Népújság, 1987. január (38. évfolyam, 1-26. szám)
1987-01-24 / 20. szám
Ä I, __ _ I _ L _ ^ Kezekben az altatómaszk \PfllTll KP/PKIIPII kezekben a szike, kezek. VUylIU nv&vllllvll ben a csipesz — kezekben az Elet. Amelyből egy van — és amely naponta többször is kezébe kerül az új és új betegek révén Miksi Gyula doktornak és csapatának. az egri Megyei Kórház sebészeti műtőjében. E (— szerencsére legtöbbünknek ismeretlen — világba kalauzol Perl Márton képriportja. SSSS'KSN'A z egér megállt a Ivük szélén és hallgatózott. Fejét magasra tartotta, szeme. mint parányi reflektor csillogott a félhomályban, bajusza radar módjára érzékelte az ürességet. Ezúttal az ágy alól bújt elő. mert az közelebb volt az asztalhoz, ahol az öregember enni szokott. — Legalább néhány morzsát találnék! — gondolta és kopott, szürke bundáját megkaparta a lábával, amely nála mindig a tehetetlenség és .a tanácstalanság jele volt. A tágas, hideg konyhában ínycsiklandozó illatok helyett kesernyés füstszag -terjengett és éppen olyan csendes volt minden, mint a föld alatt, az egérlyukban. A fiaira gondolt, akik a télen már szépen felcseperedtek. de most ebben az üres házban éhezni kényszerültek. Az ágyon megmozdult az öregember, az egér egy pillanat alatt visszabújt a lyukba — Ha él, akkor eszik is! Egy ideig nem történt semmi, csak a szú percegett az ágydeszkában és a láncos falióra morzsolgatta az időt. Az egérgyerekek szertefutottak föld alatti járataikban, de a düledező vályogházban nem kedvezett nekik a szerencse. A macskáktól nem kellett félteni őket, mert amióta a tanyáról a faluba költöztek az emberek, azok is elkó- dorogtaik a puszta sivárságából — Macskák! — tűnődött az anyaegér, majd arra gondolt, hogy amíg macskák voltak, addig a házakban bőven akadt rágcsálnivaló. Sok család lakott a tanyán, az istállók tele állatokkal, a magtárak búzával, a kamrák szalonnával.. . — Régi szép idők! Szájában összefutott a nyál, sovány bordái között nyilailást érzett és korgott az üres gyomor. — Elfelejted, hogy a macskák egerekkel éltek? — cincogta a társa a háta mögött. — Nem mindegy, hogy mitől pusztulunk el? — kesergett az anyaegér és elszántan előmerészkedett az asztal lábáig. — Mi lehet az asztalon? Az ágy nagyot csikordult, az egér összehúzta magát, a vénember pedig sóhajtozva feltápászkodott és lelógatta az ágyról a lábát. — Ennem kellene valamit! A tűzhelyre pillantott, amely most innen a meleg ágytól elérhetetlen messzeségre tűnt. Kint havas, fagyos szél nyüszített, a jégcsapok, mint hosszú pipaszárak lógtak az eresz alatt és, ha jól számolta, már harmadik napja, hogy a havas fer- geteg körülzárta az elhagyott tanya egyetlen lakóházát. Barna Márton már évek óta nem várt' senkit a gyereken kívül, aki hetente kétszer bevásárolt neki a faluban. Többnyire biciklin jött a fiú. vagy valamilyen alkalmi járművel a tsz-tanyáról. ilyenkor aztán segített tuskót hasogatni, megtöltötte vízzel a hatalmas dézsát, amelyet az öregember mindig a konyhában tartott. — Szomjan már nem veszek! — mondta a fiúnak, amikor csordultig telt az edény. — Helyette éhen hal, vagy megfagy egyszer — ijesztgette a fiú, de ő ilyenkor csak nagy, borzas fejét rázta makacsul. — Magának már a .faluban lenne a he~ lye! Egyszer majd én is faképnél hagyom... A szél megzörgette az ablakot, a vénember a reggeli derengésben látta a ház előtti akácok meztelen gallyait, a méteres hófalát a gémes kút előtt, a fekete varjakat. amint végigülték a vályút. — Méghogy faképnél hagy! Miért hagyna, amikor mindig urasan megfizetem és egyetlen lépését sem kívánom ingyen? Az egerek eincogni kezdtek a lyukban, az ember kapcát csavart a lábára, belelépett a csizmába és hangosan szidni kezdte az egereket: — Ronda népség! Minél nagyobb a nyomorúság. a baj, ti annál szemtelenebbek vagytok? Felőletek ebben a hóviharban a ház is összedőlhet, a romok alatt veszhetek én is, ti ha kell, tavaszig is kihúzzátok, mert a testemből bőven akad rágcsálni való ... A hirtelen dühe talpra állította és öltözni kezdett. Az anyaegér kihasználta az időt és fölszaladt az asztalra, amely tele volt kenyérmorzsával, szalonnabörrel. — Ebből valamennyien jóllakhatnánk! Barna Márton tanyásgazda összeszedte maradék erejét és a tűzhelyhez indult, majd fél térdre ereszkedve — mintha imádkozna — begyújtott. A parányi gyufalángtól lobogott a szalma, a tetején pattogott a gyúj- tös, attól pedig izzani kezdett a tuskó. — Éhen veszek, ha nem jön a gyerek! Rövid idő múlva már érezni lehetett a meleget, később a fagyos ablakon is olvadni kezdtek a jégvirágok és mintha az óra is bátrabban, erősebben ketyegett volna. A sublóthoz csoszogott, kivette a kendőbőr a maradék kenyeret, a szalonnát, majd abroszként gz asztalra terítette a vászondarabot. — Meddig bírja az ember az éhséget? Hosszú életét vette számba, a háborúkat, a kényszerű ‘ nélkülözéseket, de az éhségidő mérics'kélésére még sohasem gondolt. Leült az asztal mellé, a sarkába tolta a már tegnap kiürült pálinkás üveget, aztán elkezdte beosztani a kenyeret, a szalonnát. — Ezentúl fordított világ lesz, mert a szalonna kétszer annyi, mint a kenyér — így aztán tenyerével a morzsákat is ösz- szegyűjtötte. Lenyelt három „katonát”, a többit az utolsó szemig visszakötötte a terítőbe, csak a vastag szalonnabőrt hagyta az asztalon. Az ablakrésen befújta a szél a havat, az odagyömöszölt papírok már régen szétáztak. a nyílásokat záró deszkák is kilazultak. — Fogytán a tüzelőm, eltörnöm az ablakot. A szürke, kopott hátú anyaegér kihasználta az alkalmat, újra előbújt a lyukból és futott a magára hagyott asztal tetejére, a szimatja után. Mohón rágni kezdte a zsíros szalonnabőrt és örömében cincogott a többiekért: — Gyertek, amíg nem törődik velünk! Az öreg sokáig matatott az ablakban, de egyszer visszafordult valamiért, és akkor megpillantotta az asztalon az egereket. Üj- ra elfogta a keserű indulat és úgy érezte. hogy a szalonnabőrrel együtt az ő tulajdon testét is rágja a siserehad. Dühében a kezeügyében lévő kalapácsot vágta közéjük. Szétfutott az egérnép, de a szürke hátú, kopott anyaegér ottmaradt. — Dögöljetek meg! — hörgött a vénember és farkánál fogva utálattal a tűzbe hajította az egeret. Azon az éjszakán ítéletidő volt, a havat hordó szél, mint bebocsátást követelő vándor rázta az ablakot, az ajtót, a padláson recsegtek a szarufák és a korhadt gerendák is kísértetiesen nyikorogtak. Reggelre elfogyott a tüzelő, ezért a vénember darabokra vágta az egyik széket. — Megfagyni nem akarok! Barna Márton ekkor már tudta, hogy magányos küzdelme az életéért, most mát nem tarthat sokáig, ezért felkészült a halálra. Gondolatban szót váltott a feleségével, a mái régen halott fiával és ígérte nekik, hogy hamarosan találkoznak. Hálásan gondolt a fiúra, aki éveken át istápol- ta, majd számba vett minden lehetőséget, amivel véget vethetne sivár életének.. — Magamra gyújtsam a házat? Megégni éppen úgy nem akart, mint megfagyni, ezért az akasztás mellett döntött. El is készítette a rudallókötelet, gondosan átnézte, megvizsgálta. ronggyal áttörölte, hogy az alkalomhoz illendőbb legyen, majd átdobta a mestergerendán. A hurokvetést későbbre tartogatta, így mindennel elkészülve végigfeküdt az ágyon. A hideg, az éhség, a reménytelenség hamar szárnyra kapták álomba merülő gondolatait: nagy, fekete varjúcsapatot látott, aztán csilingelő báránykákat. fehér ruhás angyalokat, látta a fiút, amint kenyérrel a hóna alatt biciklizett a tanya felé. Erős dübörgés ébresztette, de a közelgő fagyhalál már csukva tartotta a szemét Helikopter ereszkedett le a kút mellé, ahonnan a szél széthordta a havat. — Mi van? — Félig fagyott, de még él ... — És a fiú? — Itt van ő is. A kezében a kötél, amelyre fel akarta magát akasztani az öreg. éhány perc múlva Barna Máté mát l <j§ a fellegek között repült a kórház felé, ahol a csodatévő fehér ruhás angyalkák visszaadták az életét. . Szalay István Angyalok pedig vannak
