Népújság, 1986. december (37. évfolyam, 282-307. szám)
1986-12-18 / 297. szám
4. Hű -# 11 NÉPÚJSÁG, 1986. december 18., csütörtök „Szólj! S ki vagy, elmondom” Ülök a lakótelepi szobámban, hogy beszéd- és magatartáskultúránkról megírjam véleményemet, és közben hallgatom a játszótérről beszűrődő esti párbeszéd zaját. Tizenéves fiatalok káromkodásokkal cifrázzák mondanivalójukat esténként, szavuk azokhoz is eljut, akik talán pironkodva hallgatják végig a durvaságok gyűjteményét. Veszekednek, vitatkoznak? Nem, csupán beszélgetnek, ahogy megszokták iskolában, munkahelyen, villamoson, vagy épp otthon, a családban. „Nyelvében él a nemzet!” Idézzük manapság oly sokszor Széchenyi Istvánt, miközben a trágárság, a nyelvi durvaság, az önkifejezés emberhez méltatlan megnyilvánulásai olykor hétköznapi életünk természetes tartozékaivá válnak. Írásom címében Kölcseyt idéztem, de folytathatnám gondolataival továbt): „ ... meleg szeretettel függj a hon nyelvén, mert haza, nemzet és nyelv három egymástól válhatatlan dolog, s ki ez utolsóért nem buzog, a két elsőért áldozatra kész lenni nehezen fog.'’ Miért e Kölcseyt meggyalázó magatartás, hogy anyanyelvűnk és viselkedésünk kultúráját lebecsülve csakis csúnya szavakkal tudjuk gondolatainkat megfogalmazni ? Az anyanyelv védelmében számtalan mozgalmat és programot kezdeményeznek nyelvészek, írók, könyvtárosok és pedagógusok. A nyelv helyes használata azonban nem pusztán a nyelvtani szabályok óvását, hanem a gondolat pontos, világos kifejezésének védelmét jelenti. A beszéd- és érintkezéskultúra jövője nem egy szűk, nyelvészkedéssel foglalkozó szakemberek csoportjának ügye. Az újpalotai Árendás közi általános iskolából elindított mozgalom mottója: „Tudok-e úgy beszélni, úgy viselkedni, úgy cselekedni, hogy méltó legyek magam és mások becsülésére? Gazdagabb, szebb, boldogabb általam és velem a világ?” A ,jSzépen magyarul — szépen emberül” — nap, amelyet minden évben a költészet napja utáni pénteken szerveznek meg az iskola tanulói és tanárai, nem egyszerűen a magyar nyelv ünnepe, hanem az önértékelés, a számvetés, a magatartás jövőjét meghatározó önvizsgálat ideje. Apró, de figyelmeztető eredmények jelzik, az igyekezet nem hiábavaló. A gyerekek máskor is ügyelnek szavukra. Figyelmeztetik — udvariasan — azt a tanárt, aki óráján pontatlanul fogalmaz. És a pedagógus — nincs veszve n tekintély — ezért nem sértődik meg. A gyerekek szép, ritkán használt szavak gyűjtésével egymással versenyeznek, miközben tudják, hogy e vetélkedésért nem jár jutalom. Vagy mégis? Tudniillik a személyiség fejlődése. Győr és Sátoraljaújhely városa évek óta megrendezi a középiskolások és szakmunkástanulók országos anyanyelvi versenyének döntőjét. Írásban és szóban fogalmazzák meg a vetélkedő diákok: mit jelent számukra az anyanyelv, mit nyújthat számukra a beszédkészség fejlettsége, a kifejezés sokoldalúsága. A versenyt szervező tanárok és a résztvevő fiatalok egyöntetűen állítják, hogy a felkészülés és a közreműködés egy életre szóló élményt jelent. Az egyik idei .versenyt követően egy kíváncsi rádióriporter érdeklődve kérdezte, vajon van-e mérhető eredménye ezeknek a vetélkedéseknek. Látványos nem — volt a válasz — csupán talán annyi, hogy a versenyben részt vevő fiatalok mielőtt megszólalnak, már tudják, mit és miért nem szabad. És gondolom, ez sem kevés. A Pedagógusok Szakszervezete két esztendeje minden nyáron óvónőket, tanítókat, tanárokat hív anyanyelvi táborozásra. A jelenlévők — akik egyúttal szakkörvezetői képesítést is kapnak —, megismerkedhetnek a szép magyar beszédre nevelés módszertanával, a fogalmazástanítás korszerű lehetőségeivel, a drámajátékok, a diákszínjátszás tartalmi és gyakorlati alkalmazásának pedagógiai programjával. A tábor rendezői nem titkolják, szeretnék, ha a táborozó pedagógusok lakóhelyükön, iskolájukban az anyanyelvi mozgalom élesztőivé válnának. Néhány héttel ezelőtt a Hazafias Népfront Országos Elnöksége felhívást adott közzé a beszéd- és magatartáskultúra ápolásáért. Időszerűségét két mondatnyi részlet híven tükrözi: „Felhívjuk minden magyar állampolgár figyelmét nyelvhasználatunk visszásságaira, viselkedéskultúránk elsilányosodására, gondolat- közlésünk elsekélyesedésé- re ... Ezért kérünk minden magyar állampolgárt, hogy mindennapi magatartásában, egymással való érintkezésében ügyeljen arra, hogy beszéde, magatartása, viselkedése emberhez méltó legyen.” Valahogy úgy, ahogy azt az Árendás közi általános iskolában gondolják: Szépen magyarul — szépen emberül. (M. I.') Aki költőnek született Zelk Zoltán most lenne nyolcvanéves lyóirataiban. Sokáig csak álnéven, hiszen rejtőzködve élt. Később a Nyugat, a Válasz. a Szép Szó, majd a Magyar Csillag közük verseit. A Nyugat harmadik nemzedékéhez is szokták számítani, hiszen első kötete feltétlenül nyugatos hatású, s a halkuló expresszi- onizmus nyomait mutatja. (Csuklódon kibuggyan a vér címmel jelent meg 1930- ban.) Verseiben a romantikus, nosztalgikus lázongás fogalmazódik meg az élet igazságtalanságaival szemben. Persze nemcsak absztrakt módon, hanem néha nagyon is konkrétan az uralkodó osztályoknak címezve. Amit úgy szoktunk fogalmazni, hogy a nyomasztó, rossz életérzés költői attitűdje egyre inkább társadalmi üzenettel telítődik, az kel lírai életre. Különösen szép példája ennek a Szilveszter a Fóti úton című vers belső izzású, már-már romantikus indulata. 1935-ben megint letartóztatják, de ekkor már neves költő, két kötet van mögötte, számtalan folyóirat- és napilapbeli megjelenés. A haladó közvélemény összefogásának eredményeképpen gyorsan kiszabadul. 1936-ban megjelent Kifosztott táj című kötetében pedig feltűnik már a közelítő fasizmustól való félelem is. Ami nem is alaptalan, hiszen annak magyarországi jelentkezése őt is elsodorja: hol letartóztatásban van, hol munkatáborban, hol munkaszolgálatos. Amikor már közelít a vég. megszökik. Pesten bujkál, a felszabadulást Zuglóban éli meg, ahol az oly sokat emlegetett Irén, felesége, Bátori Irén írónő vigyáz rá. A felszabadulás, az újrakezdés lehetősége egy új költőt alakít a régiből. Ami alaptulajdonsága volt, a természetesség, az most a lobogó lelkesedés, a hit tüzé- ben verssé alakul benne. A bánat és a panasz költője, vezéralakja lesz a hatalmas társadalmi átalakulást követni akaró új irodalomnak. Előbb a Szabadság című napilap kulturális rovatvezetője lesz, majd a Népszava munkatársa, lektor, az író- szövetség elnökségi tagja. A személy kultusz hálójában születő, Rákosit és Sztálint köszöntő kötetei, lelkesedésének sematizmusa ennek a korszaknak a szellemi kártevése. Lassan talált vissza önmagához, mint a cigány a tűzből mentett hegedűjéhez. De versei, ha lehet, ezután még természetesebben, még szebben szóltak a megtett útról. (sz.) Nem is olyan régen meg itt volt közöttünk. S persze most is itt van. Hiszen arról volt szó, hogy örökké fog élni. 1906. december 18-a óta majdnem hetvenöt éven át gyakorolta az életet. A magyar költő életét. Nehezen jött bele, de aztán még nehezebb lett. Hogy őt magát idézzem, ahogy azon a szörnyű szombaton, 1981. ápriüs 25-én: ........hogy hová v aló vagyok, nem tudom megmondani: születésem helye Érmihályfalva, gyermek Miskolcon, kamasz Szatmá- ron voltam, aztán Budapesten a Józsefváros. Zugló és Angyalföld lett a hazám. Közben öt évig voltam munkaszolgálatos, toloncház- és börtönlakó. Kenyérkereső foglalkozásaim közül is megemlítek néhányat: dodzsem, kocsi-tologató, 'segédmunkás, színibíráló, lektor, gyer- meklapszerkesztő. Bőven volt hát részem úgynevezett élményben, talán azért is, hogy nem intellektuális, hanem érzelmi költő vagyok, ahogy azt néhány bírálóm megállapította. Volt, aki azt írta rólam, hogy úgy vagyok költő, ahogy a rigó rigó. Vállalom.” Huszadik századi világunkban szinte természeti jelenség volt, oly természetesen volt része irodalmi életünknek, mint fa az erdőnek. Ez a természetesség volt, valószínűleg, tehetsége forrása. Mindenre rácsodálkozott, olykor naivan, olykor álna- ivan, olykor nagyon okosan, olykor átlátszóan tanácstalanul, miközben mindent látott és mindeneket tapasztalt. hiszen az, amiben részt vett, ma már történelem. Ügy kötődött-a megélt történelemhez,- hogy az ár mindig bal felé sodorta. S bármilyen jelentős is volt a történelem az életében, ha kérdezted felőle, csak szelíd, játékos-ironikus választ kaptál, a megélt idő viccpéldázatát, mint aki szégyelli, hogy oly hírbe keveredett, ami őt nem illeti. Játékos embernek ismertük, a klasz- szikus „homo ludens” magatartás éltette. Apja falusi kántor volt, ő inas, ifjú segédmunkás. 1921-ben költözött át Magyarországra. Erdélyben már részt vett az ifjúmunkásmozgalomban, itt tagja lett a húszas évek leghaladóbb pártjának, a Magyarországi Szocialista Munkáspártnak, ezért 1926-ban örökre kitiltják Magyarországról, kitoloncolják izgatásért. két év múlva visszatér, mert itt akar költő lenni. Első versei 1925-ben jelentek meg Kassák rövid életű folyóirataiban, majd az akkori irodalmi élet legrangosabb foVers! Vers! Vers! Egy csillag kering, menekül, verssé akarna lenni! Gyíkok, árnyak, falevelek verssé akarnak lenni! Egy hang sikongva szárnyra kél: verssé akarna lenni! Szavak futkosnak, mint csibék: vers, född be szárnyaiddal! S a vércse is, csibét leső, verssé akarna lenni! S a kő, mely feléje süvít, már- versként hullna vissza! Agg éj és hajnal, a suhanc: verssé akarnak lenni! Szikár kín és húsos, öröm rímként ölelnék egymást! Sírboltjából volt év zörög: verssé akarna lenni! Jövőnk versként^ szakadna ki: hogy jaj, el ne vetéljen! A mindenség hull térdre már: verssé akarna lenni! Költők nyúljatok érte le: ne falja fel a Semmi! LÁZÁR ERVIN Az óriás ii a A kárki akármiért terítette le ezt a hegyet, én akkor is átjutok a túlsó oldalra, mondtam magamban, és máris süppedős szőnyegen lépkedtem, szinte hintáztatott a vastag posztó. Néhány méter után meredeken nekivágott az égnek, de ráncai, öblei, buggyai közt elég könnyedén lehetett fölfelé kapaszkodni. Már-már fütyörészni támadt kedvem, lám, milyen nevetségesen egyszerű dolog ez a hegymászás, amikor magam mögé tévedt a tekintetem és megtántorodtam, hasra kellett vágódnom, eltakartam a szememet, hej, iszonyatos mélység tátongott alattam, az országút csíkja vékonyka szalag, a tarlók, szántások, kukoricások tenyérnyi szögletes foltok; szívott, húzott a mélység, jó erősen behunytam a szemem. Eltartott pár percig, amíg megnyugodtam. Nem szabad visszanézni, csak föl. csak előre, akkor nem lesz semmi baj. Nem Is néztem le többet. Egyre följebb küzdöttem magam, itt már akadtak nehezebb szakaszok is, minden erőmre, ügyességemre szükség volt. Aztán egyszer csak, hiába erő. hiába ügyesség, ott álltam egy meredély alatt, megmászhatatlannak tűnt. Most mi lesz? Megpróbáltam egy kicsit oldalt haladni, ha fölfelé nem megy, oldalra is jó. Szorosan a falhoz simulva, egy fél- talpnyi kiszögelésen egyensúlyoztam, s ekkor jobbra tőlem, úgy két-három méterre egy óriási láncot vettem észre. Tompa, sárga fénnyel csillogott, szemei akár _a létrafokok, meredeken, egynesen tört föl a magasba. Ha el tudnám érni, milyen könnyűszerrel juthatnék följebb ... Ugrottam. Megöleltem a hűvös fémet, hozzászorítottam az arcomat. Megindultam fölfelé, néhány tétova próbálkozás után rátaláltam a leggazdaságosabb mozdulatokra, siklottam, kígyóztam, mint egy született láncmászó ... és ekkor — égszakadás, földindulás — megmozdult a hegy, a lánc rángatózott, én meg átkulcsoltam kézzel-lábbal, kapaszkodtam, ahogy csak erőmből! telt. Egy pillanatig tartott csak a mozgás, s amikor elcsitult, már nem függőleges helyzetben voltam, hanem majdnem vízszintesen, egy enyhe emelkedőn feküdtem láncostul. Most, hogy nem egy meredély szélén egyensúlyoztam,' megkockáztattam a visszanézést, megvallom, nem azért, hogy a tájat nézzem, másról akartam meggyőződni. Mert akkor már ott mo- corgott bennem a gyanakvás: Nem hegy ez! Egy fekvő óriáson akarok én átkec- meregni! Ez, amibe kapaszkodom, nem más, mint az óra lánca. Amit onnan lentről havas fennsíknak láttam, az a fehér inge villanása volt. S ez az égszakadás, földindulás annyi volt csupán, hogy az oldaláról a hátára fordult. Nem voltam még bizonyos benne, csak a gyanú ... s a bizonyosság kereste szerteszét röpködő tekintetem. Ott van, megvan! Megláttam a kezét. A hüvelykujja eltakarta a Cse- tény dombot, a tenyere alatt egy erdő, a kisujja pedig átível a, Sión, mint egy hetyke. egyívű acélhíd. Mit keres itt ez az óriás? Alszik talán? Óvatosan elindultam előre a lánc mellett. Lábujjhegyen. A mellénye szürkésbarnájáról fehér ingére értem, kikerültem egy malomkerék nagyságú inggombot. És akkor megint megmozdult a föld. Köhin- tett talán? Vagy sóhajtott? Vagy észrevett? Lehetetlen, hogy megérzett volna, hiszen katicabogárka sem vagyok neki. Talán csak egy hangya. Mindenesetre hasra- vágódtam, igyekeztem mozdulatlanul maradni. Ahogy a bogár döglöttnek tetteti magát. Arcom az ingén. S odabentről, valahonnan a melle közepéről, mintha egy hatalmas kazán muzsikálna: tompa döndülések. Ver az óriás szíve. Engem is megemel minden dobbanása. Egy darabig önfeledten feküdtem az óriás szívén, aztán nem tudom miért, félni kezdtem. Talán magam elé idéztem könyörtelenül nagy kezét. Hiszen csak rámlegyint, és palacsintává lapulok. Mint egy szúnyog. Ha nem is akar bántani, csak megigazítja az ingnyakát, a mellényét, az óraláncát. — máris végem. Vagy megint fordul egyet... Óvatosan fölálltam, puhán, mint a macska, lépkedtem az ingén, a mellényére érve gyorsítottam, lent a mélyben már láttam Rácpácegrest, fölbátorodtam tőle, egy ugrással a kabátja hajtókáján termettem, és nagy sebbel-lob- bal igyekeztem lefelé, szán- káztam, gurultam ... és egyszer csak kicsúszott alólam a talaj, zuhanni kezdtem. Mindennek vége, villant át az agyamon, tágra nyitott szemem előtt, mint valami hajóhinta, megfordult a tengelye körül Rácpácegres. fejjel lefelé állt a Nagysze- derfa. a házunk tetején a villámhárító fénylő lándzsája a mélybe mutatott. Behunytam a szemem. Most török, szakadok. És ekkor valami lelassította a zuhanásomat, lecsendesedett a levegő sivítása. Kinyitottam a szemem. Az óriás kabátja szegélyén feküdtem. Csak hármat kellett ugranom, máris az országúton voltam, futottam a keréknyomok mellett kanyargó, keményre döngölt földű gyalogúton Rácpácegres felé, lobogott a hátamon a tarisznya, a fa tolltartóban zörögtek a ceruzák. Lehet, hogy az óriás segített? Lehet, hogy azért nem zuhantam le, mert elkapott, és szép szelíden a kabátja szegélyére tett? Futottam. Elmaradt mögöttem a rádási lejárat, a Nagysarok, a Kis- sarok, és ott álltam apám előtt. Mondani akartam neki az óriást. Hirtelen eltakarta valami a napot. De csak egy pillanatra, azon- nyomhan kivilágosodott újra. — Mi az — kiáltott föl apám —, napfogyatkozás? Megfordultam. Az óriás már nem volt ott. Nyilván az imént állt föl, s a feje egy pillanatra eltakarta a napot. Attól lett sötét. Meresztettem a szemem, talán még meglátom. Mintha egy árny mozdult volna, arra Dorogi-sziget felé. Vagy csak egy felhő árnyéka úszott át a domboldalon? Akkor mégsem szóltam az óriásról senkinek. Talán attól féltem, nem hiszik el. De most úgy érzem, itt van az ideje. Elmondtam hát. (Vége)
