Népújság, 1987. március (38. évfolyam, 51-76. szám)

1987-03-07 / 56. szám

Idestova harminc éve lehet, hogy egy téli délelőttön Pröhle Jenő tanár úr megismertetett a gimnáziumi könyvtár kincseivel. Kézben tarthattam a Bánk bán első kiadását, láttam Széchenyi István kezeírá- sát a Hitel egy példányén: a „Sopronyi

Ágostai Vallású Lyceumnak" ajánlotta művét. A soproni Berzsenyi gimnázium akkor emlékezett meg alapításának négyszázadik évfordulójáról, s amennyire vissza tudok emlékezni: a feledhetetlen Csatkai Bandi bácsi, a múzeumigazgató és mindentudó történész ajánlhatta a könyvtárlátogatást, mintegy azt sugallván: mielőtt ifjú hírlapíróhoz illőn lelkesedni kezdenék egv ilyen nagy múltú iskoláról, helyes, ha a részleteket is megismerem. Hogy ebben a közösségben Petőfi már életében nagy költő volt. hogy két esztendővel megszületése után. itt már énekelték a Himnuszt, és egyáltalán nem véletlen, hogy Berzsenyi Dániel >tt lett magyar költővé. Ezt a könyvtár is tett- te. „A szűkösen világított olvasóteremben friss levegő csapott az arcunkba, fénycsóvák gyúltak fel, távlatok nyíltak meg a szemünk előtt, amint önfeledten habzsoltuk a szépség és az igazság igéit” — Zsi- rai Miklóst, a finnugor nyelvtudomány világhírű művelőjét, ugyancsak a líceum egykori tanítványát idézem. — „Az a fontos, hogy dolgoztunk, hogy hittünk az önként vállalt munka becsületében, hogy megigézett bennünket a legmagasabbrendú eszmények szolgálatának hevülete”.

Ki mindenki nem tanult ebben a soproni iskolában! Domanovszky Endre, a festő. Eötvös Károly, az író, Gombocz Zoltán, a nyelvész. Ihász Dániel, Kossuth titkára. Kánya Kálmán, egykori külügyminiszter. Lehr Albert, Arany János legjobb kommentátora. aztán Petőfi társai közül: Orlai Petrich Soma és Pákh Albert, a magyar újságírás egyik úttörője, Ráth Mátyás.

Itt tanult a szlovák Dusán Makovicky, akit úgy ismert meg a világ, mint Tolsztoj háziorvosát, aki utolsó útjára is elkísérte az írót. Tolsztojjal töltött éveiről terjedelmes naplójában számolt be. amelyet oroszul írt, de időnként — rendkívül bizalmas közlések esetén — a magyar nyelvet hívta segítségül. Ilyenkor Sopronra is emlékezhetett.

Ez az iskola egy olyan városban keletkezett, amelynek polgársága alapvetően német eredetű volt, Bécs közelsége meghatározta kultúráját, szellemi életét, a környéken élő horvátok. szlovákok pedig jól érzékelhetően hatottak a közösségre. Mindezek tények. Mint ahogyan az is tény, hogy ez a város a magyar kultúra egyik végvára lett, s korántsem csak földrajzi helyzete folytán, hogy ez volt és most is ez a magyar nyelvterület legnyugatibb városa. Tudatos választás ereje tette a leghűségesebb várossá, az a progresszív polgári magatartás, amelyet — többek között, de minden bizonnyal az elsősorban — ez az iskola, a soproni líceum is segített elsajátítani. Hiszen nem az ósdi, a konzervatív, a reakciós magyarság fészke és mentsvára volt Sopron. Kiss János szuperintendens uram. akit ugyan megalapozatlanul helyezett Kölcsey Berzsenyi fölé költői rangját tekintve, de kétségtelen, hogy Kazinczy és a reformok melletti kiállásával a haladás egyik élharcosa volt —, nem véletlenül lehetett itt szellemi erővé, döntő erővé. És Petőfi mellett voksoltak a soproni diákok —, nem pedig hajdanán népszerűbb kortársai, mondjuk Pompéry János vagy Kuthy Lajos mellett. És századunk harmincas éveiben is a Márciusi Front mozgalma kelt visszhangot, s ijem pedig a Volksbund, illetve magyar megfelelői. Persze, emezeknek is voltak híveik, sajnos, nem kis számban, de a jövőnek elkötelezetten nem ők dolgoztak. Nem ők tudták, hogy mi az igazi hazaszeretet. hanem azok, akik Veres Pétert, Darvas Józsefet hívták meg, hogy tőlük, az ő szavaikból ismerjék meg az igazságot, a vállalt magyarság valós érdekeit.

Azért is eszembe juthatott ez a réges- régi emlék, mert a Tankönyvkiadó egy remek tanulmánykötetben (A soproni líceum) idézi az iskola történetét. De azt is hiszem, hogy példázaterejű ez az iskolatörténet. A korszerű hazaíiság egyik jó példatára lehet

Mert az a véleményem, hogy mostanság túlságosan sokat beszélünk általában a magyarságtudatról, a hazafiasságról, a ha- zafiság és az internacionalizmus igényes, belső kapcsolatáról. Sokan szeretik meglehetősen erős hangon (és fölöttéb gyenge érvekkel) a magyarságtudat, a hazához való kötődés zavarait és csak zavarait szóvá tenni. Kizárólag arra figyelni, hogy a magyarságtudatnak az utóbbi három évtizedben végbement gyökeres átalakulása során zavarok is támadtak (az lett volna a csoda, ha nem támadnak egy ilyen méretű változásban), s közben figyelmen kívül hagyják magának a változásnak lényegéi. Nosztalgiával telített ez a kritika, egy olyan társadalmi modell erkölcsi szokásait igyekszik — mesterséges légzéssel — új életre kelteni, amely a gazdasági fejlődés következtében visszavonhatatlanul eltűnt. S a nosztalgiától elhomályosított szemek

— a legtöbbször kétségtelen jó szándékkal

— nem veszik észre, hogy a múltban a

magyarságtudatnak nemcsak azok az elemei voltak meg, amelyekre ma építkezni szeretnének (kezdve a szegénység romantikájától, befejezve az „egyedül vagyunk” tragikumáig), hanem azok a jellegzetességek is, amelyekre ez az új magyarságtudat most, a valóságban épül. A nosztalgia mellett az is oka lehet ennek a tévesztett helyzetértékelésnek, hogy vitáinkban, elmélkedéseinkben előszeretettel mellőzik sokan a tényeket. Általánosságban beszélnek, és csak az érzelmekről beszélnek, holott az adatok és az érzelmek mellett az értelem mindent átvilágító ereje fontosabb eszköz lehet.

A soproni líceum évszázadai, például, azt a fejlődést is példázzák, hogy miként lesz a védekező jellegű magyarságtudat — építő jellegűvé. A birodalmi főváros nyomasztó fölénye fokozatosan előnnyé változott. Bizonyára a kereskedő és iparos polgárság gazdasági érdekei kényszeri tették ki. hogy a nemzeti lét törésvonalán dolgozó város ne az ellentétekre építve a bezárkózás, a sértődött konzervativizmus alternatíváját válassza, hanem az egyetemes haladás lehetőségeit aknázza ki. Bizonyára minden soproni polgár, minden soproni diák tudta, hogy vallásának, a luteránizmusnak a Habsburgok mily ádáz ellenfelei, nem lehetett titok előttük, hogy a Habsburg Birodalom gyarmati létre kívánja kárhoztatni Magyarországot, és azt naponta érzékelhették, hogy a nem magyar nyelvek áradata miként keríti hatalmába a várost. A gondolkodó fők mégsem a bezárkózás mellett döntöttek, mégsem a gyors, német irányú

asszimiláció útját választották. Az evangélikus toleranciát — emberi türelemként értelmezték, a nyelveket megtanulták, a kultúrákat a város építőanyagává szelídítették, a gazdasági nyomást pedig nyitottsággal és szorgalmas munkával igyekeztek semlegesíteni. Az ország, a város érdekeit a világ- tendenciákkal egyeztették. Bécs nemcsak nyomasztó fölényt jelentett, hanem Európát is. a világra nyitható ablakot is.

Könnyű észlelni, hogy ebben az évszázadok során kialakult magatartásban (korántsem valamiféle csupán a legendákban létező „soproni lélek” titokzatos munkájának következményeként, hanem pontosan kimutatható gazdasági és történelmi folyamatok hatására) a szilárd alapelvek mellett rendkívül fontos szerepet játszik az alkalmazkodás a kor igényeihez. Nem a behódolás, hanem az okos elemzéssel kikövetkeztetett járható út. Nem a merev ragaszkodás, hanem a variációk felkutatása a jellemzője ennék a magyarságtudatnak. Annak a tudatosítása, hogy a magyarság érdekei sokirányúnk, a lehetőségek pé- dig szűkösebbek, de sohasem szűkíthetők le egyetlen útra: netán ösvényre. Ez a tartás vonzotta német nemzetiségű honfitársainkat kezdve Frankenburg Adolftól egészen a századunkig, mondjuk a kitűnő emlékezetű Becht Rezsőig, azokat is, akik zsidó vallásukban való identitásukat nem — mondjuk — a cionizmusban, hanem a magyarság szoros vállalásában találták meg. mint Papp Károly, és azokat a szlovákokat (Makovicky mellett Martin Kukucint említhetem, a klasszikus írót, az ő emléktáblája ugyancsak ott van a gimnázium falán), akik ebben a légkörben vállalhatták nemzetüket.

A nyitott magyarságtudat iskolája is voit ez a líceum.

így nevelte diákjait, így nevelte a várost, így hatott az iskolára a város, azaz maga az élet.

Szükséges-é ezek után még a tanulságot is ide írnom? Hogy azt hiszem, ez a nyitottság nélkülözhetetlen magyarságtudatunkhoz manapság is? Hogy akkor lesz veszélyben hazánkhoz váió kötődésünk, ha elfeledkezünk a világról, ha csak a körülmények szorítását érzékeljük, s nem azt is, hogy a valóság mindig új kihívásaiban új lehetőségeket is kínál?

A nagy igazságok mellett ezért érdemes á hétköznapok, a történelmi köznapok tényeit is szemügyre venni. Magyarságtudatunknak pontosan ezek az adatok lehetnek igazán hasznos iránytűi.

E. Fehér Pál

(J)éldázat a ketl/z&ztULpl haza fij. á(f term észetérél