Népújság, 1987. május (38. évfolyam, 102-126. szám)
1987-05-09 / 108. szám
8. NÉPÚJSÁG, 1987. május 9., szombat Pyrker J. László (1772-1847) Különös, ellentmondásos ember volt. Emberi nagyságát megérteni valójában csak az tudja, aki megpróbálja az ellentmondásokat szembesíteni: akkor látja, hogyan olvadnak azok egymásba, s lesznek új helytállások megteremtői. Sokállomású életében szorongással fogad el egy-egy új vezetői megbízatást, de küldetése mindenütt hivatástudattá forrósodik, hogy aztán annál fájdalmasabb legyen számára egy újabb elszakadás. A Fejér megyei származású Pyrker kora ifjúságában fényes katonai pályáról álmodozott, hogy aztán a felső-ausztriai Lilienfeld elragadóan szép völgyében, egy cisztercita rendház csöndes cellájában mint papnövendék szője tovább életterveit. Gyakorlati érzéke hamar megnyilatkozik. Mint a gazdaság vezetője, lóháton vágtat helységről helységre, felvirágoztatja az apátságot, majd maga is apát lesz. Rajong a természetért, égbenyúló sziklákra kúszik és zuhan le szakadékba... Ezekben az években alakulhatott ki benne az az egészséges életösztön, amely erőt ad majd neki ahhoz, hogy amikor megrohanják az alattomos betegségek, pokoli kínok között is akarjon és tudjon élni. 1818-ban szepességi püspök. A Lomnici-csúcs lábánál elterülő regényes vidék, a barátságos városkák hamar magukhoz ölelik. Német—tót nyelvű tanítóképzőt alapít: talán előtanulmány ez a későbbi egrihez. 1821-től Velence kancellárja. Az egyetlen magyar ebben a minőségben. A „lagúnák városa”, amely valamikor a tengeri kereskedelem egyik központja volt, ekkor már súlyos válságokkal küzd. Fénye és varázsa még a nemzetközi arisztokrácia és a meggazdagodott polgárság találkozóhelyévé teszi, de a francia és osztrák inváziók után a lakosok több mint fele már az adósok és támogatásra szorulók listáján van. Pyrker, ez a nagy műveltségű és művészi érkékű főpap hét éven át fáradozik, hogy a várost a mélypontról felemelje. Ő maga is Velencében értette meg a művészet és műveltség egyetemes emberi jelentőségét. Pártolt minden művészi törekvést: a Dózse-palotából kitelepítette a közhivatalokat, s ezzel megőrizte az utókornak ezt a művészi kincsekben gazdag, mesébe illő építészeti csodát. Megszilárdítja a meglazult egyházi fegyelmet; gyermekszeretetével elsőnek az anyák szívéhez férkőzik közel; tekintélyes összegeket harcol ki a szegények megsegítésére, s amikor közbenjárására Velence visszakapja szabadkikötőjogát (ekkor már egri érsek), a fényárban úszó Szent Márk téren a császár és alkirály képe mellett ott van a Pyrkeré is; költők ünnepük verseikben, Velence büszke polgárai, akik valamikor, mint a császár által kinevezett, idegenből jöttét érthető ellenszenvvel fogadták, most szeretettől áthatva adják tovább a szót: „E nostro!” — „Ö a miénk!” Pyrker 20 éves volt, amikor elszakadt a magyar földtől; egri érseksége előtt 36 évig élt külföldön, Velencét megszerette, érthető hát. hogy egri érsekké való kinevezése komoly konf liktusokat váltott ki benne. Egerben azonban hamar magára talált: két héttel ideérkezése után már a röviddel azelőtt leégett városrész romjainak eltakaríttatásával törődik; az elsők között szorgalmazza a vár restaurálását; 1828-ban megalapítja Egerben az első önálló magyar tanításnyelvű tanítóképzőt, s ezzel legalább félszázaddal előbbre lendítette oktatásügyünket. Kötelezővé teszi Magyarország történetének tanítását, ami hasonló középfokú iskolákban addig nem kapott helyet. Fürdőházat építtet a 25 fokos gyógyforrás mellé. Szarvaskő határában sziklákat robbant, s utat nyit a borkereskedelemnek Észak-Magyarország felé. Amikor 1831-ben a kolera Heves megyét is eléri, épp Bécsbep tartózkodik; ott biztonságban érezhetné magát, ám azonnal hazasiet, s összefogva Morvay, bábolnai plébánossal, annak természetes védekezési módszerét nyomtatásban sokszorosítja, s juttatja el a veszélyeztetett vidékekre. Ennek is betudható, hogy a gyilkos kór megyénkben kevesebb áldozatot szedett, mint az ország sok más területén. Pyrker igazi szívügye azonban az új székesegyház régen vajúdó tervének megvalósítása volt. Hogy a templom, amely ma is az ország második legnagyobb bazilikája, kitűzött 1837. év tavaszára elkészülhessen, magaszerkesztette, fűtőcsöves megoldással fűtteti, így a belső munkák télen sem szünetelnek. A klasszikus építőművészet nagymesterének. Hild Józsefnek elképzelése és irányítása mellett megszülető katedrálist és környékét nem csak Casagrande nagyszerű szobrai, domborművei díszítik, de főleg olasz művészeknek egész sorát foglalkoztatja, akik viszont maguk körül magyarokból álló kis kolóniát irányítanak művészeti és technikai tanácsaikkal, s így Pyrker nem csak a helyi kultúrát szolgálja, de hathatósan járul hozzá a XIX. századi hazai művészeti életünk fejlesztéséhez. Csaknem 200 darabból álló (estménygyűjteményét az építendő Nemzeti Múzeumnak ajánlja fel, és ez lesz az alapja mostani Szépművészeti Múzeumunknak. Pyrker író is volt, s majdminden művét német nyelven írta: de hogy a német szó mögött is magyar tudott maradni, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a magyar nyelv legnagyobb rajongója, Kazinczy Ferenc elsőnek figyelt fel rá; egyik művét le is fordítja, s a Pyrker körül dúló irodalmi vitákban mindvégig kitart mellette. Mint „hivatalból főispán” Pyrker többször került összeütközésbe a megyei ellenzékkel: végül is számolva azzal, hogy az effajta torzsalkodások, s egyáltalán a politikai ténykedés mennyire távol esik az ő lelkivilágától, lemond a főispáni ténykedésről, s helyettest kér maga helyett. Ami Pyrker magatartásában ma is elmarasztalandó negatívum. az az aulikus szemlélete, a Habsburg-uralkodó- házzal való meghitt barátsága. Ugyanakkor azt sem szabad felejtenünk, hogy e kapcsolat nélkül sem Velencének felemelése, sem az első önálló magyar tanítóképző Egerben, nem lett volna megvalósítható. Még részt vett pappá szentelésének 50 éves jubileumán, de a betegség egyre jobban elhatalmasodik rajta. Gyógyítására sorra járja a külföldi gyógyhelyeket; fájdalommentes óráiban újra meg újra megcsodálja az ember alkotta műemlékeket, s közben azon töpreng, hogy lehetne hasonló művészi alkotásokkal, s anyagi juttatásokkal szebbé és gazdagabbá tenni embertársai életét. Különös iróniája a sorsnak, hogy halála előtt egy évvel egy téves értesülés alapján az egyik külföldi lapban maga is olvashatja halálhírét, s az életművéről írt nekrológot. Földi kínjaitól 1847- ben szabadítja meg a halál: végrendelete szerint a neki mindig olyan kedves Lilienfeldben temették el, a szívét tartalmazó urnát azonban annak az Egri Bazilikának kriptájában helyezték el, amely templomnak 150 évvel ezelőtti felszentelését ezekben a napokban ünnepli egyházmegyéje, s amely templomra és megteremtőjére jogos büszkeséggel tekint fel és emlékezik Eger városa. Abkarovits Endre Az érsek versengett elé< A vérbeli mecénás sajátos alkat. Rendkívül képzett, ismeri az általa patronált művészetágak ezernyi rejtélyét, ráadásul önzetlen, nagyvonalú, aki örül annak, hogy vérbeli tehetségeket szárnyaltathat, aki megelégszik a támogató szerény szerepkörével. Pyrker János László érsek ilyen karakter volt. Velencei pátriárkaként nyitott szemmel járt. Nemcsak a hajdani mesterek remekműveit csodálta mesg — jó néhányat meg is vásárolt —, hanem biztos érzékkel kutatta, és fedezte fel az átlagon felüli adottságokat. Ritka erénye volt a demokratikus alaphangoltság, hiszen ezeket a személyiségeket nemcsak dolgoztatta, hanem asztalához is ültette, s egyenrangú partnerként kezelte, megfeledkezve a ha. talmi hierarchia diktálta merevségről. Elődeit sem kicsinyelte le. Megbecsülte kezdeményezéseiket. Tudta, hogy ő csak folytatója ennek a magvas örökségnek. Kortársai szerint jó egyházi költő volt. Ne mérlegeljük ezt, hiszen az effajta poézis ma már aligha vált ki érdeklődést, az azonban tény, hogy a gyakorló verselő, sokkal inkább érzékeny a szellemi kincsekre, mint a rideg szemlélő. E sok előnyös vonás ötvözete kellett ahhoz, hogy ez a veretes jellem folytass sa a korábbi városépítők munkásságát. Sok kezdeményezése közül leginkább a méltán hires székesegyház építését emlegeti legtöbbször az utókor. o Mielőtt ennek eseményeit taglalnánk, érzékeltessük a cseppet sem mellékes eseményeket, amelyek annyira jellemzőek a régvolt századokra. e Eger plébániatemplomáról — 1580-tól székesegyházként emlegetik — meglehetősen keveset tudunk. Építésének idejére nem utalnak a források. A későbbi hivatkozások, illetve metszetek — az utóbbiak nyilvánvaló, hogy emlékezetből készültek —, nem teljesen megbízhatóak, mégis egyértelműen jelzik —, s ez így is lehetett —, hogy a gótikus stílusjegyek uralhatták. Az viszont tény, hogy 1310- ben egy Ottó nevű plébános vezette a szertartásokat. Később igen fordulatos, s a korabeli viszonyokat kitűnően jellemző fordulók követték egymást. Ezekről az 1780-as canonica visitatio adatai árulkodnak. 1549-et írunk. A várat a keménykezű, s a katolicizmusra fittyet hányó Perényi Péter uralja, akinek egyik célja az erősség védelmi képességeinek fokozása. Számára minden más ezután következett. így aztán a káptalan székesegyházának sem tulajdonított különösebb jelentőséget. Ügy döntött — s akaratát végre is hajtotta —, hogy a szentélyt bástyává alakítja. Hasonló okokból igényt tartott a többi templomra, s a kanonokok házaira is. A talárosok — jobb ötlet híján — mégis maradtak, pedig újabb megpróbáltatások sora várt rájuk. Mágocsi Gáspár és Ungnád Kristóf kapitányokra is számíthattak a velük azonos hitet valló protestánsok. Ezért felbátorodva, a várbeli istentiszteletre gyülekező katolikusokat be sem engedték a templomba. A „gordiuszi csomót” Ra- déczius István püspök próbálta megoldani, felajánlva a megsértett káptalannak a már említett városi SzenH Mihály templomot. Ezt a jónak tűnő intézkedést Rudolf császár is szentesítette. A papok már 1576-ban hozzáfogtak az újjáépítéshez, 1500 forintot — akkoriban hatalmas summa volt ez — áldozva erre a célra. Nem sokáig örülhettek, mert Ungnád kapitány katonái elfoglalták a hithelyet, és saját lelkészüknek adták át, mondván: legyen a luteránu- soké. Pusztító dühükben le is rombolhatták az oltárt és a feszületet. A zűrzavarról a zsákmányt szimatoló török is tudomást szerzett, s arra készült, hogy a két marakodótól elragadja az igazi koncot. Okosságáért, ravaszságáért azonban a papok sem mentek a szomszédba: a kincseket 1589-ben Eperjesre menekítették, ahol bízvást remélhettek hatékony védelmet. Aztán mentek ők is, sta- fétaváltóiik csak Allah imádóinak kiűzése után, 1688- ban foglalkoztak a visszatérés gondolatával. Először régi helyüket kérték a Szepesi Kamarától, de az csak a török moschét ajánlotta nekik, ezt később az irgalma- sok használták, és Szent József nevével ruházták fel. A káptalan azonban nem adta fel eredeti terveit, annál is inkább, mert számíthatott a Habsburg-ház ro- konszenvére, támogatására. 1699-ben királyi engedély- lyel költöztek Egerbe, s óhajuk teljesült, ugyanis Tele~ kessy püspök átengedte nekik a kívánt épületet, hadd hasznosítsák káptalani székesegyházként. Erdődy Antal Gábort már itt iktatták coadjutori méltóságba. Csak érdekességként említjük, hogy ekkor, azaz 1713-ban a Szent János elnevezés is elfogadott.
