Népújság, 1987. július (38. évfolyam, 153-179. szám)
1987-07-20 / 169. szám
m 4* KULTÚRA— .< w JW r KOZMUVELODES NÉPÚJSÁG, 1987. július 20., hétfő (■ * /. A terv fiPt KÉPERNYŐ / net... ELŐTT — — nanaanamamasms Semmi sem változott Maradt a kánikula, s nem változott a műsorösszeállítók szemlélete sem. Továbbra is kínoz mindnyájunkat a szinte elviselhetetlen hőség, valamennyien szomjúhozzuk a színvonalas kikapcsolódást kínáló, kifejezetten nyári programokat, óhajainkkal azonban senki sem törődik. Kedden este ismét meggyötört bennünket a Második lehetőség, ez a sajnos még csak negyedik részénél tartó, szavatoltan szellem- és ötlettelen angol produkció, amely jellegtelenségében kétségtelenül vetekszik a mind szürkébbé, arctalanab- bá. s ezzel párhuzamosan, értéktelenebbé formálódó Szomszédokkal, ezzel a ránk zúdított, fájdalmasan gyenge teleregénnyel, amelyet a cseppet sem lelkendező fogadtatás ellenére is folytatnak. Talán azért, hogy ízelítőt adjanak a hogyan nem szabad esztétikájának sajátos, de mindenképpen okulásunkra szolgáló kitételeiből. Legfeljebb teherbírásunkkal, türelmünkkel nem számolnak. No, ne háborog- junk, végtére egyszer ezt is érdemes bemérni. Egyet mégsem értünk: mi szükség van a tévé ismert személyiségei- geinek csak azért is beépítésére. Szegvári Katalin alaposan felkészült, kitűnő riporter. Örömmel, s szívesen látjuk a Stúdió ’87-ben, de az aligha érdekel minket, hogy miről diskurál a képzeletbeli fodrásznál. Egy biztos: nem a leghatásosabb módja ez az egyébként teljesen indokolt népszerűsítésnek. Gondjaink elől nem térhetünk ki, épp ezért érdemes azokat — a kiútkeresés, a kibontakozás jegyében felmérni. elemezni, taglalni, fgy cselekszik — elismerés érte — a Hirháttér talpraesett, felelősségérzettől áthatott gárdája. Csak dicsérhetjük őket azért, hogy foglalkoztak az értelmiség sorsával. helyzetével, szerepkörével, illetve annak módosulásával. Kár, hogy ezúttal — közrejátszhatott ebben a szűkre szabott idő is — megelégedtek a látszatmegoldásokkal. A vájtabb fülűek méltatlankodhatnak amiatt, hogy egyetemi „férőhelyekről" beszéltek, holott ezt a szót kizárólag a nagyméretű négylábúak otthonaival összefüggésben stílusos hadba vetni. Füstölöghettünk az ismétlések gyakorisága, s a mindinkább teret hódító feliratos művek miatt is. Tudjuk: kevés a pénz, de ennyire visz- szalépni mégsem kellene (Nápolyi krimi, Mire megöregszünk, M. A. S. H.). A bűnügyi kategóriában legfeljebb közepesre — túl enyhén ítélünk — vizsgázott Az öreg számunkra legfrissebb blokkja, s nem érdemel jobb minősítést a szombat esti, a mellesleg csemegének szánt záróinterjú, Az első és utolsó beszélgetés Szabó Zoltán íróval. . . sem. amely az elszalasztott lehetőségek bőséges példatárával ismertette meg a nézőket. A holnapok? A kánikula egyszer biztos búcsúzik. Miért csak a természet ennyire megértő . .. ? Pécsi István Halk este Csütörtök este, fél tíz körül, szokatlan csendre lettem figyelmes. Eltűnt az ilyenkor szokásos televíziós háttérzaj, bár a lakótelep ilyenkor szokásos fénye pedig megmaradt. Az ember ilyenkor még akkor is riadtan bekapcsolja a televízióját, ha egyébként szakítani próbál rossz szokásával. s könyvvel, újsággal bíbelődne inkább. A rejtély kulcsa rövidesen a kezembe került: a Bombasiker című amerikai film- burleszket játszották, ami tudvalévőén néma. Nem maradt hát más választás: végignéztem azt, amit néhány évvel ezelőtt, már moziban szerencsém volt megtekinteni. Valóban jó a kifejezés, hogy „szerencsés”, mert remekül szórakoztam akkor is, s most is. Azok közé a „késleltetett” televíziós bemutatók közé tartozott ez, melynek nem ártott az eltelt idő. Sőt. mivel gyakran kerül a programba régi burleszk, a gyakorlott tévénéző hamar kapcsolt: a poénok származási helyét hamar megismerte. Máskor nem vagyunk ilyen kedvező helyzetben, itt a szellemesség „holdudvarát” is élvezhettük, nemcsak egy bizonyos szintig érthettük a történteket. A sztori nem túl vaskos: egy film történetéről szól. Magát, az elkészült remeket nem is láthatjuk, csak annak folyamatát, míg a forgatásig elérkeznek. Három jó barát vág neki az útnak, sztárokat keresnek egy feledésbe merült műfaj felújításához. A gagek ebből származnak: különböző változatos módszerekkel „becserkészik" a csillagokat, akik szíves-örömest kötélnek állnak — egy kivételével. Ez utóbbi egy külön sziporka, mert Marcel Marceau, a pantomim legfényesebb egyénisége, egy hangos „nemmel” utasítja el azt, ami számára a legkedvezőbb ajánlat. Valaha a kényszer szülte a mozgókép csendjét. Technikailag még nem tudták megoldani a hangfelvételt. Amikor bejött az újdonság, hamar lesöpörte a porondról elődjét. A nosztalgia azonban megmaradt, mert az a sajátos játék és mozgás nemzedékek kenyere volt. Így aztán nem csoda, ha alkalmasint ilyen alkotás születik, amely a maga ügyes és elmés módján felidézi a hajdanit, mai sztárokkal. Halk este volt. Azért mégiscsak átszűrődött valami zaj a falakon: néha a hangos nevetés törte meg a csendet. Lám, most telitalálat volt ez az esti program. Gábor László Pólya Zoltán fotói Enyém a cirkusz címmel kiállítás nyílt az Ernst Múzeumban. Pólya Zoltán fotóművész cirkuszi tárgyú fotóiból. Képeink a kiállításon készültek JÖVŐRE ÚJRA... Középiskolába - nyugdíjasán Mintha húsz-, harmincéves érettségi találkozóra tévedt volna az ember. Körben az U-alakban elhelyezett asztaloknál nyugdíjas korú nénik, bácsik. Előttük üdítő, süteményes tál. Az asztalfön a volt tanárok, a virág mindenfelé. Ám a pedagógusok fiatalabbak az ünneplőknél. Mert, hisz nem is jubileum ez, hanem végbizonyítványt osztó ünnepség a nyugdíjasok középiskolájában Hevesen. A különleges alkalomból érdemes megismerkedni három izgalmas arccal. Dr. Giller Lászlóné osztályfőnöknővel, aki mondhatni szülőanyja volt a kétéves kurzusnak. S a szinte tán leglelkesebb két „nebulóval" Ötvös Imre bácsival és feleségével, aki mondhatni kéz a kézben ültek be újra az iskolapadba. A legérdekesebb kérdés persze mindegyiküknél az: Miért? De hadd válaszoljanak saját szavaikkal. Dr. Giller Lászlóné: — A miértre, azt hiszem, nem nehéz válaszolni. Hiszen hozzám hasonlóan bizonyára majd mindegyik pedagógus kolléga rájött, milyen fontos a kamaszok, bakfisok érzelmi nevelésében az, hogy megtanulják becsülni az előttük járó generációkat. Irodalmi színpadosaimmal éppen ezért én már jóval e kísérlet előtt be-bejártam a szociális otthonba. Műsorokkal kedveskedtünk az időseknek, talán egy kis örömet lopva így mindennapjaikba. A gyerekeket pedig ráébresztve e találkozásokkal arra, hogy nincs annál rettenetesebb, mintha elhagyják a már tenni nem tudókat. Nos. dr. Szegő Imre tanulmányaival, kísérleteivel, a nyugdíjasok főiskolájával megismerkedve, innen már csak egy lépés volt addig az ötletig, hogy próbáljuk meg tovább tartósítani azoknak az aktivitását is, akik nem a tudományok, hanem inkább a gyakorlati feladatok felé fordulnak. — Sok harcba került a megvalósítás? — A „harc” szó nem illik ide. Inkább sok energiába. Dr. Szegőtől is, az iskolavezetéstől is szabad kezet kaptam. Így hát nekiállhattam töprengeni azon, hogyan is lehetne a lehető leghasznosabbá tenni a kurzusokat... — ... képezzünk modern nagypapákat, nagymamákat ... — Hát igen. Mikor ifjú házasok voltunk, távol a szüléinktől, nagyon gyakran okozott gondot, hová tegyük a gyereket. Hol találunk megbízható személyt, aki elvállalja néhány órára. Megbízhatót. akinek van némi fogalma a korszerű csecsemőgondozásról, az apróságok számára készült ételekről, a mai játékokról, a legfontosabb egészségügyi rendszabályokról. Úgy gondoltam: itt; Hevesen is az lenne a leghasznosabb, ha alapvetően ilyen praktikus dolgokra oktatnánk a jelentkezőket, hisz így tudnák legkönnyebben fölvenni a kapcsolatot a fiatalokkal. A férfiaknál persze inkább a barkácsolási hajlamra építettünk, s mindkét „tagozatnál” ehhez járultak még az elméleti tárgyak. — Huszonegyen végeztek. — Csak az első esztendőben volt némi lemorzsolódás. Ám, akik maradtak, hihetetlen lelkesedéssel jártak. — A kísérlet tehát bevált ... — Föltétlenül. Persze nem úgyértve, hogy Hevest most már elárasztják az afféle hirdetések, hogy szakképzett pótmama gyermekfelügyeletet vállal, vagy hogy okleveles barkácsmester hívásra házhoz megy. Bevált viszont abban az értelemben, hogy sikerült az idősek egy kisebb közösségét a fiatalokéhoz kapcsolni, és sikerült tapasztalatokat szerezni arról. hogyan tovább . ..-ir A Deák Ferenc utca 40-es szám alatti takaros kis házban könnyen megtalálni Ötvöséket. Imre bácsi tizenharmadik esztendeje motorja a hevesi nyugdíjasklubnak, melynek tagjai alkották a magját a tanfolyam diákságának. — Évek óta munkálkodunk azon, hogy a városban nyugdíjba lépők me szakadjanak el automatikusan a világtól. Előadásokat, rendezvényeket, kirándulásokat, találkozásokat szervezünk azért, hogy lépést tarthassunk a /világgal, s hogy közösséget i erezzünk magunk körül. Ehhez adott nagyon jó keretet a iközépiskola. — iHa jól tudom, tanácsi tisztviselő volt korábban... — Igen, 35 esztendeig. Költségvetési csoportvezetőként búcsúztam .... szóval tény. hogy engem nem az hajtott, hogy a gimnáziumban majd valami egészen Újat hallók, hanem az, hogy segítsem együtt tartani a csoportot. — És Zsófia asszony? — Óvodai dajkaként dolgoztam. Amellett fölneveltem három fiút és egy lányt. A kilenc unoka közül a legnagyobb 22 éves, a legkisebb most megy harmadikba. Vagyis nem voltam éppen szakképzetlen nagymama, mégis sokat nyújtottak a gyakorlati foglalkozáson. Izgalmas volt látni, hogy most hogyan csinálják az óvodákban. S persze azt is, hogy mennyire talpraesettebbek ezek a gyerekek, mint akik mellett még annak idején voltam. — Az elméletiek? — Mindannyiunk kedvence volt a történelem s az irodalom. Talán nem is kell magyarázni, hogy miért. Hiszen az I. világháború utániakat már csak rendszereznie kellett Kiss Gábor tanár úrnak. Egyébként egymásnak meséltünk róla. — Megérte ellátogatni a keddi kurzusokra? — Nos. a mi gyerekeink már éppen nem szorulnak arra, hogy náluk hasznosítsuk az iskolában szerzett ismereteket. (Hacsak nem a hobbitelkek művelésében segédkezünk egy kicsit, vagy a befőzésben.) Mégis .. . ! Olyannyira jól éreztünk magunkat, hogy azt mondogattuk a csoport többi tagjával együtt: ha jövőre nem lenne elegendő jelentkező. majd mi beiratkozuk újra . . . Németi Zsuzsa KAMARÁS ISTVÁN: Szerelem — A lányok hülyék. — A fiúk is. — De a fiúk erősebbek. — A lányok meg szebbek. — A fiúk viszont okosa bbak. — A lányokat ez egyáltalán nem érdekli. — A lányokat semmi sem érdekli, csak a szerelmeskedés. — A fiúkat meg csak a nők. — A nőket meg csak a férfiak. — A férfiakban meg nincsen érzés. — De van. tudd meg. mert az én bátyám is szerelmes. — Az én nővérem viszont a földrajztanárába szerelmes. — A gimnáziumiba? — Abba. Teljesen. — )És te melyikbe? —• Semelyikbe. — A dvrihelyettesbe sem? — Abba sajnos nem lehet. — Mert öreg? — Mert lapátfüle van. — És aztán? — És aztán felesége is van. — És őt nem izgatja, hogy a krapeknak lapátfüle van? — Tudod ez az, amit nem értek. — Pedig egyszerű. A feleségének meg biztosan még lapátabb füle van. Akkora mint egy elefántnak. Biztosan ezért nem hozza be sosem az évnyitóra. — Biztos. — Egyáltalán nem biztos, de lehet. — De jó, hogy nekünk nincsen akkora fülünk, mint a dirihelyettes feleségének. Remélem, nem is fog megnőni akkorára. '— Másunk nő meg. A fülünk már ki van fejlődve. A bátyámé se nő már évek óta. — És igazi szerelme van a bátyádnak? — Azt elhiszem! — Le is tudod rajzolni? — Nem. Elvből nem rajzolok lányokat, érted? — Akkor rajzold le a bátyád ! — Te meg a nővéredet, jó? Lerajzolták őket egymás mellé: Egy meztelen nőt és egy meztelen férfit. Köréjük fákat, virágokat, patakokat, hegyeket, ugrabugra állatokat és nagy-nagy csöndet. — Szép — mondta a kisfiú. — Szépek — mondta a kislány. Latinavits* emlékkiállítás Latinovits Zoltán emlékére állandó kiállítás nyílt szombaton Balatonszeme- sen. Tizenegy esztendeje, 45 éves karában elhunyt színművész, életével és tragikus halálával is kötődött a Balaton-parti üdülőhelyhez. Tavaly már — a mostani kiállítás előzményeként — a Szindbád című film fotóanyaga időszaki bemutatójának adtak otthont itt. A Somogy megyei : múzeumok és a Magyar Színházi Intézet által rendezett emlékkiállítás a volt tanácsépületben kapott helyet.
