Népújság, 1987. április (38. évfolyam, 77-101. szám)
1987-04-13 / 87. szám
NÉPÚJSÁG, 1987. április 13., hétfő ÉLETMENTŐ TETANUSZOLTÁS - HEVES MEGYE AZ ELSŐK KÖZÖTT Az időskorúak védelmében ALIG EGYMILLIÓÉRT Eladtak egy üzemet Magyarországon a tetanusz 1950 óta tartozik a bejelentendő fertőző betegségek csoportjába. Az elmúlt három évtizedben hatezer megbetegedés fordult elő, s ezeknek a fele halállal végződött. A halálos kimenetelű fertőzé- ses esetek száma egyre növekszik, különösen az időskorúak körében. A tavaly hozott rendelet — amely a legveszélyeztetettebb korosztály — az időskorúak egy csoportjának védőoltását írta elő — igyekszik jeltartóztatni ezt az értelmetlen halált A tetanusz elleni védőoltás hazánkban 1953 óta kötelező a gyermekkorban. Ezért a megbetegedések kizárólag az 1941. január 1. előtt születettek körében fordulnak elő. így vált a tetanusz elsősorban a 46 éven felüliek gyilkos kórjává. A tavaly hozott rendelet nyomán 1986 tavaszán megkapták az első két oltást a 60—70 év közöttiek, a harmadik oltást pedig ezekben a hetekben adják be nekik a körzeti orvosok. Az idén — ugyancsak ezekben a hetekben — jelentkezhetnek az első és második oltásért a 71—75 évesek; ők jövőre részesülnek a 100 százalékos védettséget nyújtó harmadik oltásban. Oltás után — enyhe tünetek Mit kell tudni a tetanusz elleni védőoltásról? Annál is érdekesebb erre választ kapni. mert tavaly nagyon sok időskorú értetlenül fogadta ezt a rendelkezést, összegyűjtve a lakosságban élő kételyeket és kérdéseket, felkerestük az Egészségügyi Minisztérium járványügyi osztályának munkatársát. dr. John Annát, valamint dr. Simon Lajos főorvost, aki Budapesten, a László Kórházban azt az osztályt vezeti, ahová az ország minden részéből a súlyos állapotban lévő tetanuszos betegeket szállítják. Dr. John Anna mondja: — 1953 óta kötelező csecsemők, kisgyermekek és gyermekek tetanuszos védőoltása, amelyet kombinált oltóanyagban, több részletben kapnak meg. Évente háromnegyedmillió kisgyermek kapja meg a tetanuszoltást, és ez soha semmilyen problémát nem okoz. A tavaly első ízben beoltott időskorúaknál sem jelentkezett semmiféle szövődmény; esetenként helyi bőrpír, illetve enyhe, néhány napig tartó lázas állapot volt a legerősebb tünet. Á tavaly kiválasztott korosztály oltása több, mint 6 millió 400 ezer forintba került, és ehhez az < összeghez további 1,5 millió forintos adminisztrációs kiadás is járult. Ebben még nincs benne az egyszer használatos oltótű és a fecskendő ára. Csakhogy jelenleg egyetlen tetanuszos beteg ápolási költségéből 25 ezren része- síthetőik tetanusz elleni védőoltásban. A tavalyi rendelet előtt mintegy négymillió ember volt védtelen, az oltások bevezetésével azonban jelentősen csökkent ez a szám. Fegyelem és részvétel — Milyen volt a részvétel az oltásokon? — Tavaly egymillió embert kellett beoltani, egy-egy körzeti orvosra átlagosan 300—350 ember jutott. Sajnos azonban — miután kiderült, hogy az oltás nem kötelező — sokan távol maradtak. Átlagosan 60 százalékos volt a megjelenés. Megyénként is változó volt az oltási fegyelem. Legkevesebben a fővárosban jelentkeztek oltásra.' alig 39 százalék. A legtöbben Heves megyében ismerték fel az oltás életmentő jelentőségét: a megye 60—70 év közötti népességének 91 százaléka részesült védőoltásban. Somogy, Csongrád, Szabolcs. Zala és Vas megye időskorú lakossága is megértette; az ő egészségük érdekében született a rendelet, mert ezekben a megyénkben is jó volt a részvételi arány; sorrendben 70. 66, 63, 63, 63 százalékos. Különösen lesújtó, hogy a fővárosban ilyen kevés embert sikerült beoltani. A fertőzés életveszélyes Dr. Simon Lajos kórházi főorvos tapasztalatai: — Amikor“ elemezzük a hozzánk bekerült tetanuszos betegek kórlefolyását. sajnos, alapvető emberi mulasztásokkal találkozunk. A közelmúltban elveszítettünk olyan embereket, akik tavaly — noha az oltásra kijelölt korosztályhoz tartoztak — nem éltek a lehetőséggel és nem oltatták be magukat. Pedig nagyon egyszerű sérülésekkel is bejut a tetanusz kórokozója a szervezetbe. így például a legutóbb osztályunkon meghalt 11 beteg az alábbi balesetnél fertőződött: elesett a baromfiudvaron, kézfeje sérült meg, tüskével megszúrta az ujját, lábát karóval szúrta meg. lábát megsebezte a lakásban. fadarab fúródott a lábába, rozsdás szög szúrta meg műhelyében, elesett, és nem volt kimutatható látványos sérülés . . . A főorvos így folytatja: — Ezek a betegek még nemrég egészségesen _ tették a dolgukat a házuk körül, a kertben, az udvaron. Néhány nappal a sérülés után — amire gyakran nem is figyelnek oda, nem mennek vele orvoshoz — torokfájás, nyelési nehézség, szá j zár lép fel, s mire a szirénázó mentőautó felér a beteggel, már csak gépi lélegeztetéssel tudjuk életben tartani a rendszerint súlyos görcsben, szep- szisben szenvedő beteget. Az időskorúakat nehéz már visz- szafordítani arról az útról — bármilyen speciális ellátással vesszük körül őket —. amely a halálhoz vezet. Pedig ez az a fajta betegség mely megelőzhető lenne, de súlyosságát, időtartamát a legkorszerűbb összehangolt terápiával is alig-alig lehet befolyásolni. — Milyen tünetek figyelmeztetnek arra, hogy tetanuszos fertőzéssel állunk szemben? —. Először levertség, rossz közérzet, végtagfájdalom jelentkezik. de mindez más betegség előjele is lehet. Már tipikusan tetanuszos tünet, ha ezekhez torokfájás, nyelési nehézség és szájzár is társul. Ezután már életveszélybe kerül a beteg, mert fellép az akadályozott légzés. ‘Évente 150 ezer ember hal meg a világon tetanuszfertőzésben, annak ellenére, hogy már igen sok országban nincs ilyen megbetegedés, mert a teljes lakosság megkapta a védőoltást, noha nem is minden államban kötelező, ahogy nálunk sem . . . L. E. Manapság már nem is olyan nagy dolog, ha egy üzemet eladnak. Ennek ellenére sem olyan magától értetődő esemény. Beszélnek is róla az emberek a Mát- raalján. — Nekünk évente öt-hat- milliós veszteséget hozott a rekultivációs üzemünk. A takarékosság pedig arra késztetett bennünket, hogy ennyi veszteséget ne vállaljunk magunkra, ha más megoldás is van. Ezt dr. Urbán Gábor, a Mátraalji Szénbányák vezérigazgató-helyettese jelentette ki. Ha belegondolunk, nagyon reális elképzelés mozgatta a bányát. Hozzátéve, nem feltétlenül kell nekik mező- gazdasági tevékenységet is folytatniuk. — Mi azt szerettük volna, ha nekünk is jutott volna abból a 230 hektárból — jegyezte meg Rudas Sándor. az Abasári Rákóczi Tsz elnöke. — Eddig is dolgoztunk azokon a földeken, annak idején a mi szövetkezetünktől hasítottak ki jelentős területeket a bányának, most szerettünk volna ebből vissza is kapni. Ez is érthető álláspont. — Mi a szerződést aláírtuk, most már csak az van hátra, hogy a földhivatal a szükséges átvezetést elvégezze — ezt pedig dr. Nyilas János, a Gyöngyössolymosi Mátra Tsz elnöke mondta, mintegy pontot téve az ügy végére. Tehát minden rendben van ? Hát. . .! — . Azt természetesnek tartom, hogy az erdő a solymo- siaké legyen — fűzte az előbbiekhez Rudas Sándor. — Nekünk nincs erdőnk, a solymosiaknak van, értenek hozzá. Azt is természetesnek veszem, hogy a pince is legyen az övék, nekünk nincs rá égető szükségünk. De a többi föld . ...? Végighallgatta a megjegyzéseket Abasáron Vaskó Mihály, a megyei párt- bizottság nyugalmazott első titkára is. Neki is volt véleménye. — Azt látni kell, hogy ez a rekultivált terület nem olyan értékű termőföld, mint volt az, amit annak idején a bánya elfoglalt. Ráadásul kisüzemi kísérleteket folytattak ezeken a területeken, amik nem illettek bele a nagyüzemi gazdálkodás kereteibe. Korábban azért nem törték magukat a tsz-ek a rekultivációs területek átvételéért. Most már a helyzet más, mert a földre mindenkinek szüksége van. így igaz. Az sem mellékes, hogy a bánya „jól fizetett" a kihasított földekért. Ha úgy tetszik, üzletnek sem volt megvetendő a kisajátítás: hozott a tsz-ek konyhájára, nem is kevés pénzt. A rosszmájúnk szerint nagyobb haszon származott belőle, mintha továbbra is művelték volna. Hogy még gondot sem okozott a gazdaságok vezetőinek az elvitt föld megművelése, további előnynek minősíthető. — Mi korábban tárgyaltunk a környező tsz-ekkel, de határozott választ nem kaptunk évekkel ezelőtt — hívták fel a figyelmem a bányánál. — Decemberben érdeklődtem dr. Györy Sándor ve-' zérigazgatónál — jegyezte meg az abasári tsz elnöke —, de akkor azt a választ kaptam, hogy már elkéstem. A szerződést 1987. február 9-én írták alá Gyöngyös- solymoson. — A földhivatalhoz csak valamivel később tudtuk beadni az átírási kérelmünket, mert hiányzott egy nyilatkozat az erdőfelügyelőségtől, amiben annak kellett állnia, hogy szakmai szempontból nem ellenzik annak a bizonyos 130 hektár erdőterületnek a gyöngyös- solymosiaknak való átadását. Ezzel az utolsó akadály is elhárult a hivatalos eljárás befejezésének az út- jából. — Amikor én meghallottam, hogy a környező tsz- ekben bizonyos megjegyzések "ogalmazódtak meg az átvétellel kapcsolatban, felkerestem az illetékes szervek vezetőit — válaszolta a kérdésemre dr. Nyilas János. — Arra voltak csak kíváncsiak, hogy jogilag, rendeletileg rendben van-e minden. Természetesen, hiszen a jogászaink töviről-hegyi- re átnézték a paragrafusokat és vigyáztak arra, hogy azoknak megfelelően készüljön el a szerződés. Az üzlet tehát létrejött. Volt egy eladó, a szénbányák és volt egy vevő, a gyöngyössolymosi tsz, amelyek okmányba- foglalták a megállapodást. — Mi azzal vettük át szerződés szerint az üzemet — folytatta a solymosi tsz-el- nök —, hogy minden ott folytatódik, ahol abba sem maradt- A dolgozóknak sem kellett más munkahelyet keresniük maguknak. A fizetésük is maradit. A terület időszerű munkálatait végzik. Vállaltuk azt is, hogy a bányának a továbbiakban is kötelező rekultivációs tevékenységét bérmunkában folytatjuk. De az új terület kilométerekkel arrébb fekszik Gyön- gyössolymostól. — Ma már ez nem gond, de egyelőre a szükséges létszám megvan. Ha több ember kell majd, autóbusz- szal is tudjuk szállítani őket oda és vissza. Mondjam azt, hasonló távolságok a mi határunkban is találhatók? Idézem még dr. Urbán Gábor szavait: — Ahogy a bányaművelés halad előre, úgy kell újabb és újabb rekultivációs területeket kialakítanunk. Semmi akadályát nem látom annak, hogy ezekből a környező tsz-ek is részesüljenek. Nem állítom azt, hogy az üzem eladása nyomán béke költözött volna a mátraalji szőlőtőkék közé. Általában azonban úgy szokott lenni a „piacon”, ha az árura több vevő is lenne, akkor az lesz elégedett, akinek a birtokába jut a portéka és a többi mind morcos arccal .néz maga elé. Annyi azonban szinte kétségtelen bizonyossággal megállapítható, hogy a bánya azokkal is jó kapcsqlatban volt mindig, akik most „kimaradtak”. Ezt a kapcsolatot meg is akarják őrizni. Ehhez a törekvésükhöz a kompromisszumos készségüket is mindig felújítják. De a vásár mindig kettőn múlik. G. Molnár Ferenc PÁRHUZAMOS PÁLYÁN Szakmunkásokból — mérnökök Aki gimnáziumban tanul, elsősorban azért választja ezt a tanintézményt, mert a felsőoktatásba készül. Jóval kisebb azoknak a diákoknak a száma, akik szakmunkástanulóként forgatják a fejükben ezt a gondolatot. Az ő segítségükre van a SZÉT, a szakmunkások egyéves előkészítő tanfolyama, amely után egyenlő eséllyel „rúghatnak labdába” a felvételin az érettségizett társaikkal. A frissen diplomázottak közül ketten szólalnak most meg, s mesélik el, hogyan jutottak el a papír megszerzéséig. Milyen gondokat, örömöket jelentett ez nekik? ,,A diploma fele a férjemé” Szabolcsi Andrásné, Zsuzsa, az Egri Dohánygyárban dolgozik, a szivargyártásnál munkairányító. Tizennégy évesen valószínűleg meg sem fordult a fejében, hogy valamikor ez lesz a munkája. — A Gárdonyi gimnáziumba jártam, matematika—fizika tagozatra — mondja. — Tanár vagy programozó matematikus szerettem volna lenni. Sajnos azonban betegségem miatt ott kellett hagynom az iskolát, s a dohánygyárba kerültem, mint betanított munkás. Közben dohányfeldolgozó szakmunkásvizsgát tettem, s emellett leérettségiztem. A férjhez menésem után az elsők között kerültem a főnököm javaslatára a SZET-be, ahol érettségizetten is elfogadták a jelentkezésemet. Ezt követően nyertem felvételt a Gödöllői Agrártudományi Egyetem főiskolai karára, Gyöngyösre. — Hogyan teltek a diákévek? — Levelező tagozaton végeztem, bár azt hiszem, a nappali lett volna az igazi. Nem volt könnyű dolgom, hiszen elsőéves koromban szültem, s második kislányom is a főiskola évei alatt született. A férjemnek nagyon sokat köszönhetek, ő a négy év alatt egyáltalán nem volt szabadságon. Mikor megkaptam a kertészmérnöki diplomám, meglepődtem, mert a férjem neve volt ráírva, lemaradt az, hogy „-né”. Végül megtörtént a helyreigazítás. Ám a férjem mindenképpen megérdemelte, hogy ha csak három napig is, de az ő nevén legyen a diploma. Én most is neki tulajdonítom a felét. — A gyes miatt sokáig távol volt a munkahelyétől. Hogyan fogadta a közösség, akik között régi kollégái is vannak? — Sokan nyugdíjba mentek az egykori munkatársaim közül, s így rengeteg új arccal találkoztam. RoszHagymási József (Fotó: Tóth Gizella) szabb fogadtatásra számítottam, de úgy érzem, örültek nekem. Még csak rövid ideje dolgozom, egyelőre azt tartom a legfontosabbnak, hogy beilleszkedjek, és a gyakorlatban is megszerezzem a szükséges vezetői ismereteket. Meg kell szoknom azt is, hogy nálam idősebbeknek is szólok, hogy miként végezzék a munkát. — A diploma már megvan. Mire készül a jövőben? — Szeretném elvégezni a mérlegképes könyvelői tanfolyamot. Ügy hallottam új számítógépek érkeznek a gyárba. Nekem már a főiskolán is tetszett a Basic- nyelv, s azt hiszem, nyílik rá módom, hogy behatóbban foglalkozzak vele. Egyszóval, szeretek itt dolgozni a gyárban. Kezdetben ugyan bántott a kubai dohány erős illata, de már ezt is megszoktam. Útlevél az érvényesüléshez A véletlen úgy hozta, hogy újabb beszélgetőtársam egy másik káros szenvedély „okozójával”, a borral foglalkozik. Hagymási József, az egri borkombinát kutatási és termelésfejlesztési központjának pincevezetője. — A megyeszékhelyről kerültem a Sátoraljaújhelyi Kertészeti és Borászati Technikumba. Első munkahelyem lett a borkombinát, bár előbb a városi kertészetnél jelentkeztem munkára, s egy délelőttöt ültem az irodában, a főnökre várva, ö azonban nem jött, így átsétáltam a borkombináthoz és felvettek. Itt pinceszakmunkásként a szőlő feldolgozásától a borpalackozásig, minden munkafolyamatban részt vettem. Később művezető is lettem, majd átkerültem ide, a kőlyuktetői pincébe. Üjságban olvastam a SZET- ről, s elhatároztam, hogy jelentkezem. Egy évvel később már a kecskeméti főiskolán tanultam, levelezőn. — A napi munka mellett nem lehetett könnyű. — Sokkal keményebb volt, mintha nappalira jártam volna. Sokszor még éjfélkor is tanultam, mert szégyelltem éppen csak átcsúszni a vizsgán. Különösen a szakmai tárgyakból nem akartam lemaradni. Ráadásul a feleségem is morgott, hiszen egyedül volt a két gyerekkel, s kevesebbet láttak engem, mint amennyi szükséges lett volna. — Mi változott a diploma megszerzése óta? — Elsősorban az önbecsülésemhez volt fontos ez a négy év. Ráadásul technikusként nem sokra vittem volna, hiszen itt a legtöbben egyetemet, főiskolát végeztek. A diploma kaput, útlevelet jelentett. Annak idején csak álmodoztam: de jó lenne pincevezetőnek lenni. Mikor az lettem, hirtelen azt hittem, ez a csúcs. — Mivel foglalkozik egy pincevezető? — Attól kezdve, hogy mikor szedjék le a szőlőt, minden munkafolyamatba beleszólhatok. Itt dől el, milyen szőlőfajták érdemesek arra, hogy jó minőségű bor legyen belőlük. Szüret idején előfordul, hogy napi 18 órát is dolgozunk. Jól érzem itt magam, mindenben szabad kezet kaptam, s az új igazgatóval is megértjük egymást. A bort elsősorban mint a munka tárgyát és nem mint italt szeretem . . . Kovács Attila Szabolcsi Andrásné
