Népújság, 1987. március (38. évfolyam, 51-76. szám)
1987-03-28 / 74. szám
f A Mátra képei Több mint negyven éve lesi a Mátra rezdüléseit, a? örökké megújuló élővilágot kamerájával Fehér Miklós, a gyöngyösi tanárember. Feleségével, Tóth Annával ők iektorálják a Mátráról kiadott turistatérképeket is — a ,,Mátra gazdáiként” titulálják Őket. Természetfény képekből készült a Kócsag úti iskola galériájának legújabb kiállítása, amelyet itt mutatunk be olvasóinknak (Fotó: Kohidi Imre) V ége már a kegyetlen, hosszú télnek, göthös, vénember lesz a kemény legényből, akinek folyton csorog az orra, és csak az emlékek kísértenek még bennük. A tavaszi ragyogás rámosolyog a mezőkre, zöldellni kezdenek a hótól megszabadult fekete földek, sarjad, virul a széles határ. — Végre itt a tavasz! Langyos éjszakákon, párás reggeleken titkos üzenetek érkeznek messziről, szélcsendes délutánokon újabb és újabb madárcsapatok jönnek délről, a tengerek felől, ahol az idén szintén késlekedett az ébredés. Barázdabillegetők, rigók, pacsirták népesítik be a határt, tegnap már gólyát is láttak a vetések közé szorult tocsogók között. Kényelmesen, urak módjára lépkednek,, maguk mögött hagyva több ezer kilométert, megigazgatják magukon a fekete frakkot, hogy szalonképesebben fogadhassák a tavaszt. — A fészekrakásra legyen gondotok! — dobolja a szívük és ettől egyszerre sietőssebbé válnak. Egy hete. hogy Kökény András kibújt az ..angyalbőrből'', és újra a kezébe vette a vésőt és a kalapácsot. Apa és fia — két önálló mesterember — együtt dolgoznak a közös portán. Faragják, csiszolják a márványt, hogy sírkő legyén belőle a holtaknak, pénz és vagyon az élőknek. — Nősülnöd kellene már fiam! — szól az apja, inkább csak azért, hogy ezzel is elüsse az időt. A legény bólint és nézi a galambokat, amelyek ott cikáznak a ház fölött, látja az anyját, amint kilép az ajtón, és föléjük áll. Az asszony nézi a fia minden mozdulatát, a csillogó gránitot, a pattogó szilánkokat, miközben magában pókháló módra szövi, fonja a terveket. — Erzsi jó feleséged lenne! Csinos is. módos is, jó családból való . . . András fejét elönti a forróság, feltámad benne a düh, és már csattan is a szó, olyan a tekintete, mint a nyári viliám. — Ez az én dolgom, anyám! Tudhatja, hogy nem szeretem, ha más igazgatja a fejemen a kalapot. Az apja hátat fordít, kopog a kalapács, a véső a kezében, csilíagszóró módjára szikrázik a márvány. Tudja, hogy a rosszkor kimondott szó olyan, mint a viperacsípés. Fáj is. mérgez is egyszerre! András kiegyenesedik, földre dobja a szerszámot, sóhajt, nyel hatalmasakat, aztán szó nélkül elindul a kerteken át a tanyák felé. Nehéz mesterség a gránitvésés, haraggal, rossz szívvel nem lehet csinálni, elég néA szobában András ölébe kapja a lányt, csókolja, forgatja lepkemódra maga körül. — Bejön édesanyám! — tépi ki magát Eszter az erős szorításból. — Akkor mi van? — De bátor lettél! Hárman ülnek az asztalnál, Tóthné kérdez ezt-azt, csak Eszter hallgat, pedig Andrásnak az ő csengő hangja olyan lágynak, finomnak tűnik, mint a fonott kalács. ßo i ző rU ámf if if rirü hány rossz mozdulat, és kárbavész a munka. Túl a falun a zöldülő búzában nyulak kergetőznek, a birkanyáj között tegnap született bárányok botorkálnak, tejre várva keresik az anyjukat, nem tudnak még mit kezdeni a sarjadó fűvel. Nézi a legény a tavaszi kibontakozást, és szinte lépésről lépésre száll el a mérge éppen úgy. mint a pásztortűz füstje a zsombékos havasi legelőn. Közel a házhoz kutyák rohannak rá. éktelen ugatásba kezdenek, aztán egy füty- tyentésre elhallgatnak. Tóthné, meg a lánya tudják, hogy ismerős érkezik, azért marad abba az ugatás. Eszter az ablakhoz lép és szétrántja a függönyt. — András jön. édesanyám! Az anyja nem szól, csak a teregetni való ruhát gyömöszöli a lavórba, csapódik utána az ajtó. — Téged már a kutyák sem .ugatnak! — lelkendezik Eszter. — Látom, leszereltél! — nyújtja Tóthné kézfogásra a kötőjébe megtörölt kezét, és siet a ruhákkal az udvarra. A kötélre teregetett lepedők, párnahuzatok fehéren libbennek a szélben, táncol rajtuk a fény: — Tudja-e anyád, hogy idejöttél'.’ András szemében felizzik a tűz. — Nem tartozom senkinek számadással ! Az ablakon bezuhan a fény, az égről eltakarodnak a kósza bárányfelhők, elönti a szobát a ragyogás.-r- Ha itt maradsz ebédre, levágok egy kakast! A madárhúsú, csontos arcú asszony elfő-- gadásnak veszi András alig észrevehető bó- lintását, és indul is már a dolga után. — Ne haragudj András! Tudjuk, hogy édesanyád nem nézi jó szemmel, ha ide ' jársz. Ti palotában laktok, márvánnyal bántok, gazdagok vagytok a mi tanyai szegénységünkhöz képest . . Elakad a beszélgetés. Eszter szeme bepárásodik, borulás kerekedik az előbb még tiszta égbolton. — Csupán ennyi a hiba! — Ember nincs hiba nélkül, — rágja a szája szélét a fiú. — Csak az Isten hibátlan! — így mondja édesanyám. Hallgatnak, szorítják egymás kezét, mintha ettől függne összetartozásuk, nem értik sehogyan sem az öregek makacsságát. András tudja, hogy az anyját nem az apja választotta feleségül és a lány, akit szeretett, mérget ivott az esküvő napján, de mégis úgy lett minden, ahogyan a család akarta Csendes, szomorú, de mindig békét akaró ember volt az idősebb Kökény András, magába tudta fojtani még a szerelmét is. — Nem szereti ? — Majd összeszoknak! A lány karja puha, mint a bársony, nyakán, vállán fehér a bőre, mint a száradó ruha- Andrást melegség önti el, és magában némán arra esküszik, hogy — történjen bármi is — feleségül veszi Esztert. Feltámad a szél, becsapja az ablakot, boszorkánygyűrűt kapar az udvar porában. Eszter a fiúhoz bújik. — Fázom! — Attól, amit anyád beszél? — Attól is. — Apád mit mond? — Suba subával, guba gubával... András hallgat, és néz maga elé. A tanyán csend és béke van, piros tarajú tyúkok kapirgálnak a kút körül a homokban, vadgerlék galambokkal sort ülnek a háztetőn. — Szeretlek Eszter! — Én is téged, csak most, valahogyan mégérzem a bajt. Szüléink a régi regulát tartják, mi pedig éppen ez ellen berzenkedünk. Tóthné kezében kés villan, és néhány pillanat mú^va véres nyakkal a tálban vergődik egy kakas. —. Ami volt, az már nincs többé! A régi regulákat és átkokat már csak megszokásból emlegetik az öregek. A mi törvényünk már a gránitnál is keményebb! — Hozzátok nem mehetek. — Jöhetnél, ha akarnám, de házhelyet osztanak a falu szélén . . . — Az jó! — lelkendezik Eszter, és a legény ölelésében megszédül egy pillanatra a boldogságtól. D élre megfő az ebéd, és megszáradnak a kiteregetett ruhák, újra tele fénynyel az egész udvar. Ettől egyszerre minden más lesz, még az álmok is valósággá formálódnak, és olyan most a tanya, mint egy nágy tavaszi ígéret. . . Szalay István
