Népújság, 1987. január (38. évfolyam, 1-26. szám)
1987-01-10 / 8. szám
8. Fábri Zoltán egri tárlata elé Engedelmeskedni a lelkiismeretűnknek A Megyei Művelődési Központ és a Hevesi Szemle Kisgalériája 1987-es kiállításainak sorát Fóbri Zoltán, háromszoros Kossuth-díjas. kiváló művész festményeivel, grafikáival nyitja meg. A tárlat azt akarja bizonyítani, hogy az elhivatott művészek, az igazán nagyot alkotók nemcsak egy műfajban élnek és gondolkodnak, hanem az életüket kitöltő hivatáson, a mindennapi küzdelem fő vonulatán túl is van bennük másik, a fötémát jelentő foglalkozáson kívül és felül olyan tartalom és forma, amely érdeklődésre tarthat számot, megfogja a közönség szivét-lelkét, ábrázolást nyújt a korról, s ha kell, odatartja a tükröt a kor emberének. Nézze meg magát, vagy fedezze fel mindazt, a lelkiséget amellyel meg kellett ismerkednie. Vagy ha ezt nem tette, legalább utólag vegye tudomásul, mekkora tragédiák futottak itt le. Európában, ebben a hazában is! Hogyan kellett a kisemmizett, kiszolgáltatott embernek az értetlen és döllyfös hatalom minden iszonyatát tűrnie a negyvenes években; amikor a barna árnyék ráhúzódott a kontinens egész testére. hogy megfojtson mindent, elsősorban a lelket. Mert egyrészt a háború, a maga sokszorosan beszorzott kegyetlenségével. a technikai módszerek gépies rémületével fordította ki az időt. az erkölcsi rendet a helyéről, másrészről a kizökkent idő, a kegyetlen gépiességgel ránk- riasztó döbbenet és iszonyat együtt megmérték, ki- vérezték. tönkretették az embereket, jellemeket, sorsokat, olyan mértékben, hagy az első világháború után a második, és mindaz. amiről tudnunk kellett volna, vagy ami később tényszerűen kiviláglott, már soha többé nem eresztette vissza a békébe az embereket. Az egyéneket a népeket sem. hogy ez a háttér. a magára maradott embernek ez a kegyetlen lel- kiismeretfurdalása ne kiáltana utánunk; Miért történhetett ez? Ki az, aki ezzel elszámolni köteles. kinek pamaszkodhatjuk el ir.egtépetéseinket. megalá- zottságunkat. az emberi méltóság bemocskol ását melyik siratófalnál lehet igazán számon kérni? Tudjuk, nem illik, nem is okos dolog lilyen f ortis- simóval. ilyen görcsös, rán- duló kérdéstömeggel bemutatni egy művészt, aki — saját bevallása szerint is — filmen, jellemábrázolásban, formákban, színekben, hősben és statisztában, epikában. drámában, mindenkor és mindenütt azt a7 élményt akarta közölni, ami benne keletkezett. Fábri Zoltánnak szépszerével egyetlen témája volt és van, mint filmrendezőnek, annak vizsgálata, hogy az adott pillanatban mi az etikai mozgatórugója a tettnek? Hol van az áldozat. és az áldozatot (Berta László felv.) létrehozó bűn. bűnös közötti szétbonthatatlan kapcsolat, hol keletkezik az a hangsúly, vagy a mondat végén a nyugvópont, amikor kiderül, hogy az áldozatról, a megtaposott, a halálba, a megsemmisülésbe kergetett emberről, annak sorsáról beszélnie kell. Nemcsak azért, hogy a túlélők, a túlélő bűnösök lel- kiismerete megkapja a megérdemelt terhelést, hanem azért is. mert a gyónás, a kivallás tisztességes szertartásával halaszthatatlan feladatot hajtunk végre. Olyan tettet, amely talán a gyógyulás, a lassú engesz- telódés. a kizökkent idő helyretételének lehetőségét is eredményezheti. Lehet, hogy az elmondottak itt talán áttételesen értelmezhetők elsősorban. És ha Fábri Zoltán filmjei között kutatunk, a hirtelen felvázolt gondolatsor talán a Két félidő a pokolban, vagy az Isten hozta, őrnagy úr képsorában érhető utói. De a megcsapatta tás, a mértéktelen megaláztatás, az egyes embernek, a hősnek kijáró tragédia és a nyomát követő katarzis, vagy a lelki megsemmisülés állandó kísérője Fábri ábrázolásainak. Amiket a legszívesebben vallomásoknak neveznénk. A Hannibál tanár úrban líraibban, a Húsz órában megint másként, a 141 perc a Befejezetlen mondatból megint másként. De akár az Életjelből, a Nappali sötétségből is kitetszik; a hős a pillanatban feltűnő alkalom arra. hogy az etikai igazságról beszélhessen Fábri. Mint ahogyan ezt teszi festményeim is. És most rátérnénk annak a világnak vázlatos bemutatására, amely Fábri Zoltán képein megjelenik. Azért rögzítettük a filmrendező lélektani horizontját. hogy bemutathassuk: itt sem adja alább, itt is azok az erkölcsi problémák izgatják- foglalkoztatják, amelyek a kor emberét nyűgök alatt tartják. Ha Fábri fogalmazása szerint követjük .korunk hősét”, ha elhisszük, hogy az ő festményein kap rangot az az ember, aki valahol a század első évtizedeiben jött a világra, akkor nem a magányos vándort látjuk, hanem a magára hagyott embert. És ez nagy különbség! Gondoljuk csak el! Szerte Európában alig heverik ki a népek az első háború tobzódását, ailig rendeződik át az európai térkép, alig szokja még itt is, Kö- zép-Európában is az új rendet a megdőlt monarchia helyén néhány új állam; a régi ideák, a régi módszerek, a régi tanok, hitek elemeiből táplálkozik az az új i lelkiség, amely szavalókórusokban dübörgi a tömegek akaratát a ' megrezzent kisember fülébe. A diktatúra lelki melegágya a megijesztő állapot, ahová a maga ráhagyott ember belezuhan. Eszmék, törvények keletkeznek, gyakorlat, ahol az évezredes társadalmi szerződés, a felvilágosodás, vagy bármilyen alkotmány a legkevesebb garanciát sem nyújthatja többé. Egy adott pillanatban. A magára hagyott polgár idegei alján sejti, hogy itt valami kegyetlen készülődik, de wem tudja indokolni, nem akarja észrevenni, tudatával képtelen felmérni-jelezni, hogy itt valami megismételhetetlen formálódik. Írnak regényeket. (Prága nincs többé!) megfogalmaznak szorongásokat. (Mi lesz veled, emberke), francia filmek, német filmdrámák osztják az érzelmekét, hangulatokat ilyenre meg olyanra. De az árnyék. a mindenkit mindenkitől elválasztó árnyék ránkborult itt, Európában. Talán csak azért történhetett mindez, mert nem is akartuk elhinni az elképzelhetetlent? Tény, hogy ma. annyi idő- vél a korszak elmúltával iFóbri Zoltán, annyi film diadala és sikere után leül festeik. Sorra veszi a témát, az embert egyszer és ezerszer: nemcsak az Ezer év magányban, nemcsak a holocaustot idéző alkotásán. Csaknem minden képén bevallja azt a nagyvárosi embert, azt a technikától. a műfénytől, a műforgatagtól meghódított, a rémes álmoktól, a még rémesebb Valóságtól meggyötört embert. akinek az a szabadsága volt, hogy mindazt eltűrje, amit a korszak, annak hiénái, a hatalom egykori részegei rámértek. Lehetne talán azt mondani, hogy Fábri túl érzékenyen reagált a negyvenes évek hazai eseményeire. talán túl sokan voltak, túl közel hozzá azok közül, akiknek az infemót végig kellett jármok egészen megsemmisülésig. Talán! De mi mégis azt a magányt hangsúlyoznánk. amely mindezt még megelőzte. S akkor kitetszik: nemcsak a mai kornak a fenyegetettsége, az a bizonyos atomhalál, vagy annak felidézése, elképzelése, emlegetése, a társadalmi formák robbanásai őröl- ték-őrlik eddig is a kor emberének idegeit, de már jó adagot kapott az a generáció is, amely — Fábrival együtt — a két világháború közöltt koptatta az iskolapadot. Mi hát a témája, tartalma érmék a festészetnek? A modern ember, háttérben az ő sajátos, az elmúlt századokhoz képest gyökeresen átváltozott •környezetével. Azt is mondhatnánk, hogy az egyre duzzadó világvárosok levegőjében. atmoszférájában magára maradó ember. Ha ezeken a képeken a mindennapi embert, a maga biológiai és anatómiai helyességével keressük, nem találjuk. Azaz, hogy az élet. a kinti láthatóság, realitás helyett — olykor egyszerűsített változatban — feltűnik a lélek valósága. Az a történés, amely legalább olyan fontos, ha nem fontosabb és szükségesebb, mint a mindennapi élet és annak eseményei. Mert azokat megelőzi, végigvezeti az időben és követi, meghaladja azokat. Hogyan is fogalmazzuk meg, hogy ne csúszna félre sem a szó, sem a gondolat. Vegyünk egy példád1 Az előtérben áll az első szemrevételre félszeg, alaktalan férfi, magányosan. Mögötte a hatalmas épülethasábok nyúlnak-nyújtőz- kodnak az ég felé, el akarván takarni azt a Napot, ahonnan kormos-piszkos, pászmákkal keverve mégis csak érkezik a fény. Az utca, mint valami árok fekszik, félig döglötten, kihal- tan a toronyházak között; forgalom nincs. valami csenddel vegyes fojtogató sötétség üli meg a teret, mintha azt kellene kutatnunk : éjifél utáni. vagy őszies derengésben mindenkit elkergettek erről a tájról, csak hogy egyedül maradhasson ez az ember, aki épp most igyekszik megélni magát? Vagy jobbik énjét keresi-kutatja valamerre? Vagy egy másik alkotás! A háttér feszes falanszter, zárt sorokban csökkenő átmérőjű fejekkel, inkább a szemek helyén feketéllő üregekkel ránk figyelő arcok, vagy az arcoknak, a tekinteteknek egy elfoszló látomása. A történelmi ismeretekkel rendelkező, a kegyetlen sztereotípiákat átélt embernek e7 a felsorakozás is, ez a bénán vádló, elöl álló esetlen férfialakzat riasztja, az emlékeit. De a kép azoknak is előidézi a poklot, akik már csak olvasmányokból, el-elharapott panaszokból, mondatvégekből, titkolt fájdalmakból, vagy elmosódó háttérinformációként ismerik ezt a szakaszt a művelt, a modern, a minden fejlődést kitáró XX. századból. Ahol egy háborús varázslat. a verseny, az öldöklés infernójának előszobájában meggyártották az atomkort. A színek élénkek, harsognak, kiabálnak. Mert ezt a mondanivalót. Picasso Guernicájának távoli, közép-európai feleletét nem lehet másokkal, szelíd ábrándokkal visszaüzenni a földrészek felett még mindig lebegő emberi szorongásnak. Amit manapság is, jobb híján, megbolydult lelkiismeretnek foghatunk fel. Ezekből a képekből, szellemi jelzetekből még inkább értjük, mit is akart filmjeivel élénkbe állítani a kort megérző, a kor lelkét meghalló művész. Mit is jelent neki, mekkora feladatot. tettel, akarattal, jóakarattal. művészi alkotással odakiáltani az embereknek, hogy a kisember, a technika és a túlméretezett, vagy inkább fékevesztett hatalomnak odadobott ember — a hatalom oldaláról nézve — lehet jelentéktelen szám. egy gyötrődő képlet, megalázott, tönkretett, megsemmisített valaki. De éppen ez a valaki tartja fenn a világot, azzal, hogy ezt az olykor keserű levében forgó Földet benépesíti, munkájával, szellemével, ideg- rendszerének minden teherbírásával. Érthető, hogy a szélídebb érzelmek, a finom humor, ritkán kapnak szót ebben a művészetben. Hiszen itt a dráma, a tragédia bölcsessége. feszültsége idézi elénk a pillanatot, a festő által teremtett mozdulatlanságot. Amely mégis oly beszédes. Grafikái a nők körül kalandoznak. A nők. mint kifejezési forma, a teremtő férfi számára mindig is művészi, alkotási izgalom. Ezek az egyvonalból húzott művészi álmodozások kiegészítik. széljegyzetként magyarázzák azt. aki a méretekben, gondolatokban nagyobb szabású alkotásokat létrehozta. Sokan talán csodálkoznak azon. hogy Fábri Zoltán, a nemzetközi fórumokon is elismert filmrendező most a látott témakörökkel, a színek és a formák oldottabb világába forog. De mi hisszük, van ebben valami törvény- szerűség: az élete csúcsán még el kellett mondania ezeket az emlékeit. hogy teljessé válhassék az az erkölcsi. művészi tanítás, amit filmjeiben olvan plasztikusan megteremtett. Mert semmi eavéb nem annyira fontos ebben a világban, mint engedelmeskedni a lelkiismeretünknek. Farkas András Megnyitó: január 12-én délután 5 órakor Fábri Zoltán filmrendező kiállítása az MMK és a Hevesi Szemle galériáját A Megyei Művelődési Központ és a Hevesi Szemle Galériái intézménynek otthont adó oktatási igazgatóságon - január délután 5 órától újabb tárlattal várja a művészetbarátokat. Ekkor Fábri Zoltán kétszeres Kossuth-díjas filmrendező m zik be festőművészként és grafikusként. Az alkotó műhelyt Illés György Kossuth-díjas operatőr aki egyben egri szár — beszél, majd Farkas András galériavezető és Pécsi István s si Szemle szerkesztője készít nyilvános riportot a nemzetközi személyiséggel. Gondolatok - ide Rényi Péter: „Vannak művészek, akik mindig visszatérnek ugyanahhoz a problémakörhöz; úgy is mondhatnák: akiknek állandósult kérdéseik vannak. Nem fixa ideáik, mert mindig más oldalról közelednek a témához, válaszaik alakulnak, fejlődnek, de a kérdés konokul ismétlődik. Hogy Fábri Zoltán is ebbe a művészkategóriába sorolandó, azt mindenki tudja, és az is közhely, hogy újra meg újra azt feszegeti: hogyan állhat, hogyan álljon helyt az ember az embertelenségben — értve ezen a legnyersebb brutalitástól kezdve a legrafináltabb lelki kínzásokig mindazt, amivel embereket lealacsonyítanak. eltipornak, megfosztanak szabadságuktól, méltóságuktól. önbecsülésüktől. Ezt elemzi többé-kevésbé minden filmjében, ez a »-mániája«, ahogy egyik nyilatkozatában mondta ... Többnyire olyan műveket választott filmjei alapjául, amelyek történelmileg konkrét konfliktusokat tárgyaltak, és ha nem. akkor ő igyekezett az irodalmi eredetinél is egyértelműbben a szóban forgó korhoz kötni az ábrázolást." (Az ötödik pecsétről szóló 1976-os kritikában.) Fábri Zoltán 1965-ös Hevenyészett önvallomásából: „A filmben az izgatott mindig, hogy egy olyasfajta összművészeti lehetőséget hordoz magában — a kifejezés gondolati és formai oldalát egyaránt tekintve. — amelynek nincsenek korlátái.” Nádasy László: „Fábri korai grafikái expresszionista hajlamot sejtetnek; talán képzőművész marad. ha az expresszionizmus nálunk jelentékenyebb irányzat. De nálunk még inkább az impresszionizmus divatja hódított az expresszionizmus korszakában. Fábrit az is zavarhatta, hogy a képző művészetileg alkotott müvek némák és merevek, nem mozognak, nem beszélnek, ö beszélni akart, s mozgásukban ábrázolni a dolgokat; a filmet azért választotta kifejezése médiumának, mert
