Népújság, 1987. február (38. évfolyam, 27-50. szám)

1987-02-06 / 31. szám

4. NÉPÚJSÁG, 1987. február 6., péntek A FILHARMÓNIA KONCERTJÉN Az új karmester és a vi rtuóz fuvolás Influenzavírusok vizsgálata Az Országos Filharmónia egri hangversenysoroza­tának februári műsorát a Miskolci Szimfonikus Zene­kar adta. Egy-egy Haydn-, Beethoven-szimfónia között hangzott el Mozart G-dűr fuvolaversenye. (K. 313.) Mindhárom mű — ha lehet ilyesmiről komoly zenével kapcsolatban beszélni — inkább az élet naposabb ol­daláról szólított meg minket. Haydn 100. szimfóniája, ama pattogós, lendületes ka- tonaszúmfónia, az élete és művészete csúcsán lévő ze­nészt mutatja fel, aki pe­dáns. de elmélyült érzel­mekkel eltelve örül az élet­nek. A derű. a jókedv, a dallamokban megbúvó já­tékosság fergeteges záróté­telhez vezet, mert a siker, az életöröm szükségszerűen „kicsapódik" valahol. Beethoven VI. szimfóniá­ja, az F-3úr, az Op. 68-cal jelzett Pastorale, az V. szim­fónia árnyékaiból kivisz a vidékre, a bukolikus örö­mök világába. Mozart '— műve születé­sekor — négy hónapos mann- heimi tartózkodása alatt sokrétű benyomásokkal te­lítődik. s míg atyja Párizs felé sürgeti, Constanz is, a szerelem is átszínezik az életét. Ezt a kevésbé légi­es. ezt a földön járó. az élet nagy gondjait kikerülő ze­nét szólaltatta 'meg a Mis­kolci Szimfonikus Zenekar új karmesterének. Kovács Lászlónak a vezényletével. A külső adottságaiban is megnyerő, rokonszenvet kel­tő fiatal zenész attól a Mura Pétertől vette át az együttes irányítását, aki az alapítás­tól. 1963-tól egészen 1985-ig volt dirigense a szomszéd város kitűnő gárdájának. Érthető, hogy az új vezető nagy becsvággyal vetette be­le magát a munkába. Az előadott művek minden ap­ró kis részletét pontosan ki­dolgozva, értékelve, az egész mű szempontjából hangsú­lyozva tolmácsolta hallgató­ságának. Így a hangulatte­remtő. elmélyítő törékenyebb zenei ötletek, mozzanatok is tisztán, nemesen közvetítet­ték a géniusz elgondolásait. S amikor a karmestert di­csérjük, nem szabad meg­feledkeznünk arról sem. hogy ebben a legjobb érte­lemben vett tiszta és szép hangzásban az egész együt­tes áldozatos munkája hoz­ta a termést, azt az örömöt, amely a közönség nyeresé­ge. Talán azért figyeltünk fel külön is a fúvósok teljesít­ményére. mert mindhárom műben jelentős szerephez ju­tottak. Az est szólistájaként Ma- tuz István Mozart G-dúr fuvolaversenyét (K. 313.) játszotta. Nem először hall­juk őt Egerben, legutóbb egy XX. századi, modern mű­veket bemutató hangver­seny szólistájaként találkoz­tunk vele. Élveztük, aho­gyan a modern, csaknem „absztrakt” művek közé be­ékelve nyújtott technikában és zenei elbeszélésben bra­vúros teljesítményt. A G- dúrban ismét lehetőséget kapott arra, hogy virtuóz ké­pességeit megcsillogtassa. Élt •ezzel a lehetőséggel; hallga­tóságát elbűvölte könnyed játékával, azzal a széles technikai felkészültséggel, amely biztosítja helyét a nemzetközi mezőnyben. A. közönség hálásan tapsolt az érzelmekért, és a sziporká- zóan szellemes előadásért. mire a művész. J. S. Bach Szólószonátájának első téte­lével válaszolt. Itt „csak" a virtuozitás csillogott, de az egriek erre a tételre sokáig fognak emlékezni. Pándi Marianne mindig is rokonszenvvel várt zenetör­téneti bevezetői most is él­ményt jelentettek. (farkas) ROHANT AZ IDŐ HyppolSt Gyöngyösön Hányszor mondtuk már, hogy a játékot mindig ko­molyan kell venni. Ezért val­lom, hogy a színésznek min­denkor nagy megméretteté­se a vígjátéki szereplés. Igaz, hogy a közönség egy része megelégszik a rossziul értelmezett bohóckodással is. De ugyanez a közönség na­gyon gyorsan ráhangolódik a kevésbé látványos gesztu­sokkal élő igazi színészi tel­jesítményre is. Mi legyen azonban olyan­kor, ha egy társulatnak a ,.nagyok" árnyékában kell fellépnie? Mint esetünkben, amikor a budapesti Játék­szín gárdája arra vállalko­zott, hogy közönség elé vi­szi a már szinte nemzeti jel­képpé vált vígjátékot, a Hyppolit, a lakájt? Hiszen ebben a műben két olyan klasszikus értékű színész alakított klasszikussá vált szerepet, mint Csortos Gyu­la és Kabos Gyula? Mai utódaik képesek lesz­nek-e megbirkózni azzal a „súlytöblettel”. amit a nya­kukba vesznek az emléke­zésekből fakadó előítéletek következtében ? Nem tartom valószínűnek, hogy a gyöngyösi Mátra Művelődési Központ közön­sége ilyen, előre megszabott kérdéssel ült volna be a né­zőtérre. De azt remélni merem, hogy valahol a lel­kűk mslyen, agytekervénye- ik egyik zugában ott buj­kált a kétkedés. Azt is biz­tosra veszem, hogy a ki­emelkedő mértékű érdek­lődés nem csupán a két „nagy”: Csortos és Kabos emlékének szólt. Bizonyára senki sem tartja illetlenség­nek, ha úgy vélekedem, hogy a mostani szereposz­tásnak is megvolt a maga kellő vonzereje. Hiszen Be­nedek Miklós, Szacsvay László, Molnár Piroska, Gá­ti Oszkár, Verebes István és Frajt Edit szinte külön- külön is elegendő súly lett volna abban a mérlegben, amelyben a néző elhatáro­zása került volna tétként: menjen vagy ne menjen az előadásra. Az „igen” serpenyője ugyancsak nehéznek bizo­nyult Maradt azonban a fő kér­dés : valamiféle utánjátszás- ra vállalkoznak-e a színé­szek most vagy úgy frissí­tik fel a vígjátékot, hogy abban egyéniségük áll majd a középpontban? Ha csak arra gondolok, hogy a szín­padkép legfeltűnőbb helyén ott függött, pontfénnyel megvilágítva Kabos Gyula arcképe, ez is sejtetni en­ged valamit. De azt sem hallgathatom el, hogy az előadás vége felé Benedek és Szacsvay hang hordozásában is visszaadta a két nagy előd jellemző színészi esz­köztárának egyik fő alkotó­elemét, és ,ezt olyan ferge­teges taps köszönte meg, hogy ha azt a bizonyos új­rajátszást határozták volna el, sok mindenki lett vol­na elégedett ezzel a meg­oldással. De .. . az eddigiekből js kitűnhet, magukhoz alakí­tották a színdarabot is, a játékot is, amelyben nem­csak az átdolgozóknak, Vaj­da Anikónak és Vajda Ka­talinnak vannak érdemeik, hanem a rendezőnek. Vere­bes Istvánnak is, aki ebbé­li tiszte mellett még szerepet is vállalt a gyöngyösi elő­adáson — afféle beugrás­ként. Itt kell szóvá tennem, hogy a díszletek azonnal elárul­ták alkotójukat, Varga Má­tyást, ahogy a jelmezek is: Szekulesz Juditot. Hogy mindehhez mennyi­vel járult még hozzá a sok ismerős Eisemann-muzsika, az már nem is kétséges. De a szerény létszámú zenei együttes kitűnő interpretálá­sát sem szabad kifelejte­nem, ahogyan örömmel fe­deztem fel a koreográfus ismerős nevét is, hiszen So- moss Zsuzsa elég sokáig dol­gozott itt. Gyöngyösön. A játékról, az előadásról már elég sokat elmondtam eddig is, mindenkor az el­ismerés hangján szólva Most összegezésül annyit: elrohant az a mintegy há­rom óra úgy, mintha csak jóval kurtább időtartam lett volna. Hogy miért tetszett a valóságnál rövideb b időnek az előadás vonulata? Mert nagyon jól éreztük magun­kat. A közönség minden „lapot vett", igazán part­nerként kísérte végig a já­tékot. Nem tellett erőfeszí­tésébe, sőt... ! Sokáig tartana a szerep­lőket egyenként méltatni. Summásan azt tudom közöl­ni: mindenki úgy játszott, ahogy a közönség várta tő­le. Jól. Talán Molnár Piros­ka volt kissé „színpadia- sabb” a kelleténél. Gesztusai túlméretezettnek hatották. Julcsa és Tóbiás „népszín- műveskedése" pedig a ren­dező számlájára is írható. A Játékszín tehát Gyön­gyösön „jött, játszott és si­kert aratott". Jó kis társu­lat „jött össze" — szó sze­rint is értve, a cégér alatt. Szívesen látott vendégek lesznek mindig. G. Molnár Ferenc Rabszolgasors „Másként” Isaura végigfuttatta ujjait a billentyűkön, s megszólalt: — Igazán leszokhatnál már Leoncio arról a rossz szoká­sodról, hogy amikor játszom, te az újságpapírt zörgeted. — De hát, Isaura! — Semmi de hát. Az még hagyján, hogy hónapok óta oda se figyelsz már a játé­komra, jobban érdekelnek a buta híreid, de miért kell azt a nyomorult papírt zörget­ned ... — Lapozok, Isaura. — Hát, igen. ö lapoz. A dohány nincs bekapálva, ia kutyák nincsenek megetetve, a kerítést .már csak a pók­háló tartja össze, a malom­tól az építőanyagot ellopták a csavargók, a tető beázik, de ö csak lapoz. — Megérthetnéd már, hogy nincs időm mindenre. A rab­szolgákat felszabadítottuk, a férfiak elmentek máshová. csak néhány öregasszony maradt itt szinte. Meg hát ilyen hőségben úgysem ha­lad semmire az ember. — Tudom, Leoncio. Neked mindenre van kifogásod. Vagy esik, vagy szárazság van, vagy hideg, vagy me­leg van, vagy ebédidő, vagy vacsoraidő következik, a munka persze csak áll. Bez­zeg a szomszédaink. Azok mind viszik valamire. — De, Isaura! Ott nem egy ember dolgozik. Ott megvan­nak még a rabszolgák. — Persze, persze, már me­gint a régi téma. Ahelyett, hogy örülnél, hogy kiszaba­dítottalak bűnös életmódod­ból, te még mindig eltűr­néd, hogy azok a szerencsét­lenek pirkadattól vakulásig dolgozzanak. Sőt még meg is korbácsoltattad őket Leon- cio. Még most is elfog a mé­reg, ha rágondolok. — De, Isaura. Hát most én dolgozom. Nem vetted még észre, hogy a szomszédaink, még a rabszolgák is nevet­nek rajtam. — Meg is érdemied. Ha tudtam volna, hogy ilyen pi. pogya alak vagy, sosem let­tem volna a feleséged. — Ne vitatkozzunk, Isau­ra. Most egy kis rövid idő­re átugrom Don Basileóhoz. kicsit elbeszélgetünk és va­csora felé hazajövök. — Az eszem megáll rög­tön. Most akarsz átmenni Don Basileóhoz? Éppen most? — Már bocsáss meg, miért ne? Az előbb azt kifogásol­tad, hogy zörgetem a pa­pírt, most meg tiltakozol, hogy elmenjek? Ki érti ezt? — Hát, te semmiképpen nem, Leoncio. — Nem ér­ted, amikor föl kell hoznod a pincéből fél mázsa krump­lit, vagy húsz kiló zöldséget, aztán hagymát... és mit is még ... ? — De, Isaura! — Miért, csak nem gon­dolod, hogy szegény Rosa cipekedjen? És amíg nem le­szünk itthon, addig is kell valamit enniük ... — Hogyhogy nem leszünk itthon? — Ja, el is felejtettem mondani. Hozd le a padlás­ról Leoncio a két nagy kof­fert, aztán a három pepita fedelűt, aztán a kalaposat, meg a... — Hová megyünk már megint? — Budapestre, Leoncio. De mi az, hogy megint? — A kutyafáját, ne bosz- szants már, Isaura. Hát Pe­king semmi? Varsó semmi? Most meg Budapest... — Ne bosszants már Leon­cio, szaladj már le a pincé­be ... ! Hogy hányszor kell neked valamit elmondani. — Rosa! — tépte ki az aj­tót Leoncio —, ide a stuk- kert! Inkább a golyó, mint Budapest... Kapóst Levente Az Országos Közegészségügyi Intézet virológiái osztályának influenzalaboratóriumában végzik az influenzajárvány kór­okozójának vizsgálatát. A megfelelő eredmény eléréséhez 10 napos előkeltetett tyúktojásba oltják a vizsgálati anyagot. A továbbiakban 12 órás továbbkeltetés után leszívják az am­nion fmagzatburokból származó) folyadékot és vér segítsé­gével kimutatják, hogy milyen típusú vírustörzsek okozták a járványt (MTI-fotó: E. Várkonyi Péter felv.) Portré Molnár Elek keramikusművészről Kiállítása a Hatvani Galériában február 18-ig látható, február 23-tól a vásárhelyi Medgyessy-terem fogadja alkotásait. Századunkban a magyar kerámia három európai klasszikussal büszkélkedhet: Gádor István. Gorka Géza, Kovács Margit személyében. Gádor tette, hogy a kerá­mia lehetőségeit á szobrá­szat határáig növelte — Gorka Géza bartóki mód­szerrel nemesítette a népi hagyományokat és Kovács Margit termőkedve mély áhítattal és kedvességgel hozta napvilágra a bennünk élő mesét, a bennünk élő gyermeket. Molnár Elek feledett ér­tékünk — a magyar kerá­mia „rejtett" klasszikusa. 1916-ban született Nagykőrö­sön — híres kályhások utó­daként és az ő tette az lett, hogy a kézművességet a művészet rangjára emelte. Díszes csempéjű kályhái­ban. mázas kerámiáiban, olasz majolikatárgyaiban, szobor portréi ban és érem- sorozatában. Éppen szak­mai felkészültsége révén a magyar kerámia olyan mű­faji mindenese, aki mara­déktalan technikai tudással rendelkezett, rendelkezik, így testesítette, testesíti álma­it. vizuális gondolatait. Q is felemelkedett, mint Veres Péter — népből a népnek olyan ranggal, hogy pályá­jának nyitányán munkáit New Yorkban, Nápolyban, Párizsban világkiállításon mutatták be. Nagy jövő előtt állt. hiszen az Iparmű­vészeti Főiskolán szerzett diplomáját Itáliában fej­lesztette tovább új technikai elemekkel, így lett a buda­pesti Iparművészeti Főisko­la tanára. Ez a nagy jövő jelenné magasztosult, hiszen életműve hiánytalan, telje­sítménye abban rejlik, hogy ő is megszerezte a magyar kerámia európai rangját a szobrászat színvonalán. Meg­szerezte alföldi zamattal — a nagykőrösi kályhások plasztikai „népdalát" fejlesz­tette időtlen értékké. Köz­ben a reális tárgyábrázolás­tól eljutott az értelmes abszt- rahálásig. így művei való­ban képi gondolatokat és felismeréseket tükröznek. Művei magyar, szovjet, olasz múzeumokban és köz- gyűjteményekben találhatók, köztéren, középületben avat­ták fel színes kerámiakály­háit. térplasztikáját, bronz­ba öntött domborműveit, pi- rogránit szobrát Nagykőrö­sön. Dobogókőn. Hévízen. Két szép és emlékezetes ter­rakottaportrét mintázott Kos­suth Lajosról és Arany Já­nosról — tisztázottak padló­vázái és csibékről, csikóról, bociról szerkesztett állatáb­rázolásai. Mázas samottból készült 1972-ben „Fésülkö- dő”-je és „Oínasó”-ja. mely az emberi elmélyülés és a fiatalság tükre. Egyik fő­műve az integrált formák­kal érvelő „Család". mely a maga szűkszavúságával válik jelentőssé. Lényegre törő emblematika jellemzi művészetét, mely közérthe­tő és sűrített képi gondolat testesítője minden esetben. Igaz, pályája nyitányán nem indokolható belső szerény­séggel — rossz hallására hi­vatkozva lemondott tanári állásáról. Csöndben dolgozott, évekig szakkört vezetett Nagykörösön, nagy szakmai tudását a Képzőművészeti Alap Kivitelező Vállalata ke­rámiarészlegének vezetője­ként kamatoztatta. S ami lényeg — megteremtette élet­művét. mely művészet, tett a javából.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom