Népújság, 1986. december (37. évfolyam, 282-307. szám)
1986-12-13 / 293. szám
A mikófalvi dombok szembenéznek a hegyekkel, a Bélkő naponta robbantott cukorsüveg formájú csúcsával, de a közöttük elterülő széles Egér-patak völgye határt szab a tekintetnek. Hajdan a Bél nemzetség egyik birtoka volt, aki Rátót és Mikó fia közül Mikónak adományozta 1282-ben a települést. A faluban a legősibb családok; a Farkasok, a Kovácsok, a Kelemenek. Kilenc jobbágy és hét nemes háztartás íratott össze az ezerhétszázas években, akik adózás ügyben akkor így panaszkodtak: Szántóföldjeink harminc helyen is vannak, rétjeink szanaszét, tizenhat helyen . . . Az ez idő tájt használt községi pecsét címeralakja; két ág között egy virág, felette a felírás: Mikó Falva Kelemen Istvánná a faluvégi kertekkel ölelkező erdő utolsó előtti házában lakik, hatvanesztendós lányával, vejével. ö maga betöltötte a nyolcvankilencet, de emlékezetében mint viasztáblára olyan mélyen vésődött be a múlt, hogy azt onnan a halálon kívül ki nem törli semmi. — öreg vagyok már. Nincs a világ számára semmi mondanivalóm! — tiltakozik, és valami ősi, átöröklött rémület fogja el. amikor megpillantja kezemben a papírt, ceruzát. Időbe telik, amíg megbékél és elbeszéli, hogy egy házban ugyan, de külön él a lá- nyáéktól. — Külön vagyunk, külön kenyéren! A lánya kedves asszony. — Ez a kívánsága! Egyedül szeret lenni, magának főz, mos, takarít. A háztól egy kődobásnyira, az út túloldalán kezdődik az erdő, az akácos, a cseres, a tölgyes. Ez az erdő itt a vadak, madarak, bogarak világvárosa. Terem itt borzas tur- bolya, kutyafü, csipke, gyógyító füvek és virágok, a természet patikájának jól ismert orvosságai. Vissza kell lapozni az időben, hogy előbukkanjanak a hajdani titkok, a régi szokások, az ősöktől örökölt emlékek. — Tudják-e, hogy mi a „nyírvíz”? Hallgatnak! Túl messze van már az időben 1770, amikor Almásy uram jobbágyai ezt jelentették: „Minden esztendőben kél hordó nyírvizet viszünk urunknak Zsadány- ra vagy Gyöngyösre”. A nyírvíz a tavasszal megcsapolt nyírfa kérgéből folyt, két százalék szőlőcukrot tartalmazott, nyirbort, nyírsört készítettek belőle, amelyet gyógyszerként is használtak. A száraz nyírfa kérgéből nyírkátrányt. nyírolajat készítettek, amelyeket illat vagy gyógyszerként adtak-vettek. — Jó itt az erdőszélen a levegő, telente az őzek úgyszólván benéznek az ablakon. Eltűnődik az ember. Mit szerethet valaki a faluszélen, talán a madárkapittantású virágokat, az ugráló pintyeket, a 'feleselő kakukkot, vagy a beteg fákat kopogtató színes fejű harkályokat? — Merre járt életében Anna néni? Legyint, karjával tovakergeti magától a szót, elhessegeti még a kikívánkozó gondolatokat is, nem érti meg értetlenségemet, hogy számára — harminc évvel a férje halála után — már csak teher az élet — Egerben volt mindössze néhányszor — segít a lánya, aki pamutot gombolyít, gyerekjárókához készítenek a férjével hálót Bedolgoznak! Szó szót követ, mert idő kell ahhoz — nem egy kabátlevetésnyi —, hogy beszélgetésünkbe helyet kapjon a bizalom, amikor az őszinteség már szinte természetes. Két házzal lejjebb — az Akácfa utca 12. alatt — laknak Farkas Károlyék. az évszázados családok, a kurta nemesek kései utódai. A hatablakos, gangos, fehérre meszeli ház mellett egy másik is van a nagy, széles portán. — Itt ki lakik? — Én a feleségemmel! — És ott, a másik házban? Mérincsél tekintetével, nem is akarja, nem is tudná eltitkolni az igazságot, hiszen nem füstöl a kémény, a ház előtt nincsenek nyomok, nem ugat a kutya. — Ott senki sem lakik! Csak a gyerekek, ha, hazajönnek . . Három, szép legényfiu képe függ a szobában a falon. 'A régi, hosszú házban van szoba bőven. Farkasné megmutatja valamennyit, a bútorok, a szőnyegek mindenütt a maguk helyén — Egyedül maradtunk — Most mit csinál? — Molnárkalácsot Sütöm, csomagolom, viszem, árulom. Ózd. Eger, mikor merre visz az utam. Abból a kis tsz-nyugdíjból bajos megélni . . Kevés idő múlva érkezik a szomszédasz- szony. így többen vagyunk a beszélgetéshez. — Hallotta-e hírét a mikófalvi passiónak? Tétovázva bólintok. — 1920-ban volt az utolsó! Különvona- tokkal érkeztek a vendégek, jött az idegen nép. a Kálvária-tetőn volt a színjáték, az oldalon földből kiképezve az ülőhelyek. Magukra hagyom őket a szóval, most már egymásnak beszélnek. Emlegetik a múltat, kiderítik, hogy a passió Júdása még ma is él, közel már a százhoz, de bizonyára sokat tudna mondani, ha megkérdeznék. Farkas Sándor a tizenkét apostol közül sorol fel néhányat az élők közül. — A többiek már az úr színe előtt vannak . Az utca elején van a falumúzeum, szembe vele csinos vendégház, előtte magyarul, németül a felírás: szoba kiadó. — Járt itt lelkem még az angol királynő is, amikor Szilvásváradon parádéztak a lovakkal. Híres, nevezetes falu lett megint Mikófalva — Több ezer külföldi jár ide évente! — Mivel érkeznek? Torkukon akad a szó, Kovácsné, Síposné. úgyszólván az egész falu sérelmét tolmácsolja: — Elvették tőlünk a vonatot! Korszerűsítették a pályát, így aztán Mikófalva kiesett a kanyarban — Van helyette autóbusz. Hallgatnak, de a makacs palóctekintetek némán is beszélnek. Hiába! A savanyú szőlőt senki sem szereti. A zsellérház múzeumi gondnoknője újabb adatokkal szolgál: — Csupán ebben az. esztendőben ötven lakodalmat rendezett itt az IBUSZ. Jönnek, mennek a csoportok, feltámadnak a régi szokások, fellendült az. idegenforgalom. A vonatot mindenki sajnálja . . . — Hatvanhat évvel ezelőtt vonattal jött a nép a passióra, most mindenki úgy jön. ahogyan tud. Az. orrunk előtt megy el a vonat, de fütyül megállni . . . Száraz kórót hajt a szél az utcán, levelet lop, kalapot szalajt, csapkodja a díszes kapukat. Benézek az iskolába, ahol hat tanteremben hat tanulócsoport tanul, Mikófalva jövő lakossága. A tanácsnál ma nincs fogadónap! A viztársulattól van ott egy hölgy, iratok között keresgél, az előszobában egy érdekes szerkentyű, első látásra kézi darálónak nézem. — Mi ez? — Sziréna! Az idén a száraz nyár és ősz. utón száraz tél jött. néha errefelé úgy fúj a szél. mintha a földet akarná megtolni. — Hol lakik a suszter, Péter János? Magyarázzák többen, dicsérik az öreget. aki még most sem tágít a kaptafától, a falu szerencséjére. A suszter rátapint a legnagyobb gondra: — Elmentek a fiatalok! Magára maradt a falu. Egy járókelő kapcsolódik a beszélgetésbe : — Elment a tanács, a vonat, valamikor még saját orvosunk is volt. A hosszú utcán ujjain számolgatja a szebbnél szebb házakat. — Három már teljesen üres. öt üres lesz. néhány év múlva, mivel „öröklakásba ' költöznek a mostani vének — Nekünk már így is jó! — adja meg magát az útonjáró, és nekiveti magát a hideg északi szélnek^ amely a Bükk felöl hozhatna már egy kiadós havazást. Magamra hagynak, szétszélednek ki erre ki arra. Néhányan utánam lesnek kíváncsian, aztán hazamennek. Szőnek rongypokrócot, ezt-azt csinálnak, sütik a molnárkalácsot, rakosgatják a padláson a gyógyfüveket . rvosságot keresnek a velük vénülő bajokra. Virágot a száraz ágak között . . Szalay István Két ág között egy virág Sportsegély, 1986 (Totó: Konc/ Jánot!
