Népújság, 1986. december (37. évfolyam, 282-307. szám)

1986-12-24 / 302. szám

8.

* ■

NÉPÚJSÁG, 1986. december 24., szerda

SZAKONYl KÁROLY:

— A karácsony — mondta F. —, na igen, egy ideig hittem a karácsonyban is. mint ahogy sok minden másban: ünnepnapokban. utazásban, nyarakban, nagy fehér telekben. Hittem a meleg szobákban, hittem a gyümölcsök zamatában. Mindez régen volt. gyermekkaromban mindvégig. Történtek dolgok — ma már kibogozhatatlan a múlt gubancából, hogy mik és mikor —. amelyek megváltoztatták az addig meghittnek érzett hangulatok .jellegét, a szép ösz- szemosódott a csúnyával, a jó a rosszal; az ünnepnapok az év többi, várakozásban eltöltött napjával. Ahogy múltak az évtizedek, egyre inkább csak azt tudtam, mi nem boldogít, s egyre kevésbé sejtettem, mi igen. Bizonyára más is így van ezzel. A karácsonyba vetett hitet még sokáig őriztem, szerettem volna hinni varázsában; emlékeim között szerepelt néhány hócsikorgású. gyanta- és gyertyaszagú. örömteli karácsony, de már nagyon a múltban, talán ha-, •mis emlékként, melyet az ember csak kitalál, hogy vigasztalja magát, ám valójában soha nem élte át; de én őrizgettem magamban ezeket a karácsonyokat, amikor mindenki jó volt a másikhoz, és kerestük egymás örömét. Azon a karácsonyon — mondta F. —. amelyről most beszélni akarok. megint szükségem volt az emlékeimre, mert már háború volt. s már nem is volt egészen együtt a család. Mindahányan úgy akartunk viselkedni, mintha, a legbékésebb estét töltenénk együtt a fehér abrosszal borított asztal körül; örültünk, hogy apa még itthon van. hogy a frontot csak a rádió híreiből. az újságból, meg a filmhíradókból ismerjük, örültünk, hogy anya megint borlevest készített, pontyot rántott, és lila céklasalátát tett az öreg drótozott cseréptálba. — Csak Józsi — mondta anya —. csak Józsi nem lehet velünk. — Na igen — mondta apa — de szerencsére még őt sem vitték ki. — S ebben is megnyugodtunk. mert a bátyám ugyan katona volt. de még csak az újonc idejét töltötte, s csupán azért nem lehetett köztünk, mert erre az estére nem engedték ki a laktanyából. Anya két szelet rántott halat félretett a részére, hátha az ünnep első napján kap kimenőt. Anya a halszeleteket hagymás. ecetes lébe rakta. így szerette Józsi. Kint hideg volt. de a havazás is hűtlen lett a karácsony emlékéhez, nem jött meg a hó. csak ólmos eső esett délután, és estére síkosra fagytak az utak. Én akkor a tizenkettedik évemben jártam, és még kíváncsian vártam a fenyőfa gyertyáinak meggyújtását. a csillagszórók szikrázását, vártam az ajándékokat; s amikor végre bemehettünk a szobába, még tudtam érezni az ünnep örömét. és azt hiszem, kicsit érezte anya és apa is. a nagymama is kapott valami meleg holmit; megcsókoltuk egymást és minden jó volt — az. hogy ünnepélyes hangulatban ültünk asztalhoz, az. hogy a kályhában pattogott a fa. és a meleg édeskés szaga betöltötte a szobát; jó volt a borleves, meg a hal. melyet más napokon anya soha nem készített, ragaszkodtunk ahhoz, hogy ez az étrend a karácsonyt szolgálja. Vacsora után anya almát. diót és süteményt tett az asztalra; apa bort töltögetett a poharakba. Az első koccintások után szivarra gyújtott. Szivart Is csak karácsonykor szívott, máskor söha; köhögött tőle. de ez is az ünnephez tartozott. Ml nógattuk. hogy meséljen, szívesen tette; régen és sokszor hallott történeteit kértük újra. mondja el azt. amikor kalapot vettek gyerekkorában egy búcsú előtt, vagy azt. hogy tizenhatban

hogyan vitték ki a katonai fogdából egyenesen a frontra. Kicsit nevetett, pöfékelt a szivarjából, hátradőlt a széken, és igyekezett színesen. aprólékosan elmondani az ismert történeteket, ö maga is nagyon élvezte, újabb részletek jutottak eszébe, s mi hallgattuk, diót törtünk közben, majszolgat- tuk. és bort kortyoltunk, mert karácsonykor nem kellett lefeküdni éjfél előtt, előttünk állt a bőséges éjszaka. Később a bor szelíd mámorában énekelni kezdtünk. halkan, előbb egy karácsonyi dalt. aztán mindenkinek sorba a kedvenc nótáját. Nevettünk, hogy melyiket mondja kedvencének anya, vagy nagymama, s mindez nagyon jó volt.

— Éjfél közelgett már — folytatta F. —. amikor váratlanul kopogtak a konyhaajtón. összenéztünk. ki lehet? Anya csodálkozva felállt. lesöpörte kötényéről a dióhéj szilánkjait, de apa kivette rövidre égett szivarját a szájából, furcsán, meglepett tekintettel mondta: — Majd én . . . Ugyan ki az. karácsonyikor? — Kiment a konyhába, s mi utána leselkedtünk, lassem nyitotta ki az ajtót, s mindjárt hátra- 'hőkölt. a gyenge fényben egy szuronyos puska és tompán csillanó roihamsisak bukkant be a sötétből. De a rohamsisak kissé megemelkedett, és Józsi nevető, pirosra fagyott arcát pillantottuk meg. Ujjongva felkiáltottunk. Józsi meg azt mondta, párát lehelve: —

Kellemes ünnepeket! — Nahát. Józsi! — örvendezett apa. — Na nézzétek csak. J ózsi! . .. — Lelkendezve futottunk hozzá. De nem egyedül jött, a kinti sötétből még három hasonlóan felszerelt •katona lépett be utána illedelmesen és a szentestéhez alkalmatlan öltönyük miatt némiképpen zavartan. Apa gyorsan betette utánuk az ajtót. — Hát te ... ti? — kérdezte apa Józsitól —, hát hogyhogy itt és így? — Itt maradnánk — •mondta a bátyám, s már támasztotta is puskáját a sarokba. a vízcsap mellé, s vetette le sisakját. — Ha lehet — mondta apa —. ha lehet. hát persze, gyertek csak befelé, gyertek. Csak azért mondom, merthogy szolgálatban vagytok, nem? — Szolgálatban — mondta Józsi —. de mi azt elintéztük. Vetkőzzetek! — sürgette

társait. Azok mindjárt engedelmeskedtek. fegyvereiket ők is a vízcsap mellé állították, rohamsisakjuk kop- pant a konyha kövén, lecsatolták derékszíjukat, és kibújtak furcsa szagú köpenyeikből. Én mindjárt a fegyvereket nézegettem, még soha nem láttam puskát ilyen közelről. óvatosan megérintettem az egyiket, amikor Józsi rám szólt: — Ne bántsd, — élesre van töltve! — Riadtan visszakaptam a kezemet, s a katonák nevettek. — Járőrben vagyunk — mondta Józsi, miiközben szeges bákancsukban nehezeket lépve betértek a szobába —. de hét jobbnak láttuk, ha az utca helyett a karácsonyfa körül töltjük az éjszakát. — Persze, persze

— mondta apa —. de remélem. nem lesz belőle bajotok? — Bajunk? — nevetett a bátyám. Ugyan mi bajunk lehetne? A járőrszolgálat a legjobb, s különösen szenteste, ki ellenőriz? — Akkor hát üljetek asztalhoz — rendelkezett anya —, melegítem a vacsorát. — Mi ettünk odabent — mondta az egyik katona, magas, vöröses hajú. szeplős fiú; s a másik is szabadkozott: — Köszönjük szépen, nekünk igazán elég annyi, hogy itt ülhetünk.

— Ez a második katona zömök volt. sima paraszt arcú, olajozta fekete haját, és brillantin meg cserzett bőrszagot árasztott. — Ugyan, ugyan — mondta apa —. jut itt mindenkinek. — Mi igazán nem akartunk zavarni — mondta a harmadik.

aki kék -szemű volt és nagyon lányos arcú. halk modorú és kicsit szomorú. De Józsi beléjük fojtotta a szót Később Józsi meg a vörös hajú a laktanyaéletről kezdtek mesélni, jó. vidám történeteket, apa érdeklődött, hogy ez most hogy van. meg az most. hogy van katona- éknél;' könnyen és gyorsan telt az idő.

— Én már kezdtem elál- mosodni — mesélte tovább F. —, amikor apa azt mondta: Nahát. Józsi, hogy milyen szerencse, éppen karácsony estén ilyen szolgálat.

— Igen — mondta a bátyám —. már éppen el voltam keseredve. hogy nem jöhetek ki. — Annak a szökevénynek köszönhetjük az egészet

— mondta a szeplős katona.

— Szökevénynek? — kérdezte apa. — Igen — mondta a brillantinos ha.iú ma- gyarázólag —. a laktanyából megszökött egy újonc, őt kellene megkeresnünk. — Voltaképpen nem is szökött meg — mondta a szeplős —. csak kimenőt kapott még tegnapelőtt, s nem tért vissza.

— Mi az ördög — komolyodott el apa. hiszen ő. mint egykori katona, tudta, milyen következménnyel jár az ilyesmi. .— Hiszen ez komoly ügy! — Elég komoly — mondta Józsi —. de hát mi szenteste nem töltjük szöke- vónykutatással az éjszakát. Inkább hazajöttünk. Majd bemegyünk. és jelentjük, hogy nem találtuk meg. — A bolond — mondta a brillantinos hajú —. a menyasszonyához jött ki a városba. Biztosan nyavalygott neki a nő, aztán ő meg hallgatott rá ... — Nagy marhaság — mondta a szeplős. Kis ideig csendben ültünk, én mindjárt elfeledtem az álmosságot, szerettem volna többet tudni az egészről. A lányos arcú eddig nem szólt semmit, most eltolta maga elől a poharat, és csaknem magának, azt mondta: — Akármelyikünkkel előfordulhat. — Á — imondta Józsi hirtelen —. inkább kóstoljuk •meg ezeket a finom süteményéket. — Persze, persze

— kínálta anya is —. csak tessék, van ám még odakint a konyhában, majd szelek mákosbeiglit. — És ez a bor

— kérdezte a brillantinos hajú —, csak nem tolnai?

— De. de — mondta apa — szekszárdi. Szekszárdi vörös.

— Az én hazám — emelte fel a poharát a katona, és a lámpafény elé tartva gyönyörködött a bíbonszínű italban. — És hogyhogy nem ment vissza? — kérdeztem váratlanul. — Kicsoda? — nézett rám Józsi. — Hát az. akiről beszéltetek. — Ja — mondta Józsi —. hát egy ideig még visszamehetett volna, de aztán szökevénynek minősítették, és kiadták a körözést. — Mi jók vagyunk hozzá — mondta a szeplős, és átfogta Józsi vállát —. igaz. mi jók vagyunk hozzá, nem vagyunk hajlandók karácsony éjszakáján ’bekísérni. — A szeretet ünnepe — mondta a lányos arcú, és se nem evett, se nem ivott, csak ölbe ejtett kézzel ült az asztal mellett. — Szekszárdi vörös — mondta a brillantinos hajú. akinek Tolna volt a hazája —. na gyere, vigasztald fiad! — és felhajtotta poharát. — Csak vigyázz —. figyelmeztette Józsi —. ne igyál sokat. — Rajtam nem érzik meg! — Na természetesen — mondta apa —. de azért csak úgy. hogy baj ne legyen belőle.

— És ha elfogják — kérdeztem —. mit csinálnak vele?

— A bátyám vállat vont. majd csendesen azt mondta:

— Agyonlövik. — Agyonlövik?! — döbbentem meg. — Na persze. Háború van! — De hátha csak az ünnepeket akarta otthon tölteni? — Az mindegy — mondta Józsi —. azt nem veszik figyelembe. Szökevény. — És egyszerűen csak agyonlövik? — hitetlenkedtem. — Nem egyszerűen — magyarázta a bátyám —. hadbíróság elé állítják, de ott nem sokat teketóriáznak. — Majd felállítják a legénységet négyszögben a laktanyaudvaron — mondta a szeplős —. pereg a dob aztán egy sortűz. . — Na.

de hát senkit sem bántott!

— erősködtem. — És nem ellenség! — Azt mondják rá. hogy csirkefogó — mondta a csendes katona, és keserű fintort vágott —, én nem ismertem, nem tudom, csák azt. hogy mindannyiunkkal megeshet az. ami vele ... — Na nem. nem — mondta figyelmeztetően apa —. te Józsi, és maguk is fiaim, csak vigyázzatok, nehogy efféle bajba kerüljetek, valami szamárság miatt. . .

— De ha egyszer nem akart visszamenni — maikacskodtam. Józsi meg a katona rám •néztek: Olykor mi sem akarunk visszamenni, de muszáj. — Be kell tartanunk az utasításokat — mondta apa szomorúan —. nagyon kell vigyázni.

— Csend lett — mondta tovább F. —. csend lett. és semmiről sem tudtunk beszélgetni. Mindenkinek kicsit elromlott a kedve. — Milyen jó — szólalt meg végre halkan anya —. milyen jó. hogy így együtt lehetünk. Ügye. apa? — De apa csak ült szomorúan, és nem válaszolt. — Karácsony volt. ott ültünik a meleg szobában. kint síkos, fagyos idő. de bent a fehér abroszon sütemények. piros bor a poharakban. almák és diók halma. és fenyőillat — s mindenki kissé összébb húzódott. érezni akartuk a biztonságot. De nekem nem ment ki a fejem,bői az a szökevény. — És ha ti elfogtátok volna — kérdeztem —. ti is bevittétek volna, hogy lőjék agvon? —• Nem azért vittük volna be — felelt Józsi helyett sértetten a szeplős arcú —. hanem azért, ■mert ez a parancs. — Mi nem visszük be — mondta a bátyám. — Talán Lehetne valahogy értesíteni, hogy szökjön tovább! — mondtam. és éreztem, hogy tenni kéne valamit az érdekében.

— Butaságokat beszélsz — mosolygott Józsi megbocsá- tóan —. hová szökne? — Hát valahová, ahol biztonságban lenne. — Sehová sem szökhet, mindenütt megtalálják — mondta a brillantinos hajú. s újra ivott. — Mindenütt? — hitetlenkedtem. — Bizony. így van — mondta rosszkedvűen apa. •mert ő ismerte a katonaságot. Legfeljebb egy-két nappal később — bólintott Józsi —. de nincs "olyan hely. ahol fel ne kutatnák. — Akkor hát már sehogy sem menekülhet meg az agyonlövés elől?! — kérdeztem riadtan.

— Na jól van. jól van — mondta szelíden Józsi —. hagyjuk már ezt. hiszen karácsony van.

— Karácsony volt valóban

— mondta F. befejezésül —. söha nem felejtem el. karácsony. De a karácsonyfa csak fenyő lett egyszeriben, kis. nyomorúságos fenyő a rosz- szul világított sarokban. És a kályha is kezdett kihűlni, füst úszott a szobában, és gyűrött voit a fehér abrosz.

És szébroncsolt diók hevertek a gyűrődésekben lerágcsált almacsutkák, ök még beszélgettek, még találtak valami beszélgetni valót, koccintottak is. és néha nevettek. De én féltem. Tudtam, hogy felnőtté kell lennem egyszer. Hajnalodon, és előttünk állt a két ünnep.

De nem tudtam másra gondolni. csak arra. hogy egyszer. sokára maid megtörténhet. hogy nem engedelmeskedem. Véletlenül, vagy mert nem tudok engedelmeskedni. És akkor én sem menekülhetek sehová?

I

tt a tél megint, indulhat lassacskán a tücsök koldulni. Csakugyan, én mi vagyok vajon: hangyavagy tücsök? Avagy prózaibb megközelítéssel melyiket szeressem, a tücsköt, vagy a hangyát? Melyiket pártoljam, melyiknek az életmódjáit becsüljem inkább?

Bizonytalanság fog el: közérthetők vajon ezek a kérdések a fiatalabbak körében is? Jut még hely a töpörödő irodalmi tananyagban, a ritkuló magyarórákon a tücsök ‘és a hangya tanmeséjének? Vagy ha ott nem. hát a gyerekek könyvespolcán, ahol egyáltalán helye van a lakásban gyerekeknek is. könyveknek is? S ahol egyáltalán a gyerekek, a fiatalok szorítanak némi időt a hangos magnózások. tévénézés szűkülő rései közt az olvasásnak is?

Röviden tehát a mese: szorgoskodva dolgozott a hangya nyáron, gondosan begyűjtögette a tólirevalót. Ám a tücsök nem szorgoskodott, csak ugrabugrált ide-oda. és mivel sem törődve jókat hegedült. Eljött azonban a zi- mankós télidő. fázott, éhezett a tücsök, és kérlelni kezdte a hangyát: részeltesse öt is a bőven begyűjtött elesésből. Hanem a hangya felháborodva utasította vissza: ne koldulj itt nekem, semmit sem adok! Ha nyáron muzsikáltál a munka helyett, egész télen táncolhatsz hozzá.

Mármost melyiket szeressem, a tücsköt vagy a hangyát ?

Örök téma. mondhatnám, vannak ilyen örökzöld törté" netek a költészetben, az irodalomban. Ki tudja, hány ezeréves: meglehet, már Ezópusz is örökölte, harmad*

félezer évvel ezelőtt. Meglehet, nem is örökölte, csak néki tulajdonították, a legendákba szőtt, kalandos életű mesélőnek. aki rabszolgasorból szabadult fel bölcsessége okán. s akit aztán Delpoiban — úgy rémlik, ez is túlsá- v gosan örökzöld téma — kellemetlen szókimondása miatt kivégezték a hatalmasok.

Ezópusz nyilvánvalóan a szorgalmas, dolgos hangyát pártolja a mesében, s jó kétezer évvel később, amikor Pesti Gábor, majd Helfcai Gáspár magyarra ülteti át a hangya és a „szekcső" — azaz szöcske — ki tudja, milyen idős történetét, úgyszintén a törekvő, szorgalmas, dolgos élei hasznát példázzák vele.

De már más hangsúlyokkal, mint a görög bölcs. Valláserkölcsi Okítását Heltai külön függelékben tolója hozzá a meáéhez: „E fabula arra inti a hivalkodó resteket. hogy ne hivalkodjanak, hanem hivatal jókban eljárván. munkálkodjanak — nemcsak önnön szükségökért. hogy magoknak legyen mit enniök-inniok és művel magokat megruházzák —. hanem hogy az ő alattvalóit is eltáplálhassák, és az istennek* tiszteleteire segítségül lehessenek adományokkal, és a szegényeket js megsegithesÄ A / ^ / • ; » • á I I