hogy jó kezekben van a teátrum sorsa, S ebben a forró nyárban, a könnyedségre, sőt könnyelműségre csábító szabadtéren hangot kapott az emberség, a „titkos foganta- tású rózsa” a szerelem, a tisztaság komoly szava is. Gábor László Részlet a darabból MÓKA: Édesanyám! KÖMÉNYNÉ: Mi az, aranyom? MÓKA: Nem lenne kedves beszélni valamiről? KÖMÉNYNÉ: Miről, te? MÓKA: A szerelemről. KÖMÉNYNÉ: Jaj! A szerelem! Az szép dolog! MÓKA: De milyen? KÖMÉNYNÉ: A szerelem? Tán a leginkább olyan, mint a rózsa. S a rózsák között is, mint a legszebb piros rózsa! Amelyik egyszer, ki tudja, mikor, titkon megfo- gamzik. Talán amikor lát egy csillagot, vagy amikor hozzáér egy napsugár. Akkor kezd teste lenni annak a valaminek, lassan észrevétlen... S ahogy nő, növekszik: kezdi élvezni ezt a látható világot: a szellőt, a meleget, a hajnali csendet, az esti melengetést... Ügy gömbölyödik lassan, és bátorodik a hajladozásra, a lepkecsalogatásra ... S aztán kifesiik, nappal virít, és ... MÓKA: Hát az ember mit érez? ■ KÖMÉNYNÉ: Minden gyönyörűt. " Szemes Mari, Lippai László, Berek Kati és Csonka Ibolya TAMÁSI ÁRON: Énekes madár Olvastam a napokban, hogy az idei orvosi Nobel-' díjat egy Morgan nevű amerikai tudósnak adták, aki nem is annyira orvos, mint biológus. Főképpen az átöröklés problémájával foglalkozik, kezdve a növényvilágtól az állatvilágig, ahová az ember is tartozik. Kutatásainak eredményét, vagyis a leszűrt igazságot, amelyet most megkopogtattak a Nobel-díjjal hosz- szabb magyarázkodás helyett biológiai predestináció- nak tudnám hamarjában nevezni. Tehát az ember élete és sorsa már sejtkorában meg van határozva. A külső körülmények a lényegen mit sem változtatnak. A laikus embernek, s így nekem is, nem áll módomban tudományosan hozzáférkőzni az amerikai orvos ingerlőén érdekes világához. Van azonban egy mód arra. hogy közelébe juthassak. Ez a mód, pedig az, ha megfigyelem magamat, sorsomnak és az életemnek az útját, s ezt az utat meghosszabbítom visszafelé, vagyis megtekintem egy kicsit az ősöket is. Csakugyan megdöbbentő, hogy az ember, már ami neki a lényegét adja, mennyire meg van határozva már az ősökben. S ha valakiben sok a lényeg, mint ahogy például egy igazi íróban, soknak kell lennie, akkor annál inkább. Igaz lélekkel mondhatom, hogy életemnek fontosabb dolgait én nem teljesen világos öntudattal és szabad választással cselekedtem meg. Jobban mondva, nem úgy jutottam odáig. hogy megcselekedjem író sem akartam lenni soha, amíg meg nem írtam az első novellát. Amerikába se akartam menni, hanem egyszer csak azt vettem észre, hogy megyek. Az Abel című regényciklus, illetőleg annak megszületését sem tudom olyan biztonsággal megmagyarázni, mint ahogy például néhányan tudják, nem a magukét természetesen, hanem ezt. S úgy tűnik nekem nagyon gyakran, hogy álom ez a világ, s én csak holdkóros vagyok, hol a holdat a fajtám, az igazság és szépség képviseli. Itt van például egy színdarab, amit nemrég írtam Nem tudom, hogy mért, s mi a fenének, csak írtam. Ahogy mondani szokták a színpad technikai eszközeivel sem vagyok tisztában, sem pártfogóm nincs. aki színigazgató volna egy befolyásos színházi ember. Egyetlen derengő pont, ahol a darab születését meg tudnám fogni, talán az, hogy szerelmes voltam. De mi köze van a színdarabnak a szerelemhez? Valószínűleg nem több, mint nekem a színpadhoz. De ha már megvan a darab, beszélni szeretnék róla. Elsősorban nem azért, mert jó, hanem azért, mert szeretem. Szeretem, mint azokat az embereket, akiket nem én választottam Csendes László Köti Árpád. Jelenetek a líceumbeli előadásból (Fotó: Kőhidi Imre) Szemes Mari Kóti Árpád és Csendes László
