Népújság, 1986. november (37. évfolyam, 258-281. szám)

1986-11-19 / 272. szám

4. NÉPÚJSÁG, 1986. november 19., szerda A kaposváriak Egerben Téglafalak közé szorult történelem Mindig esemény a kaposvári Csiky Gergely Szín­ház vendégjátéka. A hazai társulatok közül az egyik legérdekesebb, legszínvonalasabb az övék. Szinte évről évre kirukkolnak valamilyen külön­legességgel, amely lázba hozza a közönséget. De még tévedéseikkel, melléfogásaikkal is méltók a figyelemre, mert ízig-vérig értik és érzik a mű­fajt, hibáik is tanulságosak. Ezért aztán jól tette, aki megnézte Kornis Mihály Kozma című tragé­diáját az előadásukban az egri Gárdonyi Géza színházban, annak ellenére, hogy a játék felemás érzéseket keltett a nézőben. A Dunánál (József Atlila-szobor) A fasizmus áldozatai Kornis drámája nem tar- itoziik a legsikerültebbek kö­zé. Bár a szerző érzékeli a társadalom ellentmondása­it. kifejezni kevésbé tudja azokat. Megpróbálkozik az­zal, hogy egy kánikulai nap­ba. s egy üdülő téglafalai kö­zé szorítsa be történelmün­ket. így keressen kereteket mondandója számára. Nem­csak ő él ilyen külsődleges eszközökkel: nagyon gyaik- ran egy kórterem (Döglött aknák), egy bérház (Légköb­méter) vagy egy házmester­lakás (Házmestersirató) zárt falai adják meg a konfliktus határait. Igaz, ezzel nagyon gyakran azt is jelzik, hogy csupán a közérzetet tudják megmutatni, s gyökerekig kevéssé hatolnak el. A mű ebben az esetben is egy állapot. bemutatásával kezdődik: teherautó ássa be magát egy udvaron. Platóján véletlenszerűen összeválo­gatott emberek: a tragédiát ellenőrző „bizottság" tagjai. Mind-mind saját sorsukkal vannak elfoglalva, tulajdon­képpen nem érdekli őket a történet, amely szemük előtt megy végbe. Pedig lehet, hogy döntő az ő életük szá­mára is mindaz, ami az elő­térben zajlik. De végletesen széthullott minden, nincs kapcsolat a szereplők között. Hétköznapi az alaphelyzet: egy pártüdülőben három nő beszélget. Mindhárman túl­élők. Eltemették férjeiket, szeretőiket és szerelmeiket. Előtte és utána többszörösen elárulták, kifosztották őket. De nem is tehettek mást: női sorsuk megalázottságá- ban váltak ilyen fúriákká. Közéjük toppan egyszer csak a Férfi, aki egyszsmélyben képviseli valamennyi kap­csolatukat. Nem tudnak ve­le mást tenni, mint modern bacchánsnők módjára szét­tépik, megölik. Ugyanúgy, ahogy azelőtt tették. újra elkövetik tettüket. Csakhát ez a bizonyos férfi vezette azt a teherautót, amelynek már útra kellene indulnia, fel is bőg a motor, pusztán az a kérdés, hogy ki ül ez­után a kormányhoz. Zavarba hozza a nézőt ennek a műnek a szimboli­kája. Nem azért, mert túl bonyolult, inkább azért, mert túlontúl is egyszerű. A kö­zönség minden szó mögött más értelmeket keres, igyek­szik megfejteni a gesztuso­kat, a hétköznapi nyelv köz­helyeiből összerótt szöveg­ből mélyebb mondandót pró­bál kihámozni. Pedig feles­leges kutatni, mert minden azonnal értelmezett, kérdé­seinkre. azonnal választ kap. hatunk. Kulcsmondatok hangzanak el, „elrejtett” megfejtések a keresztrejt­vényhez. Végül is olyan érzésekkel kel föl a helyéről a néző, hogy sokféléről lehetne drá­mát írni, de a témák „síko­sak", s mint ai ficánkoló hai, kicsúsznak a szerző kezéből. Mert az elmúlt harminc- negyven év történelmi föld­csuszamlásai valóban kimon­datlanul és kimondhatatla­nul benne vannak az embe­rekben, magánéletünk szük­ségszerűen összeolvadt a nagy társadalmi folyamatok­kal. Így testestül-lelkestül hordozói vagyunk mindan­nak, ami végbement: sem­mi sem törölhető el. Lehet hazudni, szépíteni a múltat, de ez csak függöny, áttetsző fátyol: élő bizonyságok va­gyunk mindarra, ami történt. Kornis darabja és Acs János rendezése ezt a fajta folytonosságot igyekszik hangsúlyozni. A főszereplők ezért játszanak szinte me­zítelenül: Molnár Piroska. Pogány Judit és Varga Ma­ri jelenléte hangsúlyozottan testi. Nemcsak arcukkal, de minden rezdülésükkel képvi­selik egyéniségüket, sorsu­kat. Pogány Judit a kis fa­lusi lányból lett örömtelen ringyó szerepében a naivi­tásig rafinált: életmódok és eszmék között félresiklott nőU-jg\ Molnár Piroska da­rabos alkata aláhúzza a sod­ró és J iszolgáltatott „nős­tény” jelenlétét és indulata­it. Varga iTari a már-már betegesen vékony, ingerlé­keny és kétségbeesését 'kín­zó játékok mögé rejtő típus. Közöttük Máté Gábor szín­telen, bármelyiküknek is­merős alakot személyesít meg. Tulajdonképpen hihe­tővé teszik és elfogadhatóvá a mégoly képtelent is, bár néha-néha. kiabálóan sema­tikusak és papirízüek ezek a figurák. Mesterkélt módszerrel, az abszurdra emlékeztető esz­közökkel építi fel konfliktu­sait Kornis. De nem tudja végig vinni saját ötleteit, rengeteg szálat fölvesz,' de aztán hamar el is ejti azokat. A rendező szinte kétségbe­esetten igyekszik reálissá tenni a sorsokat, de például a teherautó utasai mégsem válnak hitelesekké. Nincs annyi utalás a szövegben, hogy egy-egv szereplő kilép­jen a semmiből, s arcot kap­jon. így aztán olykor eről­tetett és közhelyes jelenetek követik egymást. Kísérletnek rokonszenves ez az előadás. Valahogy ki kell mondani sorsunkat, ha görcsösen is, de igyekezni kell kifejezni önmagunkról valami lényegszerút. Olykor, az emelkedettebb pillanatok­ban talán sikerül is megérez­tetnie írónak és rendezőnek valami fontosat, de aztán szárnyaszegetten hull alá a szó ési a gondolat. Kétszere­sen fájdalmasak tehát hiány­érzeteink egy gyötrődő, igaz­ságkereső szerző és egy te­hetséges társulat felemás produkciója láttán. Gábor László Felavatták zenetörténe­tünk legnagyobb és legsok­oldalúbb alakjának, Liszt Ferencnek bronzszobrát születésének 175.. halálának 100. évfordulóján. A nagy zseni, aki zenekultúránk ér­dekében oly sokat tett, an­nak a Zeneakadémiának ol' dalát vigyázza, melynek 1875-től elnöke volt, és ok­tatási programját oly elő­relátóan formálta, hogy ha­tása napjainkig él. A szobor kora legna­gyobb virtuózát öreg korá­ban. egy képzeletbeli zon­gora mellett ülve ábrázol­ja, amint lobogó szenvedél­lyel üti le egy zenedarab utolsó, felkavaró akkordjait. Abbéruhás szikár alakja teljesen átéli a zenét, el­tűnik előle a két pillérrel jelzett koncertterem, fejét leszegzi, legendás hosszú haja arcába hull. A játék hevének sugárzását mutat­ják a széles mozdulatok, a sokrétűen tagolt térformák, a messzire nyúló jobb kar göcsös mutatóujja. Marton László érdemes és kiváló művész szobrászt pályájának egyik mérföld­köve ez az alkotás. Ez al­kalomból rendezték meg a Budapest Kiállítóteremben válogatott műveinek kiállí­tását is, mely áttekintést nyújt felfelé ívelő pályájá­ról. Köztéri szobrai ország­szerte láthatók, kisplaszti­káit hazai és külföldi mú­zeumokban őrzik. 1925. november 5-én szü­letett Tapolcán. Kézműves elődeitől a míves gondossá- gú munkát és a szorgalmat örökölte. Ma is igen termé­keny művész, aki csak mun­kájának él. Művészi képes­ségei korán nyiladoztak, így Zala vármegye ösztöndíjá­val tanulhatott a budapesti Iparművészeti Iskolán, majd a Képzőművészeti Főiskolán. Pátzay Pál növendéke volt: mesterének művészeti el­vei egy életre szóló tanul­sággal termékenyítették meg képzeletét. Alkata szerint a szobrá­szat mailloli. hildebrandi valósághű hagyományához kapcsolódik. Pályafutása során megismerkedett nem­csak a nagy elődök mun­kásságával, de a XX. szá­zadi avantgárd plasztikai mozgalmakkal is. Kor- és pályatársai is adtak szá­mára ösztönzéseket, legin­kább a rokon törekvésű mesterek ihlették meg. (Mestrovic, Medgyessy, Borsos Miklós), de az in­díttatásokat mindig a saját képére gyúrta át annyit adva hozzá saját magából, vérbö szenvedélyességéből, természeti tapasztalataiból, hogy az eredmény teljesen egyéni, szuggesztív erejű. .Pályája kezdetén a fia­tal Marton lendületes mintázókészségével. friss fantáziájával hamar nagy feladatokhoz jutott. Még főiskolás korában mintázta az orosházi Táncsics-emlék- művet (1952). Kezdetben — mint mondja — foggal-kö­römmel ragaszkodott a természetes formákhoz, ma már felfogása összegzőbb. de még mindig a tapaszta­lati formákból indul ki. Fejlődése leginkább port­réin keresztül követhető. Éles emberismerettel haj­lik meg az ábrázolt egyé­nisége előtt, legyen az sa­ját gyermeke, vagy közéle­ti személyiség (Kodály Zoltán, Kállay Gyula, Pé­csi Sándor a senlis-i Liszt­portré), vagy olvasmányai­ból megjelenített alak, mint Tolsztoj vagy Einstein. Kőből faragott szobrai ál­talában nőalakok, duzzadó- an egészséges, fiatal falusi nők, anyaságra érett mel­lekkel, csípőkkel, hatalmas combokkal. Arcuk kevéssé hangsúlyos. Az élet ígéretét, nyugalmas derűt árasztanak magukból. Az utolsó évti­zedben körvonalaik egyre zártabbak, formáik egymás­ba hajlanak (Pénelopé. Aphrodité). Monumentális bronz­szobrain hőseinek szellemi és emberi nagysága ragadja meg, nemritkán izgalmas formai bravúrokkal. Em­lékművei nagyvonalúak, változatos megoldásúak, szellemesek, akár történel­münk hőseit, akár a közel­múlt személyiségeit jelení­ti meg. Tudatosan felhasz­nálja a különféle helyzetek­ben rejlő művészi lehetősé­geket alakjai jellemzésére, mint József Attila Duna lépcsőjén ülő szobrában a hatalmas lépcsők és a szi­kár, toprongyos alak hatá­sos ellentétét, vagy az asz- ketikus festő, Egry József életképi helyzetet megörö­kítő szobrával kapcsolatban a szélesen előtáruló bada­csonyi öböl természetes távlatát, mely egyben a festő örök témáját is meg­jeleníti. A vatikáni kápolnába ké­szített reliefjei mozgalma- kompozíciókkal a rene­szánsz távlatérzékeltetés módszerével aLkalmazkod- nak a Szent Péter Bazilika hatalmas épületegyüttesé­hez Marton László sokrétű, mindig érzelemgazdag ki­fejezésmódja a mai kor emberének gondolatait feje­zi ki akkor is, ha tőlünk időben távoli hősöknek ál­lít emléket B. I. Dózsa Ildikó Pszichoanalízis Csönd van. Ül a testvére mellett, aki félórája halott, és fogja a kezét. Olyan ez, mintha önmagát figyelné a halála után. mert ők együtt voltak Én. Amikör megszülettek. őt fogóval segítették a világra, mert félte, hogy károsodhat a hosszú várakozás alatt. Ezen az áron vált számára könnyebbé az út. a testvé­rének keservesebbé az élet. Pontosabban az életük, amelynek minden percét együtt töltötték. Azonosak voltak a vágyaik és az em­lékeik. ök sohasem féltek. Egymás agyával gondolkod­tak. és ő be tudta fejezni azt a mozdulatot, amit a test­vére félbehagyott. Néha. ami­kor átment a szobájukon, be­lebotlott a tekintetébe. Meg­állította nedves, fájdalmas szemével, mintha szomorú kutya nézett volna rá. Egyéb­ként az ő arca is ilyen. Gyakran érezte, amint az utcán vagy a villamoson ke­restek rajta valami jelet, ami igazolhatja az első be­nyomásukat: ez egy testi­hibás. Aztán nem találtak semmit. Nem sántít, púpja sincs. Látta rajtuk, nem ér­tik. Honnét is tudhatták volna, hogy a testvére a nyo­morék ? Az öccsük születéséig a mama sokat foglalkozott ve­lük. és mindenkinek panasz­kodott: — Nem értem, miért eny- nyire magának való ez a két gyerek. Elnézem, hogyan hancúroznak a többiek. és fáj a szívem. Mintha nem is én szültem volna őket. Persze a mama a maga kis örökmozgó, vízicickány- életével képtelen volt meg­érteni az ö nyugalmas, sze­líden hömpölygő életüket. Az idő békés áradása így is eléjük hozta mindazt, ami után a mama izgatottan fut­kosott. Mert mindig kere­sett valamit szegény, hol egy kis örömöt, hol apróbb bá­natokat. A papa közben min­dig lekésett a mamáról. Szol­gálatkészen loholt ugyan utána, de mire beérte, hogy vele örüljön például az új kerítésnek, vagy segítsen sír­ni égj' törött vázán, a ma­ma már árkon-bokron túl lamentált egy vakondtúrás, esetleg egy autószerencsét­lenség fölött. Aztán meg­született az öccsük. és a ma­ma kissé lecsillapodott. A gyerek ugyanolyan örökmoz­gó lett. mint ő. és lekötötte a mama minden idejét, aki ezek után nem tudott ve­lük foglalkozni. Ettől ö és a testvére megkönnyebbültek. A papa? Ö, az apjuk akkor úgy nekiiramodott, hogy túl­futott a mamán. Elmulasz­tották a pályamódosítás utolsó lehetőségét is. és ki­szakadtak a végtelenbe, de ellenkező irányban. A ma­mának legalább ott volt kí­sérőnek a kisbolygója. Ke­ringtek is izgatottan — a mama az öccsük körül, az öccsük a mama körül. A pa­pa meg csak céltalanul le­begett a távolban, mint egy kiégett Nap. El kell ismerni, különös családot alkotnak Illetve alkottak. A mama még nem tudja, hogy a testvére meghalt. Évekkel ezelőtt csak annyit közölt vele. hogy a gyere­ke menthetetlen Jajveszé- kelve tudomásul vette és kezdte még jobban félteni az öccsüket. Amikor haza­jönnek, és meglátja majd az élettelen testvért, bizo­nyára sikoltozni fog, és sza­ladgál a lakásban Ha bele­fárad, leül. és elöre-hátra hajladozva, siratja tovább hangosan. A mamának et­től könnyebb lesz. így vi­selkedett a papa temetésén is. Az öccsük meg köteles- ségtudóan bömböli vele együtt. Nyilván a mamától ijedt meg. Azt nem érthet­te. hogy az apjuk nincs többé, hiszen akkor még a tulajdon elmúlása sem tuda­tosodhatott benne. Langyos tavaszi napsütés volt. a papa készülődött az átváltozásra, a mama csö­könyösen sikongott. Talán a hulló göröngyök zaját akar­ta túlkiabálni. Ök összeka­paszkodva álltak a gödör mellett. Most egyedül lesz majd a testvére koporsójá­nál, és egyedül gondol arra. amire akkor mindketten: csak annak az egyetlennek volna szabad jelen lenni, akihez a papa igazán tarto­zott. De vajon lett volna-e olyan lény? — Ez rosszabb a fehérvérű­ségnél — mondta a testvére, -amikor kezükben volt a ki­vizsgálás összes lelete. Talán ez a hátránya an­nak. ha az ember orvosnak készül: pontosan tudták, mi vár rá. De legalább volt ider jük búcsúzni. Harmóniájuk akkor bomlott föl. amikor a testvére a betegség utolsó stádiumába lépett, fizikailag te.ljesen leépült, és már csak a szemük hasonlított. Test­vérének hajdani éltető kí­váncsisága beszűkült, aztán megszűnt. Bár ez sem érte váratlanul. kétségbeesett, mert életükben először nem tudta követni. Azt hitte, többé már nem bukkan ele az iszonyú örvényből, de az utolsó napokban megválto­zott. Ö nem követhette oda. óriási erőfeszítéssel a test­vére kapaszkodott hát visz- sza hozzá. A mama. aki látni sem bírja a szenvedést, elke­rülte kórteremmé vált szo­bájukat. Az öccsük meg hi­deglelősen félt. Állandóan mosta magát, tőle is iszo­nyodott, és nem hitte el. hogy ez a dél-amerikai ere­detű betegség, noha vírus okozza, nem fertőző. Fogták egymás kezét. — Mi lesz veled? — kér­dezte a testvére még az előbb is. Azt mondta, nem tudja. Fogja a kezét, és még min­dig nem tudja. Nem sir, ak­kor sem sírt, pedig már olyan volt a testvére arca. mint a frissen festett falak porcelánosan kéklő tisztasá­ga. A szeme fehérjén lassan kitágultak a hajszálerek, és abban a vöröslő tóban lebe­gett bágyadtan az írisze, akár egy nyugtalanító vízinövény végtelenben gyökerező virá­ga. Pedig azt remélték, iker­életük garancia a közös ha­lálra. Csönd van. Fogja a tesl- vére kezét, és nézi őt. aki az ő része is volt. Ujjai le­hullanak a halott kezéről, és még nem tudja, hogy talán most lett Én A Jelenkor novemberi száma A Pécsen szerkesztett iro­dalmi és művészeti folyóirat új száma Csorba Győzőt kö­szönti hetvenedik születés­napja alkalmából. A szám élén a kiváló költő új ver­seit találjuk, az összeállítás­ban emellett Berták László. Bisztray Adám, Csordás Gá­bor. Gyurkovics Tibor, Ka­lász Márton. Makay Ida és Pálinkás György köszönte verseit. Nemes Nagy Agnes emlékezését. Csűrös Miklós és Németh G. Béla tanul­mányát, valamint Balassa Péter Csorba Győzőnek aján­lott esszéjét olvashatjuk. Az ünnepi összeállítást Csorba Győző Elvesztett otthonok című interjúja zárja, mely­ben a költő, Kadbedó Ló­ránt kérdéseire válaszol. A számban a köszöntő írá­sok mellett figyelmet érde­mel Király István Az „ötve­nes évek ' című tanulmánya Bereményi Géza és Somlyt György regényrészlete. Posz­ter György esszéjének befe­jező része, továbbá Czine Mi. hály. P. Müller Péter. Ne mes István és Pomogáts fíe la kritikája. Marton László szohrászi pályája

Next

/
Oldalképek
Tartalom