Népújság, 1986. szeptember (37. évfolyam, 205-230. szám)

1986-09-04 / 208. szám

4. NÉPÚJSÁG, 1986. szeptember 4., csütörtök 11 Sidney Lumet-sorozat Amikor még Szo-csong voltam Hatvanbao Fekete, cola mellett Agárdi Gáborral Este hét óra. Egyelőre az Aranyfácán étterem faragott asztalánál üldögélünk, feke­te és üdítő mellett. Valami „harapósabb” itallal kínálom Agárdi Gábort, de rezig- náltan visszautasítja. — Nagyon csínján bánok vele. Fellépés előtt színhá­zi törvény tiltja a szeszt. Meg különben is egyszer már csengettek ... Pár évvel ezelőtti infark­tusára céloz, amit szemmel láthatólag remekül átvészelt. És a kényszerű pihenés hó­napjait azóta jobbnál jobb színpadi szerepek, filmfel­vételek követik. — Ilyen ez a Svejk! Amit talán nem is lehet elronta­ni. Mármint Katzot, a tábori lelkész figuráját, amely nem olyan egyértelmű, mint aho­gyan a közönség nagy része érzékeli. Szerintem Katz, ahogyan Hasek megírta, min­den álszentnek, farizeusnak ironikus mintapéldánya. Más kérdés: hogyan nyúl hozzá az ember. Csak elmókázik vele vagy belead apait, anyáit. És szinte annyiszor elégeti magát, ahányszor színpadra lép benne. Ám miközben ezt csinálom Hat­vanban, pendlizek Pest és Vásárhely között is, ahol Németh László családregé­nyét, az Égető Esztert viszi filmre Hintsch György ren­dező. Szóval, nyár van. sza­badság van, de az egykor beteg „motornak” dolgoznia kell. Később indulásának, szí­nésszé érésének körülmé­nyeihez kanyarodunk vissza. — Ugyanúgy vagyok ez­zel, mint annyi más. magam korabeli művész. Szóval aki már lassan a hetedik iksz felé közeledik. Vidéken, úgy­nevezett utazó társulatnál kezdtem, méghozzá bonvi- vánként. Operettek szív­döglesztő férfifőszerepeiben domborítottam. Többek kö­zött Hatvanban is! De ennek már negyvenöt éve. Mégis jól emlékszem annak a másfél hónapnak megannyi eseményére. Hlatki László volt a direktorunk, és az ak­kori főutcán lévő iparoskor termében futottak az elő­adások. Mindennap szinte más szerepet játszottam. Voltam én itt Szu-csong herceg, Báni gróf, meg a jó ég tudja, mi még. És most is előttem van egy helybéli cukrász képe, aki tortaköl­teménnyel kopogtatott az öl­tözőnkbe, amikor a kis La- tyival a Csárdáskirálynőben játszottam. Hogy mi kellett az idő tájt a színészkedéshez, mondjuk a tehetség mellett, vagy épp a színésziskola elvégzése után? Agárdi az asztalra csap. — Elsősorban saját ruha­tár! A magándirektorok úgy szerződtettek, s olyan gá­zsival, amennyi öltönye, láb­belije volt a delikvensnek. Mert így spórolni tudtak. Nem kellett a gyakorta vál­tozó darabokhoz jelmezt csi­náltatni. Bele is bukott vol­na valamennyi, ha nem ilyen fifikás. Hisz volt olyan esz­tendő, amikor nyolcvanhét darabot játszottunk vándor­lásunk közepette. Köztük persze klasszikusokat is! Mert azért igen sok igazga­tóban dolgozott a művészi becsvágy. Bonvivánból tánckomikus, továbbá komoly jellemsze­repek formálója? Amikor ennek a kérdőjelére célzok, Agárdi Gábor, a Kossuth- dijjal és Kiváló művész cím­mel glorifikált művész csak egy pillanatnyi szünetet tart. — Ez az egész belülről, belső igény nyomán alakul. Én is szerettem volna to­vább, másabb mezőkre lép­ni, s próbára tenni maga­mat. Úgy érzem, nem siker­telenül. De a mókázás, a vi­dámság ma is éppen úgy vonz. mint egy Csehov-sze- rep, vagy akármi más hozzá hasonló. Ezért örültem meg, amikor Karinthy Marciék ta­valy felkértek, hogy immár nyugdíjas éveimet morzsol- gatva, játsszam el a Hököm Színpadon Hasek egyik hal­hatatlan figuráját, a szesz­kedvelő tábori lelkészt. Ha­nem most már engedjetek, itt is hallom szinte az ügye­lő szavát: Agárdi Gábor be­lépője következik... Természetesen engedjük, hogy fél órával később ezer hatvani nézővel együtt vö­rösre tapsoljuk a tenyerünket pompás alakítása nyomán. Moldvay Győző Amerika egyik legjelentő­sebb rendezőjének művei­ből mutat be sorozatot te­levíziónk szeptember 13-tól A nemrég hazánkban is járt Sidney Lumet filmjeiből ki­lencet választottak ki vetí­tésre, s a sort az a film nyitja, amely meghozta szá­mára a világhírt: a Tizen­két dühös ember. Ezt kö­veti A domb, A sirály, a Találka, a Kánikulai dél­után, A hálózat, az Eguus, a WIZ és A halálcsapda. Lumet 1924-ben született Philadelphiában. Édesapja az ottani Jiddis Színházban volt világosító, fia is ott lépett először színpadra. Ti­zenegy évesen a Broadwayn szerepelt és hamarosan is­mert gyermeksztár lett. Színésszé nőtte ki magát, majd a rendezést választot­ta hivatásul. 1950 és 1957 között adások százait készí­tette a televízióban, és ami­kor ez a munka már nem elégítette ki. áttért a filme­zésre. A Tizenkét dühös embert a magyar közönség is jól ismeri, egy fiatalem­ber bűnössége kérdésében a feszült légkörű vitát az esküdtek között. Színháza­ink az évek során kétszer Odessa-művelet címmel új, izgalmas dokumentumfilmet készített a Magyar Televí­zió, s a Mafilm Híradó és Dokumentumfilm. Stúdiója. Frederic Forsyth neves an­gol szerzőnek — a hazánk­ban is jól ismert Sakál című film szerzőjének — valós té­nyekre épült regénye és film­je, az Odessa-dosszié indí­totta a hazai forgatócsopor­tot arra, hogy filmes oknyo­mozást végezzen a volt SS tagjainak illegális szerveze­téről. E szervezetet annak ide­jén azért hozták létre, hogy mutatták be és játszották hosszú ideig, és a filmválto­zatot is játszották mozija­ink, sugározta a televízió. Lumet alkotói munkássá­gában két fő tendencia ér­vényesül. Szívesen filmesí- ti meg ismert írók műveit — ilyen a többi között: Ten­nessee William: Ember a kígyóbőrben, Arthur Mil­ler: Pillantás a hídról, O’ Neill: Utazás az éjsza­kában, Csehov: A sirály. Másrészt izgalmas filmeket forgat az amerikai valóság­ról, gyakran megtörtént eseteket alapul véve, mint a Serpico, A hálózat, Az el­nök emberei. De kipróbálta magát másféle témákban és műfajokban is. „Mindent igyekszem kipróbálni, hogy amennyire lehet, kitágítsam határaimat — mondotta. Így például musicallel is pró­bálkoztam — felsültem ve­le. Musicalt nagyon nehéz csinálni, de nagy élvezet. Komédiával is próbálkoz­tam, de kiderült. hogy nincs hozzá tehetségem, tönkretettem három filmet.” Amikor alkotói módsze­réről kérdezték elmondta, hogy számára a filmkészí­a felelősségre vonás alól ki­mentse a háborús bűnösöket, s a rab.lott pénzekből új eg­zisztenciát teremtsen szá­mukra, leginkább Dél-Ame- rikában. Az új 60 perces do- kumentumfilm arra keresi a választ, vajon egyedi esetet tár-e a világ elé az angol szerző, s létezik-e még nap­jainkban is az Odessa, ás a hajdani bűnösök folytatják-e korábbi tevékenységüket Dél-Amerikában. A film — amelynek szer­kesztője Radványi Dezső, rendező riportere Székely tés közösségi munka, min­denekelőtt együttműködés a forgatókönyv-íróval, ze­neszerzővel, díszlettervező­vel és a producerrel. Na­gyon sokat próbál, aztán gyorsan forgat. Legszíve­sebben külső helyszíneken dolgozik, utcákon, tereken, épületekben és a szabad ég alatt. Nagyon sok szabad­ságot enged a színészeinek, legtöbbször ismert nagysá­gokat foglalkoztat, mint Marlon Brando, Henry Fon­da, Anna Magnani, Fay Du­naway, Anouk Aimée, Ingrid Bergman, Vanessa Redgra­ve, AI Pacino. „Szeretem a színészeket, arcuk számomra egy-egy táj, mint Simone Signorét, James Mason, vagy Sean Connery arca." Nem szereti Hollywoodot New Yorkban dolgozik, úgy véli, hogy azok a tehetsé­gek, akik Hollywoodba men­tek. ott nem lettek jobbak. Reginald Rose darabjának filmváltozatában, a Tizenkét dühös emberben. amely 1957-ben készült, a főszere­pet Henry Fonda játssza. Partnerei között van a töb­bi között Martin Balsam, Lee J. Cobb, Jack Warden. Ferenc — négy beszélgetés­re épül. A Forsyth-tal ké­szült interjú nyomán jut el a forgatócsoport a bécsi Do­kumentumcentrumba, ahol a vizsgálati dossziékba is be­pillanthat a kamera. A riportokat különböző archívumokból gyűjtött, is­meretlen anyagok — köztük angol, francia és amerikai híradók — korabeli film­részletek és Forsyth filmjé­nek kockái egészítik ki. Az új produkciót szeptember 10- én. szerdán 21.40 órakor su­gározza a televízió. Új televíziós dokumentumfilm 300 ÉVE TÖRTÉNT (2.) ____________________ B uda visszafoglalása A töröknek 1683-ban Bécs alatt elszenvedett ve­resége után folytatódó há­ború negyedik évében egész Európa meg volt arról győ­ződve, hogy Magyarország felszabadítása már nem vá­rathat sokáig magára. A török kiűzésére alakult Szent Liga egyik szerződő fele, 1. Lipót császár és magyar király hozzájárult ahhoz, hogy fővezére, Lotharingiai Károly herceg, a rendelke­zésére bocsátott császári és szövetséges haderővel meg­kísérelje Buda ostromát, il­letve megvételét. Az erre vonatkozó határozott utasí­tást 1686. június 9-én, a pár­kányi táborban kapta kéz­hez a fővezér. A magyarországi hadszín­tereken 1686-ban 100 000 fő­nyi törökellenes haderő ál­lomásozott öt csoportban: a fősereg, a bajor hadtest, a drávai, az erdélyi és a szolnoki hadtest. Az össz- létszámból a legnagyobb há­nyadot a császári katonaság alkotta 51 180 emberrel. Utánuk következtek a ma­gyarok 14 300, majd a hor- vátok 12 000 katonával. A magyar katonaság száma a királyi Magyarország akko­ri területéhez, lélekszámá- hoz és gazdasági teherbírá­sához viszonyítva nem volt kevés. Az ország, erejét messze meghaladó áldoza­tot hozott a török kiűzése, Buda visszavétele érdeké­ben. A bajorok Miksa Emá- nuel bajor választófejede­lem vezetése alatt 8000-en, a brandenburgiak Schöning János parancsnoksága alatt 7264-en, a szászok 4700-an, a svábok 4000-en, a fran­kok 3000-en, a felső-rajnai­ak 1500-an, a svédek pedig 1300-an voltak Buda alatt. Az európai nemzetközi összefo­gást mutatták azok az elő­kelő önkéntesek — számuk több ezer —, akik a világ minden tájáról összesereg- lettek Buda alá, a török el­leni harcra. Még angolok, skótok, spanyol, olasz, fran­cia és német hercegek, gró­fok, lovagok is jöttek. De jött Barcelonából 300 kata­lán önkéntes, s egy olasz pap vezetésével 20 olasz ön­kéntes mesterember is. A fősereg létszáma a ba­jor hadtesttel együtt Buda körülzárásakor, június 18- án, 44 750 volt, de a később érkezőkkel az ostromlók szá­ma — veszteségek nélkül — 60 844-re nőtt. Budát — becslések sze­rint — 12 000 janicsár véd­te. Parancsnokuk Ali (Ar- not) Abdurrahmar pasa ki­próbált, jó képességű és bá­tor katona volt, aki az ost­rom kezdetekor összehívta katonáit, ünnepélyesen fi­gyelmeztette őket köteles­ségükre, majd a lelkűkre kötötte: „...Buda ezen a vidéken a török uralom egyetlen erőssége, Konstan­tinápoly kulcsa, az egész Kelet védőbástyája, az egész Oszmán Birodalom oszlopa. Ha ezt megőrzik, minden megmarad a muzulmánok­nak ...” A várat dél felől a 21 000 főnyi bajor hadtest, a töb­bi oldalról a fősereg kezd­te ostromolni. Az Alsóvárost sikerült június 24-én be­venni. A vízi rondella el­leni támadást a komáromi sajkások ágyútűzzel támo­gatták. A rohamozok két oszlopban, a rondella körü­Budavár visszavételének emlékműve. Készült a 250. évfordulóra (1936-ban). Ohmann Béla alkotása li árokban övig érő vízben igyekeztek a rondellát meg­kerülni és a sánckarókat kiszakítani. A bal oszlop be­hatolt a rondellába és be­lülről felnyitotta a kaput. Ezáltal szabaddá vált a tö­rökök által elhagyott egész partmente. Ettől a naptól a hajók egészen a rondelláig vezetett ostromárok végéig leúszhattak élelemmel, ha­dianyaggal és az ostromhoz szükséges rőzsekötegekkel, sánckosarakkal stb. Hetekig tartott ezután a védősáncok és a falakig hú­zódó vívóárkok kiépítése. Július 1-től folyamatosan dörögtek a nagy faltörő ágyúk. A kiváló török lö­vészek és az elszánt jani­csárok többször kitörtek, be­szögezték az ágyúkat és el­lenaknákat robbantgattak. Közben híre jött, hogy a nagyvezír hatalmas sereg­gel közeledik a védők meg­segítésére. Egyre sürgetőb­bé vált Buda bevétele. Ezért — és az önkéntesek sürge­tésére — Lotharingiai Ká­roly július 13-án a vár észa­ki oldalán megindította a hatalmas falak elleni első rohamot, amelyet a törökök visszavertek, súlyos veszte­séget okozva a keresztények harcosaiban. Három nappal később a bajorok sikeres ro­hammal elfoglalták a palota külső árkait. Július 22-én a védők vak­merőén kirohantak és rajta­ütöttek a bajorokon és nagy veszteséget okoztak nekik, — 250 keresztény katona esett el vagy sebesült meg —, a száz janicsár közül viszont csak huszonegyné- hány maradt fekve a csata­téren. Kevéssel ezután az egyik bajor mozsárágyú te­libe találta a törökök leg­nagyobb lőporraktárát, ahol 8000 mázsa lőpor robbant föl. Mátyás király palotájá­nak egy részét ugyanis ha­dianyag-tárolóvá alakították át a védők. A borzalmas erejű robbanás másfél ezer török holttestét szórta a le­vegőbe, mázsás köveket ha­jított át a pesti oldalra, ki­szakította a keleti falat. „Az egész látóhatár elsötétedett. Föld, kő és emberi eső hul­lott alá...” — írta a bran­denburgiak tábori sebésze. Lotharingiai Károly ki­használandó a robbanás okozta zavart, megadásra szólító levelet küldött a várba, de a pasa határozot­tan visszautasította, s júli­us 25-én katonái ismét ki­rohantak, ezúttal az északi oldalon. Július 27-én indultak az ostromlók az első általános rohamra. Az öldöklő kézi­tusában a szövetségesek kö­zel 3000 embert veszítettek, közöttük 600 hajdút. Ekkor történt, hogy az egyik győ­ri hajdú elsőként érve a várfokra, kitűzte zászlaját, de az ostromlókat a törökök — 2500 katonát feláldozva — visszaverték. A július 30-i megadásra szóló felhívást a pasa szin­tén elutasította. Ezért Ká­roly herceg augusztus 3-án újabb általános rohamot in­tézett Buda ellen, mert ad­dig akarta kierőszakolni a vár birtokbavételét, amíg a nagyvezír felmentő hada meg nem érkezik. Azonban ez a roham is kudarcot val­lott, s közben valóban Bu­da alá érkeztek Szulejmán nagyvezír hadoszlopai. Több­ször próbálkoztak az áttörés­sel, de véres harcok árán is csak alig 300 janicsár tu­dott bejutni a védők segít­ségére a falak mögé. Közben — augusztus 22- én — az ostromlók új ro­hammal erős állásokat fog­laltak el a vár északi és dé­li falain. A nagyvezír au­gusztus 29-én hajnalban Óbuda felől ismét 3000 ja­nicsárt indított a várba, de majdnem mind elesett a vad harcban. Ezután Lotharingiai Ká­roly kitűzte a következő ál­talános roham időpontját. 1686. szeptember 2-án ágyú­dörgés adott jelet. E ragyo­gó, hétfői napon ellenállha­tatlan erővel nyomultak előre, föl a falakra az ost­romlók, közöttük Fiáth Já­nos, a magyar hajdúk egyik parancsnoka, aki elsőként ért föl az esztergomi bás­tya ormára. Mindössze egy órán át tartott a véres küz­delem. Ali Abdurrahman pasa a mai Bécsi kapu té­ren gyűjtötte maga köré megmaradt vitézeit. „Ha nem tudtam megtartani uramnak a rám bízott vá­rat, úgy van rendjén, hogy itt haljak meg!" — voltak az ősz katona utolsó szavai. Győzelemhez szokott gör­be kardjával addig harcolt, amíg mozdítani tudta kar­ját. Buda vára 1686. szeptem­ber 2-án estére a kereszté­nyek kezébe kerülve, fel­szabadult a 145 esztendős török uralom alól. (Vége) Cs. K. Buda 1686. évi ostroma (Bausz Sándor felvételei — KS)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom