Népújság, 1986. november (37. évfolyam, 258-281. szám)
1986-11-01 / 258. szám
(Fotó: Köhi di I m rej Ősz a Szalajkában H alottak napja táján virágosodnak, pompáznak a temetők, vissza járunk ide. mint: a hazajáró lelkek. Évente legalább egyszer. Állok az apám sírja mellett, egyszerű síremlékén elolvasnám a lekopott aranybetűket. saját nevemet. Élt ötvenhárom évet! A számok még látszanak, és a betűkről. a ragyogó, fényes bevonatot leradírozta az idő. Az idő, ez a hatalmas, folyton növekvő óceán, amely elnyeli az évtizedeket, az évszázadokat és elmúlik minden a tovahömpölygő hullámsírokba, A hónapokig tartó forró szárazság meglátszik a temető fáin, amelyek most vetkőznek, sokszínű tarka ruháikat maguk alá terítik, levélesőt hullatnak a csontszáraz földre. A pókhálón felakadt piros, sárga. barna levelek is átadják magukat az enyészetnek. Az ősztől, a nagy halottól búcsúzik a közeli erdő. .. Nincs ebbe semmi rendkívüli! így van ez rendjén évmilliók óta, tudjuk, látjuk, szóra sem érdemes, ha nem lenne olyan szép. olyan látványosan fenséges a Természet búcsúzkodása. A .makkból fa lesz. a sok fából erdő, a kidöntött fák rönkjeiből bútorok, koporsók. Egyszerű ősi .körforgás, a világ nagy igazsága, amely velünk. vagy nélkülünk egyformán létezik, legfeljebb ezen a napon erre is gondolunk. Egy lombja hullatta hársfa alatt sírgödröt ásnak. Nem régen kezdhették a munkát. a sírásó kötözködésig áll a gödörben, veri föl a csontszáraz tufát. Csákányozza a szikrázó földet, aztán félredobja a szerszámot, tenyerébe köp és a lapátot veszi elő. Dobálja kifelé a felvágott talajt, mélyül a sir. emelkedik mellette a földhányás. halad a testet gyötrő, embert nyúzó munka, amelyre Görbe Ádámon kívül a faluban csak két ember vállalkozik. A veje, meg a fia! Megállók a sír fölött, kezet fogok a vö- vel és a fiúval, akik ülnek .a hársfa alatt és bámulják az öreg erőlködését. — Ezt a munkát egyszerre csak egy ember végezheti! Több nem fér el egy két- kvadrátos sírban, sem életben, sem halálban. így aztán felváltva dolgozunk. Görbe Ádám lapátjáról visszacsúszik a föld. erőtlen volt a hajítás verejtékező homlokáról a szájába csorog az izzadtság — Jöjjön ki édesapám! Ádám felinyújitja a kezét, mintha irgalomért könyörögne és a pokol tornácából óhajtana szabadulni. Tenyerébe csapok és a maga erjéből is kapaszkodó embert .kirántom a sírból a hársfa alá. — Ülj le Ádám! Hadd férjenek a munkához a fiatalok is. Mielőtt szólna, felkapja a demizsont és csalc issza. k0rív°lja mohón a jéghideg forrásvizet. — Te következel Árpád! Inge ujjával megtörli a száját, aztán lehuppan a fia helyére, idő kell hozzá, amíg megnyugszik a lélegzet, takarékra áll visz- sza a szív és a tüdő. — Sok sírt ástam már, de ezt a Balogh Flórisét. amíg élek megemlegetem. A fia újult erővel lát munkához, dong a csákány a föld gyomrában, szélesedik, hosszabbodik, formálódik a sírgödör. A hársfa levelei közben egy-egy fuvallatra levélesővel szórnak be minket, ujjammal elkapok egyet, miközben a toronyban megszólal a harang. — Hány éves volt? — Harminchét! — Szerencsétlenség? — A mája! Szétrágta a gyomrát a pálinka. . . Hallgatom a szavakat, de nem nézünk egymásra, úgy teszünk. mintha nekünk lenne az eset miatt egymás élőtt szégyenkezni valónk, pedig csak a sajnálat és a szomorúság szorítja össze a torkunkat. — És a család? — Asszony és két gyerek! Néhány perc múlva a vö következik, ó ugrik a sírba. Váltja egymást a család a sírgödörben, negyedóránként ugrik be a másik, a kintiek legföljebb kapával a ki- türemkedő hantokat igazítják el, hogy helye legyen a földnek A következő szusszanásnál újra Görbe Ádám mellett ülök a zizegve hulló levelek alatt. — Az idén már az ötödik fiatalnak ásom a sírját. Bütykös ujja in számolja stimmel-e az állítás, névszerint említi valamennyit, pontosan sorolja kit, miért kellett eltemetni. — Egyiküknek sem kellett volna meghalnia! Valamennyien önmaguknak keresték a bajt. a semmit meg nem oldó. értelmetlen halált, amely csak nehezítette az életben maradottak sorsát. Tudod. a faluban mindenkinek én vagyok a sírásója, sajnálok is mindenkit a magctm módján, de ezeket mindig megsiratom. Friss sírhalom a harmadik szomszéd, a koszorúk pántlikáin még olvashatóak a betűk. — És Varga Vencel? — Felakasztotta magát! Alig múlik el esztendő, hogy elő ne forduljon egy-két öngyilkosság . .. Amint lefelé csúszik a nap az égen, úgy hűvösödik a levegő, Adám is vállára dobja a kabátot, .hosszan bámulja maga előtt a rögöket hallgatja a csákány tompa puffanását a föld gyomrában és a lapát csi- korduiását a kavicson. — Én következek. — Maradjon csak édesapám! Beszélgessenek, elvégezzük már a munkát ketten is. Feltámad a szél a közeledő estével, hideg híreket hoz a hegyi forrásoktól, némelyik fa már meztelenül mered az égnek. gallyai mint virgácsok fenyegetik a itornyosodó felhőket. Rázza a közeli erdő színes viganóját is a szél. de a 'kopasz alvó fák már nem törődnek vele. — Mi már megtettük a magunkét! Tavasszal aztán újra felöltözünk .. . Végigsétálok a temetőn, itt-ott már égnek a mécsesek, a gyertyák, a sietősek, a távolabb lakók gyújtják meg ilyen korán az emlékezés lángjait, hogy az állomásra még idejében lejussanak a busszal. Amikor visszaérek Görbe Ádám még mindig a kidőlt fatörzsön pihen. — A mi fiatal korunkban nem volt eny- nyi önként vállalt, értelmetlen halál! Roppannak a szavak, mint a sírból kidobott hantok, érzem a sírásó igazát. — Akkor pusztított a torokgyík, a tüdö- vész, a járványok, a háborúk de semmit sem tehettünk ellenük. Ma már nagy az orvostudomány. úgyszólván még a holtat is visszahozzák a sírjából. És mégis! Eddig azt gondoltam, hogy egyszerű dolog megásni egy sírt, most, hogy látom az erőlködést, a szakszerű munkát, megváltozik a véleményem. A sírásáshoz a nyers erőn kívül 'ész is kell, leleményesség és gyakorlat, aimelyben Görhe Ádám rokkant nyugdíjas és családja már hírnevet szerzett. — A talaj viszi az egészet és a jó szerszám. Hegyezett, élezett csákányok, ásók. kapák nélkül csak tehetetlen erőlködés lenne az egész. Naplementekor a szél elcsendesedik ág sem rezdül már, csak a levélesö hull a földre, beborítja a földet, a friss hantokat is. — Hogyan lettél sírásó, Ádám? Meglepi a váratlan kérdés. — Sirásó volt az apám. A sírásók gondolkodó. tűnődő emberek, akik munka közben hányják-: vetik magukban a világ sorát. — Mire jutottál? írhatnék belőle akár egy testamentumot. A z emberek mára befejezték a sírásást. körülállrjuk a készülő, friss sírt a virágos, gyertyafényes temetőben beszélgetve, különösebb áhítat nélkül. Elsőként Görbe Ádám búcsúzik, kéznyújtásán érzem, hogy mondani készül még valamit, fejével a váliamíg hajöl: — A temetőben nem csak szomorúbb, de bölcsebb is lesz az ember ... Szalay István cA.. sírásó testamentuma
