Népújság, 1986. október (37. évfolyam, 231-257. szám)

1986-10-02 / 232. szám

NÉPÚJSÁG, 1986. október 2., csütörtök Nemzetközi oktatótelevíziós szeminárium Mától ismét jeles rendezvénynek ad otthont Egerben, az MSZMP Heves Me­gyei Bizottsága Oktatási Igazgatósága. Megkezdi munkáját a húsz év óta két­évenként városunkat megtisztelő szemi­nárium. A 21 ország és számos nemzet­közi televíziós szervezet képviseletében egy héten át tanácskozó közel kétszáz résztvevő ez alkalommal igen jelentős té­mák megvitatására vállalkozik. Arra a kérdésre kívánnak válaszolni, hogy mit tesz. mit tehet az oktatótelevízió korunk kihívásaival szemben. A tanácskozás kö­zéppontjában azon pedagógiai célzatú műsorokkal kapcsolatos elemzések áll­nak, amelyek közös gondjainkra keresik a választ. Az első nagyobb témakör a békére ne­velés, amelynek aktualitása egyértelmű: 1986 a béke éve. Reméljük, hogy e ta­nácskozás is hozzájárul a népek közötti megértés az együttműködés elmélyítésé­hez. a béke nemes gondolatának terjesz­téséhez. A második téma: a médiák alkalmazá­sára nevelés. Az új nemzedék már bele­születik a technikai csodák világába. Az eszközök eredményes felhasználását azon­ban tanulni kell. Ismerni kell az alkal­mazás lehetőségeit, tudni kell válogatni, eligazodva korunk információs rendsze­rében. A harmadik téma különösen nekünk, magyar pedagógusoknak, a felnőttokta­tással foglalkozóknak rendkívül fontos. Arra a kérdésre keresi a szeminárium a választ, hogy mit tehet az oktatótelevízió a felnőttoktatás megújulásáért. A plenáris üléseken, a munkacsoportok megbeszélésein, a bemutatókon mód nyí­lik az eszmecserére, az álláspontok ütköz­tetésére, a vélemények közös kialakítá­sára, A szeminárium résztvevői megismer­kedhetnek Eger nevezetességeivel, szá­mos kulturális rendezvény várja őket. A külföldi vendégek egri családokhoz is el­látogatnak. hogy közvetlen tapasztalato­kat nyerjenek mindennapjainkról. éle­tünkről. munkánkról. Köszöntjük városunkban a nemzetközi oktatóteleviziós szemináriumot, eredmé­nyes munkát kívánunk! Nagy Andor Dramatikus játszóház Egy öreg ház lehajtotta fejét... ni. Lesz-e „próféta" ...? Kiállítás az iskolában A bölcs mondásokat a tű­nő évszázadok tapasztalatai érlelik meg. Köztük azt is, amelyik úgy hangzik: „Sen­kii nem lehet próféta a sa­ját hazájában." Ennek a té­telnek az igazolására a ne­vek tucatjait tudja bárki fel­sorolni. Ebből következik, hogy aki otthon akar sikereket el­érni, annak bizonyos hátrá­nyokkal kell megbirkóznia. Mindez arról jutott az eszem­be, hogy Bodrogi Dalma munkáiból kiállítást szerve­zett Gyöngyösön, a 7-es Szá­mú Általános Iskola. Az in­tézet esetében a kiállítás ön­magában véve természetes, hiszen arról is közismert ez a nemrég elkészült, korsze­rűnek mondható iskolaépü­let. hogy falai között nem­csak a diákoknc.k nyújtanak okulást és épülést, hanem vállalkoztaik a környezet, esetükben a felnövi környe­zet nevelésére, oktatására és szórakoztatására is. így szó­lalnak meg ott zenekarok, színészek, mutatkoznak be különböző képzőművészek. Most, a tanévnyitást kö­vetően sorakoztatták fel Bod­rogi Dalma képeit, mint je­leztem már. De mi köze en­nek a ténynek a korábban említett bölcs mondáshoz? Nem több, mint az, hogy a művész itt nevelkedett Gyön­gyösön, itt él ma is, tehát „próféta” akar lenni a saját hazájában. Elöljáróban annyit, hogy a kiállító életkorára nézve is fiatal, és bár ebből nem szorosan következik, de mű­vészi ideáljai, felfogása, lá­tásmódja és kompozíciós készsége miatt is annak ál­líthatom. Azt szokták ilyen­kor mondami, hogy az útke­resés stádiumában él. Véle­ményem szerint azonban en­nél már előbbre tart. Igaz, hogy a látott anyag eléggé vegyes megoldású és értékű, de egyik-másik darabja azt igazolja, hogy a fiatal mű­vész kezdi meglelni legjobb önmagát. Hadd említsem igazolásul a napraforgós ké­peit. de a hegedűre épített csendéleteit vagy a Női akt­ját. Ezek mégsem egységes képletek alapján alakultak ki. Mindegyik valamivel má- sabb a többinél, de jellegze­tesen érzékeltetik, hogy a fes­tő már-mác önnön gyönyö­rűségére alkot, nem akar emlékezni korábbi megoldá­sokra, bizonyos stílusjegyek­re, hanem azt mondja: én így látom, én ilyennek aka- rom( nekem ez tetszik. Ha lelkileg is kinyílik, vonzó, figyelemre méltó fes­tője, — bocsánat — „prófé­tája lesz hazájának”. G. Molnár Ferenc A nagy kultúrközpont alapkőletételéről a televízió- híradó riportban számolt be. Az ünnepségen jelen volt a miniszter is, aki beszédében méltatta ennek a létesít­ménynek különleges szere­pét, jelentőségét a főváros életében. Ezután egy fém­tokot helyeztek el az alap­kőben, • amelyben — más egyebek mellett —, benne lapultak az aznapi újságok is. Gödör Edének felgyor­sult a szívverése, amikor a fémtok eltűnt a nyílásban. A fotelben előredőlve, kime­redt szemmel bámulta a je­lenetet. — Fiacskám! — kiáltott ki a konyhában vacsorát ké­szítő feleségének. — Gyére be azonnal, mert nagyon fontos ...! Az asszony besietett, vá­A napközisek veszik a kabátjukat, és átvonulnak a művelődési házba. Tud­ják-e, sejtik-e, miben lesz részük a következő egy-két órában? Nemigen sejthetik. Még ha a játszóház fogal­ma nem is teljesen idegen a számukra — bizonyára mindannyian belekóstoltak már a hét végi rajzolásba- vagdosásba-ragasztgatásba és a saját készítésű tár­gyakkal való játékba —. a dramatikus játszóházról aligha lehet elképzelésük, hiszen ez a játékforma csak a legutóbbi hónapokban kezd szélesebb körben elter­jedni. De hát mi is ez vol­taképpen ? Könnyen megértjük, ha követjük a napköziseket. Kabátjukat, csizmájukat le­rakják a ruhatárban, és a tanító nénik vezetésével be­vonulnak a terembe. Itt mesealakok jelmezébe öltö­zött, jobbára fiatal férfiak és nők fogadják őket barát­sággal, szeretettel. A pad­lószőnyegen több kupacban fölhalmozott színes papírok, vágó-, ragasztó- és rajz­eszközök, rongyok, pálcák. A gyerekek könnyen elo­szolnak a kupacok között, és a jelmezes felnőttek biz­tatására örömmel munká­hoz kezdenek. A felnőttek halkan duruzsolnak, a gye­rekek egyre elmélyültebben munkálkodnak, s jó félóra múlva egy mesejáték öt­hat helyszínének díszletei emelkednek a magasba. Megszólal a zene: valami váratlan és izgalmas dolog­nak kell következnie. A fel­nőttek — mintha varázs­rakozóan tekintett a férjére, onnan pedig a televízióra. — Mi az? Mi történt? — Odanézz! Tudod, mi van ott? — Nem. Micsoda? — Alapkőletétel. — Na és... ? Ezért hív­tál be?- Gödör Ede nem válaszolt, felugrott, idegesen járkált a szobában. — Ilyen is csak velem for­dulhat elő — mondta —, csak nekem lehet ekkora balszerencsém ... ! — Mi bajod? Elárulnád végre ...? — Minek kellett leadnom azt a tárcát? Minek kellett megírnom? Fáradt rutin­munka, csapnivaló poénnal... — Miféle tárcát emlegetsz te...? — Ej, hát a „Sertéscsülök pékné módra" címűt, amely a ma reggeli lapban jelent meg. Rajtam ne röhögjön az utókor ! . Új játék a kisiskolásoknak ütésre történne — a jelme­züknek megfelelően kezde­nek élni, mozogni, beszélni. A szegény asszony kunyhó­jának minden zugába be­kukkant. hangos szóval ke­resi a fiait; a dajka a ki­rálylányt hívja, a királyné a *királyt szólongatja. A gyerekek pillanatok alatt megértik, hogy a keresett személyek közöttük rejtőz­nek. Amikor a szegény asz- szony „rátalál” a fiaira, csak a néhány pillanatig tartó derültségnek kell elülnie, a „fiúk” hetyke kiáltással vál­lalják a szerepüket. A „ki­rálylány” is csak egy per­cig pironkodik, aztán egyre bátrabban teszi, amit „daj­kája” sugalmaz neki. Cso­dálatosképpen még a „ki­rály” is elszántan vállalja a „sorsát” házsártos, hamis, egy kis gonoszságért sem a szomszédba futó „hitvese” mellett. Amikor a szereplők együtt vannak, megindul a cselszö­vés. A gonosz királyné ke­veri a kártyát, de a szom­szédasszony legkisebb fiát sem hagyják magára segítői: a farkas, akit megmentett, az óriás, akit szerencsére öregapjának szólított. Nem telik egy órába sem. a leg­kisebb fiú már alig szorul segítségre, helytáll magáért a leghevesebb szócsatában is a királynéval, akinek ugyancsak fölvágták a nyel­vét. no meg készülhetett is az efféle szócsatára. A per­cekkel korábban még iruló- piruló királylány is kí tud állni az igazságért. holott talán nyolcéves kis élete során soha nem került olyan — Miért röhögne? Egyál­talán miről beszélsz? — Bekerült a tokba. Ér­ted? Abba, amit elhelyez­tek az alapkőben. Egy rossz kis tárcanovella, amelyet ki­zárólag pénzért szültem meg, mert neked a svájci bankok aranykészlete se len­ne elég... — Már ezért is engem hi­báztatsz? — Igen, téged. De már ez­zel se megyek semmire. Az írás megjelent az újságban, amelyet szépen becsúsztattak a tokba, és ha néhány évti­zed, esetleg egy évszázad múltán előveszik . .. Nem, erre még rágondolni is iszo­nyatos! Mit mondanak majd? Hogy írt ez a Gödör Ede? — De hát a könyveid . . . — Ugyan — legyintett az író —, ki tudja, lesznek-e még akkor könyvek? De eze­ket az újságokat úgy fog­ják kiemelni, akár a régé­helyzetbe, amely ezt kíván­ja tőle. A játékban részt vevő felnőtteknek könnyebb a dolguk, még akkor is. ha egyiküknek-másikuknak a gonoszok szerepét kell vál­lalniuk, miközben mindany- nyiuknak az igazság győ­zelmén kell munkálkodniuk. Egyszerűen azért könnyebb a dolguk, mert ők alakít­ják — előre átgondolva, megszerkesztve — a cselek­ményt. Az nehezíti csak a munkájukat, hogy a gyere­kek lehetséges válaszaival, tetteivel is számolniuk kell, s akkor is biztosan kell rögtönözniük — az igazság győzelmét szolgálva —, ha a gyerekek váratlan helyzete­ket teremtenek. De mi más jelezné jobban a felnőtt érőfeszítések eredményessé­gét, mint az, hogy a gyer­meki képzelet önálló élet­re kel, és felnőtt ésszel nem kiszámítható fordula­tokkal lepi meg a beavatot­takat? Lehet-e nagyobb örömünk — és ez minden bizakodásunknak az alapja —. hogy a gyerekeink oko­sabbak nálunk? Hogy olyat tudhatnak, ami nekünk meg sem fordult a fejünkben? E játékforma egyelőre az alsótagozatos gyerekek élet­kori sajátosságaihoz igazo­dik. Megmarad-e ennél a korosztálynál, vagy kialakul­nak felsőtagozatosok számá­ra is vonzó modelljei? Jó lenne hinnünk a folyamatos­ságban, de egyelőre örülhe­tünk a biztató kezdetnek is. szék az ó-egyiptomi papi­rusztekercseket. Kíváncsi­an böngészik majd. No lám, hogy írtak, mit írtak a ré­giek. És akkor elolvassák az én „Sertéscsülök pékné mód­ra" című tárcámat. Nem, ez lehetetlen, ezt meg kell aka­dályozni! A telefonhoz rohant, tár­csázott. — Ede! Mit akarsz ten­ni ... ? — Először is megtudom, hol volt ez az alapkőletétel. A többit pedig ráérek ezután is eldönteni. A piros Zsiguli kikapcsolt reflektorral lassan kanyaro­dott be a telekre, aztán meg­állt. Gödör Ede nem szállt ki rögtön, lecsavarta az ab­lakokat és körbekémlelt. Le­het, hogy még éjjeliőr sincs? Mindenesetre megta­pogatta az üveg bogiári muskotályost, meg a zsebé­be rejtett altatót, de úgy látszik, nem lesz rájuk szük­ség. Csönd van, halkan lé­legzik a város, a közeli la­kótelep számtalan ablaka közül már csak néhány vi­lágít. (Folytatjuk) Az egri Szarvas vendég- fogadó közelében lehajtotta fejét egy öreg ház. Ítélet alatt áll, csak még nem fogott munkába az ítéletvégrehajtó: a bontó csákány. Két ab­laka kitörve, úgy áll az ut­ca sarkán, mint egy vak koldus, aki felé már a szá­nalom sem közelít. Szobor­fülkéjében még a legutóbbi időkig is őrködik egy Szűz Mária-szobor, aztán egyszer beburkolózott bibliaikék kön­tösébe és eltűnt, ki tudja hová. Makiári út 1. Különösek ezek az öreg házak. Évszá­zadok emlékei zsúfolódnak össze szobáikban, hozzáta­padva a falakhoz, megbújva a padlók hasadékaiban. Emberek, családok élete és halála és mindaz, ami kö­zötte van. Makiári út 1. Sok min­dent őriz, sok mindent tud ez az öreg ház, ha fogyaté­kos is az emlékezete egy ki­csit, mint az öregeké. Nem tudja pontosan, ki, mikor építette. Voit Pál műtörté­nész, aki a „Heves megye műemlékei” második köteté­ben ír róla, a XVIII. század második felére teszi építé­sét. Persze, nem tartozik a műemlékek közé, annál egy­szerűbb, cicomátlanabb, ab­lakdísze is egyszerű egye­nes vonal. Bizonyos, hogy rendes-rangos épület volt a maga idejében. Gazdája mű­velt kispolgár lehetett, so­kat adott arra, hogy ez a ház a „makiári suburbis” el­ső háza, de arra is, hogy teret határoló szerep vár rá. Nem emelt rá emeletet, ele azért felemelte magasföld­szint erejéig. Mértéktartó íz­lésre vall. Ez a tér mindig mozgal­mas terület volt, innen van ennek a háanak a legtöbb emléke. Látta még az Al- magyar utca végén álló Mak­iári kaput, a városfal Mak­iár felé nyíló kapuját, amely körül már nem volt fal, mert még Eszterházy püs­pök 1768-ban „letörette a fa­lakat a vár felé a Makiári kaputól”. Hallotta a megyé­ből mindenfelől idelátogató földesurak mulatozását, szemközt pedig a Kékszőlő vendéglőben a szolganép vi- gadozását, mert a Szarvassal szemben is megvolt a „hall­ja kend”- nép helyeinasok, kocsisok, szolgák hada for­golódott a tágas „beálló” udvarban. Hallotta a taps­viharokat, amelyek a szép kis vörös hajú Dérynét ünne­pelték, mikor első ízben lé­pett fel Egerben. Negyvennyolc után össze­ráncolta szemöldökét az öreg ház, mert a tér és a Szarvas megtelt kémlelő, szimatoló, ellenséges német szóval. A császári hatalom a fogadó­ba telepítette a K. u. K. Gendarmarie (a Császári és Királyi csendőrség) 8. szá­mú ezredének egyik alaku­latát. Ez az alakulat volt elődje a tábori csendörség- nek és célja, hogy össze- fogdossa a szétszéledt hon­védhadsereg tagjait. A vá­ros nagy összegeket fordí­tott az épület fenntartására és a katonaság ellátására, ezért azzal a kéréssel for­dult a káptalanhoz, hogy adja el neki a fogadót. A káptalan ezt 1851-ben meg is tette. Ezután még négy esztendeig a zsandárok mér­gezték a levegőt a téren, majd még komolyabb és állandóbb dolgok következ­tek. A káptalan a már el­adott Szarvas vendéglőt oda­adta a katonai kincstárnak. Hogy is volt ez? A történet messze kezdő­dött. Élt Bécsben egy Libé- nyi Ferenc nevű szabósegéd, akiről nem tudjuk, mikor költözött Bécsbe, csak azt tudjuk, hogy miért. Azért, hogy bosszút álljon az ara­di vértanúkért, meg a töb­bi, névtelen vértanúért. És nem is akárkin. Magán a császáron. 1853. február 18- án, nagy díszszemle volt az Ágostonrendiek terén, s a császár végighaladt a fegye­lembe merevedett arcvonaí mentén. Libényi az arcvonal mögötti tömegben szorongott, s mikor a császár a közelé­be ért, kiugrott a sorfal mö­gül és a császár nyakára célozva — szúrt. A szúrás elcsúszott a gazdagon ara­nyozott galléron és csak ki­sebb sebet ejtett. A császár testvére, Miksa azonnal felismerte, hogy itt isteni csoda történt és nyom­ban felhívta a birodalom minden rendű és rangú tes­tületét, püspökségét, me­gyéjét, városát, adakozza­nak egy templom javára, amely hirdesse a helyszínen a császár személyének sért­hetetlenségét, a merénylet hiábavalóságát, de főként azt a tényt, hogy őfelsége sze­mélyes biztonságát a legfel­sőbb Hatalmak őrzik. A felhívás az egri főkáp­talanhoz is megérkezett és nem kis gondot okozott. Mit, mennyit, hogyan? Itt valami nagyot kell tenni. Valame­lyik kanonoknak eszébe ju­tott, hogy ott a Szarvas. Igaz, hogy a város megvet­te, de az is igaz, hogy a vé­telárból még semmit nem fizetett ki. Az épület tele van katonával, azokat on­nan ki nem mozdíthatják, megette a császári és kirá­lyi fene az egészet, adjuk oda. £s a káptalan 1853. április 29-én, szépen cirkal- mazott tevéiben őfelsége ka­tonai kincstárának adomá­nyozta a Szarvast. És még négyszáz forintot. Bécsben pedig felépült a Votivkirche, a fogadalmi templom. Hogy mi volt eb­ben a fogadalom, azt leg­inkább Miksa tudta. Mert ö megfogadta, hogy megépíti. A birodalom meg kifizette. 1855-ben az épület „fel­sőbb helyen” kegyesen el­fogadtatott. Nem a legfel­sőbb irodától jött a levél, csak a pesti kerületi főis­pántól, amiből ki lehetett olvasni, mintha „felsőbb he­lyen” többet vártak volna. Ettől kezdve megváltoz­tak a tér hangjai, amelyek a Szarvasból törtek elő. Né­met vezényszó és magyar káromkodás keveredett minduntalan. A hatvanadik gyalogezred egyik alakulatát helyezték el itt. Megtanítan­dó a magyar bakát, hogyan köteles német vezényszóra meghalni a császárért. Ke­serves állapot volt ez min­denképpen, még akkor is. ha német tanversikébe fog­lalták össze a jelentkezési formát, meg a bakaélet egyéb dolgait. Kapor Elemér T. 1. TÓTH-MÁTHÉ MIKLÓS: Gödoi* az alapkőben ii/i.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom