Népújság, 1987. június (38. évfolyam, 127-152. szám)
1987-06-13 / 138. szám
Op-art, Nina Ricci módra Nem tudni, jártak-e a Nina Ricci divatcég tervezői Victor Vasarely franciaországi otthonában, de az idei kollekciót uralják a mester op-art műveire emlékeztető csíkos és pety- tyes minták. Bár ez elsősorban az utcai és a délutáni ruhákra jellemző: a nagyestélyik inkább anyaguk nemességével és szabásuk rafinált eleganciájával emelik ki a tömegből viselőiket. E ruhákra igaz a mondás: minden nő egy virág---( Fotó: Koncz János) U ajdan, szép napokat látott Bella né* * ni, akinek a férje törvényszéki bíró volt. ö maga Zichy lány, kétezer hold örököse. Nagylány korában gyakran forgolódott körülötte egy snájdig, kék szemű, angol bajuszú huszárfőhadnagy, aki óriási dilemmába hozta a grófi családot* azzal, hogy bátorkodott megkérni a bájos Bellus- ka kezét. — Nem parti ez neked, Bellám! — Jogot végez, édes mama. A családi tanácsban az arcokon, mint lágy, tavaszi fuvallat futott át a gúnyos mosoly a naiv gyereklány egyetlen érvére, aki látva csatavesztését, zokogni kezdett. A kegyes, Ferenc Jóskás szakállú nagybácsi aztán végre pártfogásba vette a lányt és megértőén szorította keblére buksi fejecskéjét. — Szóval, szerelmes vagy? A szalonban, ahol a beszélgetés folyt, illatos indiai teát szolgált fel a szobalány, többen haragosan pillantottak Luj bácsira, aki gazdag és messze földön híres szok- nyapecér volt, a hölgyekkel szembeni lojalitása pedig szinte sohasem ismert határt. Beszélték róla egyebek között, hogy egyszer, amikor az egri Koronában három napi dá- ridó után elfogyott a készpénze, a fogatát ajánlotta a séfnek. — Két napig még a vendége leszek, Fran- cikám. A szalonban átmenetileg csak Bella zokogása hallatszott, mindenki a grófnő Öméltósága véleményére volt kíváncsi, akinek szürke szemében villámok cikáztak Luj bácsi ellágyulása miatt. — No, de Lajos! Micsoda skandalum? Tudom, hogy szerelmi ügyekben magának praxisa van, de azért a mosolyt érdemlő holmi „érzelmeket" legyen szíves és ne tévessze össze a komoly tényekkel, elvégre kétezer holdnak nem alternatívája a ju- rátusság. Bella szerelme végül is győzedelmeskedet, aminek tanúbizonysága, hogy megboldogult férje életnagyságú olaj képe most is ott függ a kétszobás, hajdani urasági kertészház falán, az idős hölgy otthonában. A kedves kis városkában mindenki csodálattal tekint az úri hölgy újv.ilágbeli ak- limatizálódására, akinek az ajtaja nyitva áll, úgyszólván mindenki előtt. A templomban meghagyták számára az oltár melletti hajdani családi padot, ahol vasárnaponként misét hallgat, de a világért nem maradna eL egyetlen olyan nemzeti ünnepről sem. ahová a városka vezetői mindenkit elvárnak. — Csinosak legyetek április negyedikén! — mosolyog az ismerős lányokra, nem hagyja szó nélkül a rossz sminkelést, a hanyag kozmetikát, megdicséri a kedvére varrott ruhákat. — A fiúnak mindig a lány nyújtson kezet! — oktatja a húgom gimnazista lányát is, aki zongoraórákat vesz tőle. A napokban, azon a címen, hogy érdeklődöm a, rokongyerek zenei előmenetele iránt, meglátogattam a magát jól bíró idős hölgyet. Bájjal és kedvesen fogad, hellyel és frissen főzött teával kínál és amiatt sem neheztel, hogy én a kávé mellett döntök. — Szívesen! Tudja, az én italom a tea. Talán a szenvedély, talán a tradíciók. . . A két. egymásba nyíló szobában az öreg bútorokból, a fali képekből egy picit visz- szahunyorog rám a múlt. a vitrinen megpillantom a kis ezüst csengettyűt, amivel hajdan a szobalányt hívták. A karos gyertyatartók régen elveszítették már igazi fényüket, a százesztendős falióra urasan, de pontosan méri az időt. — Nézzen szét nálam kedvesem! Itt minden régi, még tőlem is öregebb, mégis hozzám tartoznak, olyan jó velük. Látja, a holdjaimat nem sajnálom, de csupán egy is ezek közül már nagyon hiányozna. Tea- és kávéillat árad a szobában, az öreg bőrfotel szinte magába zár. a zsúrasztalka festett üveglapján egzotikus tájak villannak elő a leheletnyi csipketerítő alól. — Szólítson Bella néninek! Bizonyára tudja, hogy én mindenkinek jó barátja vagyok, járnak hozzám idősek, fiatalok, panasszal, örömmel, boldogságukkal egyaránt, a városi urak is igazán jók hozzám, tavaly óta — éppen úgy, mint a többi hetvenen felüli öregnek — a lakásomra küldeti a tanács az ebédet. — Manapság drága a megélhetés. — Nincs hiányom semmiben. Zongorát tanítok, kézimunkát oktatok és hasznosítom magam abban, amiben lehet. Tudja, az emberek szeretik kiönteni a szívüket és ha valaki türelmesen még meq is hallgatja őket. hihetetlenül hálásak. Ók beszélnek, és pedig hallgatok! Ennyi az én pedagógiám. Szavai kissé kenetteljesen, vagy inkább ájtatosan hangzanak, de rebbenő valóságukban mégis úgy érzem, hogy inkább az élethez állnak közelebb, mint a nosztalgiához. Érzem a múló évtizedek szakadt szálait, de a mához való kötődésüket is, így bizonyos vágyóik abban, hogy azok tartós érzelmek hordozói és az idős hölgy, aki a környék egyetlen önként itt maradt grófi sarja, úgy beszél, amint érez. Őszintén! — Nekem senkim sincs már rajtuk kívül, igy ők szabadítanak meg a társtalan- ságtlól. Ügy véli önző vagyok? Nem téved, kedvesem, hiszen bizonyos mértékig és bizonyos vonatkozásban minden ember önző és amikor szeretete virágait osztogatja, titkon arra gondol, hogy némelyek talán viszonozzák majd azokat. Nem is olyan régen Sellye professzor egyik híres könyvében olvastam hasonló gondolatokat. ezért is meglep Bella néni filozófiája, az értelem és könnyedség, ahogyan ezekről beszél. — És a fiatalok? Szeme a távolba réved, parányi kortyokat iszik a teából, az az érzésem, hogy házaló gondolatai között keresgél. — A mai fiatalok okosak, értelmesek, szüleik révén legtöbbjüknek majdnem mindene megvan, zongorázni, hegedülni tanulnak, autót vezetnek, csinosan, drága holmikba öltöznek. Csak hogy ez nem minden! A hogyanok és a mikéntek megtanítására az iskola sem képes, így aztán legtöbbjük nem tud viselkedni, köszönni, késsel, villával erűni, ízlésesen öltözni. Bella néni egyetlen perc alatt váratlanul a fény, a pompa, a senki által vissza nem óhajtott úri világ hangulatába varázsol visz- sza és nem tagadom, dacot keltenek bennem a szavák, nyugtalanul keresem a nem elfelejthető hovatartozás édesvíz forrásait. — Úri allűrökre nincs is szükségünk. Csörren a csésze alján az ezüst kiskanál. — Értem magát, sőt megértem! Ne 'feledje barátom, hogy gróf Zichy Bella is rangon alul ment férjhez, amely akkoriban halálos bűnnek számított... Parányi, alig észrevehető fellobbanásá- ban szinte megszépül Bella néni, mély fekete szeme inkább büszkeséget, mint haragot árul el. — Helyes kislány a maga unokahúga is. Felvilágosult. értelmes,' de makacs. Nem toleráns egyéniség, lobbanékony, később aztán siratja a hirtelen kimondott szavait. — Halad a zongorában? — Sosem lesz belőle művésznő, de ha időt enged rá a sorsa, a zenét mindig szereti majd, egyébként beszéde pongyola, néha közönséges a társalgásban, tudja, hogy szép és kellőképpen hiú. — Mesélik az asszonyok, hogy telente néhányon itt kézimunkáznák. — Csak azok, akik igazán szeretik a finom, szép munkát. Mi piacra nem dolgozunk. Kiisszuk az utolsó cseppeket, tálcára kerülnek a porcelán csészék és ettől kezdve már csak kerülgetjük a szavakat, Bella néni fáradtnak látszik. — Sajnálom, hogy első vizitemen ily sokáig maradtam. — Nem vagyok fáradt, inkább örülök, hogy érzékeli, hogy a letűnt úri világnak is vannak ma is használható magatartás- és illemformái, amelyek egyébként az általános és egyetemes intelligenciához tartoznak. — A parasztillem egyszerű volt. Ür előtt vedd le a kalapot! Bella néni elviszi a tálcát, aprósüteményt, hűsítőt hoz. — Hosszúra nyúlt életemben azt tapasztaltam, hogy a világban gyakran akadnak furcsa, néha megmagyarázhatatlan dolgok, bizonyára olvasta, hogy Darwint, aki megrendítette alapjaiban az egyház ideológiáját, papok temették el és ugye azt sem feledi, hogy a mi Petőfi Sándorunk emlékére Fehér egyházán a Haller grófok építettek múzeumot. Ennyi furcsaság láttán ugyan mondja meg nekem, miért ne oktathatnék én „úri” illemet a parasztgyerekeknek? A vitrinhez lépek, megszólaltatom az ezüst csengettyűt, még egyszer gondosan megnézem- a férje protréját. I ndulnom kell Bella néni! Köszönöm ■ a szíves szavakat, a kedves fogadtatást és kívánom, hogy sose érezze magát egyedül... Szalay István Ezüst csengettyű
