Népújság, 1986. szeptember (37. évfolyam, 205-230. szám)

1986-09-26 / 227. szám

4.

NÉPÚJSÁG, 1986. szeptember 26., péntek

Latinovits, a feszültség művésze

(MTl-fotó — KS)

A József Attila Színház Egerben

komolyra szabva

Egy fergeteges jelenet

(Fotó; Köhidi Imre,

Most sietek, most mennem kell, most randevúm van az élettel. ..

Utolsó szerepében. A kutya, akit Bozzi úrnak hívtak című musicalban énekelte Békeffy István—Fényes Szabolcs zenéjére írt — fenti vers szövegét, szalmakalapban, kockás zakóban, sétapálcával a kezében, közben pompás táncszámot is előadva. mozgékonyán és derűsen. ahogy a szöveg, s a darab szituációja megkívánta.

Ez volt Latinovits Zoltán utolsó színházi fellépése, 1976 áprilisában. Több mint félszázada járok színházba, gyakran megesik, hogy hetenként háromszor-négyszer, nem tudom, hány darabot láttam életemben. Azt azonban biztonsággal állíthatom, hogy ilyen dübörgő vastapsot alig hallottam, olyan káprázatos sikernek csak ritkán voltam tanúja, mint akkor és ott, a Bozzi úr premierjén. Nem pusztán azt ünnepelték ugyanis, hogy Latinovits — életében először az Operettszínházban — milyen szenzációs alakítást nyújt, hanem azt is, hogy két teljes évi (kényszer) szünet után került ismét vissza a színpadra.

Ahol randevúja volt az élettel. Ott mindig.

Két hónap múlva — az életben —. kiderült, hogy a halállal volt randevúja. A premier havát követő második hónapban örökre eltávozott.

Akkor már régen beteg volt, ideg- és elmegyógyintézet vissza-visszatérő lakója lett, bizonyára egy elméjét elborító, tisztánlátását elhomályosító pillanat sodorta a vonat alá, az önként választott halálba.

Latinovits Zoltán korának. de minden időknek egyik legnagyobb magyar színésze volt. S talán még a „magyar" szót sem szükséges itt felemlíteni.

Ötvenöt évvel ezelőtt, 1931. szeptember 9-én született Apai ágon szerb földbirtokosok, anyai ágon a Gundel család leszármazottja. Már pici gyermekkorában feltűnik szavalataival, de hiába vonzza öt minden sejtjében a számára a sors könyvében kijelölt életpálya, érettségi után mégsem meri vállalni: nem a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, hanem a Műegyetemre kerül. Nem rögtön persze, ahhoz az akkori idők mércéje szerint nem elég jó a származása. előbb még asztalosinas. hídmunkás és — amatőr színjátszó a Ganz-Má- vagban. ahol dolgozik.

Mérnöki, nem színészi diplomájával a tarisznyájában indul első vándordíjára: jelentkezik a debreceni Csokonai Színháznál, ahol az

56 57-es évadban segédszínésznek alkalmazzák, de

személyiségének kisugárzása, tehetségének ereje olyan átütő, hogy rövidesen olyan főszerepeket bíznak rá, mint Henry Higgins professzor. G. B. Shaw Pygmalionjában.

Miskolcon játssza el az

Ilyen nagy szerelem férfi főszerepét, a női főszerepre néhány előadás erejéig pesti vendéget hívnak, az ország ünnepelt primadonnáját, Ruttkai Evat és — nőmén est omen — a színpadi partnerségből lángoló, szenvedélyes, életre szóló szerelem bomlik ki, Latinovits és Ruttkai nemsokára élettársak lesznek. A fiatal, szép, szuggesztív és őserejű- en tehetséges színészre ráirányul a filmrendezők figyelme, de a színi direktoroké is. Elsőül Várkonyi Zoltán lép, felhozatja Miskolcról, s rábízza a Rómeó és Júlia egyik címszerepét, a másikat természetesen Ruttkai Éva játssza —, Shakespeare csodálatos tragédiájának talán soha nem volt szebb, fehérebben izzó, költőibben szárnyaló előadása magyar színpadon, mint a vígszínházi, Várkonyi rendezte, Ruttkai és Latinovits játszotta Rómeó és Júlia.

Egy híján húsz évig működött a pályán ez a színészkirály — ahogy a költő, Nagy László nevezte. Ám, korántsem volt zavartalan, konfliktusmentes, kínlódás nélküli ez a majd két évtized. Kérlelhetetlen igényesség jellemezte mindig, az önmaga számára oly magasra állított mércét szerette volna mások elé is odahelyezni, de ezzel sokszor kudarcot vallott. Nem tudott alkalmazkodni a hétköznapi megalkuvásokhoz, a kulisz- szák mögötti intrikákhoz, a lustasághoz, a slendriánság- hoz. a nemtörődömséghez, munkánk és életünk százféle megron tójához. Ezért került sokszor kenyértörésre sor közte, s az éppen adott színház, vágj' rendező, vagy partner között, ezért történt -meg többször is, hogy vagy neki mondtak fel, vagy ő kérte ki a munkakönyvét. Állandó feszültség vibrált körülötte, örökké nagy lángon égett színpadon és filmen és az életben egyaránt.

Pedig mindig csapatot akart látni maga körül, minduntalan, ha felizzott, ha asztalra csapott, ha botrányt csinált. Rendezni nem engedtek Pesten, pedig hogy szerette volna, és meg is érett már rá, csak Veszprémben adtak neki erre lehetőséget, két ízben (Németh László: Győzelem, Gorkij:

Kispolgárok). Igényessége miatt vért izzadtak a színészei, mégis rajongtak érte, mert nemcsak újságnak nyilatkozta. de meg is valósította rendezői elvét: ...... a szer

etet —, mert enélkül nem lehet élni!’-’

Szindbád, a Tóték őrnagya, Cipolla a Mario és a varázslóból, Pirandello IV. Henrikje, Ványa bácsi —oldalakon át sorolhatnánk színházi és filmszerepeit, szinte mindent a legjelentősebb kategóriába helyezve, mert képtelen volt jelentéktelent alkotni, legfeljebb a szerep lehetett az, az ő alakítása soha! Szuggesztív indulata, belső tüze, érzelmeinek harmóniája értelmével, óriási intelligenciájával és alapos műveltségével az alapjaiban ösztönös színészt tudatos színházművésszé formálta. Versmondása is egyedülálló volt és lenyűgöző, megtalálta benne annak a titkát, hogy megmozduljon a szó, és prózát is lélegzetelállítóan adott elő, a Lógok a szeren című Karinthy Frigyes-remekművet például úgy, hogy szövegmondás közben a színpadon csakugyan lógott a szeren, még fejjel lefelé is . ..

Feledhetetlent alkotott Kovács András Hideg napok című filmjében. A rendező így nyilatkozott róla: „Latinovits lényege nem valami miszticizmus, hanem a nagyfokú türelmetlenség a butasággal, a mozdulatlansággal, mindennemű alávetettséggel, feudális kötöttséggel szemben." A Tóték fergeteges színpadi sikere után Örkény István abszurd hősét filmen is megformálta az Isten vele, őrnagy úr!-ban. Rendezője, Fábri Zoltán így beszélt róla: „Róla az emberek életében még több rosszat elmondtak, mint másról, valószínűleg azért, mert jelentékenyebb volt náluk. Sokan összeférhetetlennek tartották. hisztérikusnak, közösségbe nem valónak. Nem igaz. Minden tette, minden kötözködése, minden indulata, minden sistergő dühe —

bármikor, bármilyen körülmények között — mindig a közösség ügyében, s mindig a jobbítás érdekében lobbant."

B. T.

Boccaccio

Minden bajban, gondban van valami jó is. Most az, hogy a József Attila Színház csak novemberben tudja használni a saját épületét Budapesten, és ezért addig két darabot is Egerben mutat be. A két bemutatóban teljes egyéniségével, minden főrendezői-alkotói , tudásával, szemléletével „benne van” Iglódi István érdemes művész, a Suppé-operett átköltője. felújítója, aki a látványos nagyoperettből egy, a mai közönséghez szóló, hangvételében a rocktól is megérintett mai élményt, színházi eseményt teremtett anélkül, hogy Suppé legszebb zenei anyagát nagy sérelem, netán torzulás érné.

Manapság, amikor Kö- zép-Európában a színházteremtő talaj, prózai és zenei változatban egyaránt elszikesedett, nem terem jóformán semmit, valóban vissza kell nyúlnia a jó színházi embernek, a szakmájában mesternek azokhoz a található, felhasználható régi sikerekhez, amelyek a mai közönséget is vonzzák. Nos, Iglódi István értő ta- tapintattal kereste ki a Boc- cacciot. Az átdolgozás mesz- szemenően figyelembe vette a kor erkölcsi szemléletét — ha van ilyen? —, de legalább is azt a jelent, s azt a fordulatot nem hagyta számításon kívül ami az operett bemutatója, 1879 februárja óta történt a színpadon. Nem akarjuk felsorakoztatni, ki-mindenki ragyogott akkor még Strauss mellett a műfaj csillagos égboltján, hol voltak akkor még a későbbi magyar nagyok, Lehár, Kálmán és a többiek; az erkölcsben pedig az angol Viktó- ria-korszak és merev szemlélete uralkodott. Boccaccio, a reneszánsz novellista és históriái, valamint Suppé zenéje, dallamai túlélték a bemutatóra rábólintó századot, és hatnak ma is

Hosszú évekkel ezelőtt volt ennek a színpadi játéknak egy hagyományosabb feldolgozása is itt, Egerben. Talán látványosabb, valamivel csillogóbb ennél, jobb hangokkal, nagyobb zenekarral. S íme „a váltás", a szemlélet és Ig- lódi elképzelései tisztelik, őrzik a Suppé zenéje által felrajzolt világ nyomait; de módosítják is. Legkevésbé sem dévaj ez a játék. Ez a Boccaccio önfeledt tréfamester, miközben gondolkodik, s ha vitába is száll mindazokkal, akik a templom árnyékában nem szeretik hancúrozni látni a bővérű. parlagon heverő menyecskéket. A rendező az avítt operett-dramaturgiai szabályok szerint erő- t sen kihegyezett felvonásvégeket leszelídítette, a főhős és a herceg cseréjét sokmoz- gásos, játékos bohósággá alakította át: a régi táncoskomikust idéző hercegi figura legjobb perceiben csaknem fölébe kerekedik játékban, hatásában és jelentőségében a címszereplőnek. És ezzel a „túltengéssel” veszi el a rendezői elképzelés minden vaskosabb csábítás, tréfálkozás elől a lehetőséget.

Az operett zenei átdolgozásához is értékes szemléleti elemeket adott Selmeczi György. így alakulhatott ki az a belső harmónia a játékban és a zenében, amely a mai közönséget is elanda- litotta olykor, de többször felrázta a pattogóvá vagy néha csak pattogóbbá tett ritmizálással.

A keretjátékszerű nyitás, a darab fináléjában a narrátor beiktatása, Kemenes Fanni korokon átugrató jelmezei — Pietro buggyos, piros nadrágja valahogy nem tetszett — azt sugallják, hogy a humor, az irónia, az erkölcs, a bűnök, szenvedélyek, az érzelmek teszik igazán tarkává és elviselhetővé ezt az életet.

Jó csapat a József Attila Színházé! Nincsenek nagy és már most korszakot jelezni kívánó egyéniségek a fiatalok között. Lelkesedéssel, szakmai érettséggel teszik a magukét, azt a szellemet szolgálják, amit a főrendező elfogadtat velük A néhol operai szintet jelentő Suppé-áriák itt lejjebb fokozódnak, s amit nem adhat a hang szárnyalással, mint L otteringhi bodnár esete is mutatja, segít a játék, a rájátszás, a színészi hevület. Jólesik a nézőtérről megállapítani azt, hogy itt a cél érdekében egyenrangúan fontos mindenki: az

epizódisták éppúgy, mint a főszereplők. Rátóti Zoltán Boccaccioja és lncze Ildikó Kocsmárosnéja között szabályosan rajzolt ív feszül és ki-ki hozzáteszi a színpadi eseményhez a maga gesztusait, hangját, táncát, egyéniségét. S ez itt a legfontosabb. Józsa Imre csaknem eltűnik például a sudárabb termetű társai között. A Leonettot alakító Borbély Lászlóval mégis felpörgetik a játékot, noha az átdolgozás szerint sokkal plaszti- kusabban élhetnek lehetőségeikkel a tipikusan vivő- erőnek tekintett epizódisták; Scalzának Vitai András. Lotteringhinek Zsol- nay András és Lambertuc- cíónak Nagy Miklós éppúgy a helyén van. mint

Beatricének R adó Denise. Izabellának Szerencsi Éva. Peronellának Szabó Éva, az egyik legjobb hang. Mégis

akkor forrósodik fel igazán a bölcsen irányított játék, mikor a két móka- és hoppmester pontosan és lendülettel érkezik. Józsa Imre

egy régi-régi vidéki táncoskomikusunkra, Szabó Samura emlékeztetik a színház regi híveit. És nemcsak a termetével; ő is a színpadon éh meg magát.

Kocsis Judit Fiamettája nem kap sok megjelenési lehetőséget, hiszen a csípős novellák légkörében ö egy kívülről beültetett virágszál. Kellemes orgánum, egyelőre hamvas, bájos nai- vaburokban.

Áron László majordomusa. Győri Péter Toffanoja. He- gyesi Géza Tino-alakítasa színesíti az együttes által előteremtett színi világot.

Hajdú László díszlete kis térben szabad mozgási biztosít a sok ötlettel fűszerezett reneszánsz ihletésű bolondozáshoz, ahol a rendező olykor felülnézetböl kezeli a szellemes mondatokat jól csattogtató hőseit.

Azt még hozzátennénk az egri közönség most másfél hónapig úgy is érezheti, mintha máris önálló színháza lenne, hiszen ez alatt az idő alatt két bemutató! kap és annyi előadást mindkettőből, amennyi egy valódi vidéki színház életében szokásos. Ezért is tapsolt olyan lelkesen?

Farkas András

BÜKI ATTILA

Vasárnap

II 2.

E

gykori szállásadóm ajtajánál megnyomtam a lakáscsengőt.

— A férjemet keresi? — kérdezte Zé neje.

— öt is.

— Jöjjön. Mit cipel?

— Ruhát.

— No hát, te élsz? —ölelt magához Zé. — Rakd le a cuccodat. Kerülj beljebb.

— Elnézést, hogy váratlanul 7..

— Ne viccelj — vágott közbe. — Bort, pálinkát? Konyakom is van. — Kinyitotta a bárszekrény ajtaját, majd visszanézett rám.

— Mindegy.

— Te öreg, nem tetszel nekem. Sápadt az arcod. Gondviseltnek látszol.

— Jól látod.

— Történt valami?

— Eltűnt Anita. Reggel elment. . .

— összevesztetek.

— Nem.

— Valamit csak elkövettél. ami miatt...

— Kávét főzött. Megittam, majd bementem a fürdőszobába zuhanyozni. Közben fü- työrésztem. Semmi mást nem csináltam.

Zé összeráncolta homlokát. Töltött a konyakból. Megszívta cigarettáját. Koccintottunk. Üjra szippantott. Lassan eregette szájából a füstöt.

— Túl vagyok már az öt- venen — piszkálgatta hóri- horgas orrát — de könyvben sem olvastam efféle történetet. Mindenesetre túlzás, hogy emiatt elköltözz!

— Női bolondéria. Nekem elhiheted. Gyurka. Semmi más! — kiáltotta a konyhából Zé asszonya.

— És ha nem?!

— Ismerem Gyurka a fajtámat. Annál bátortalanabb, hogy őrültséget csináljon. Közben bejött és leült mellénk.

Hiába ittam a konyakot, nem szűnt meg szorongásom. Hiába avattak be titkos dolgaikba, az együttélés fonákságait elcsitító napjaikba. Gondolataim visszaszök- döstek Anitához . ..

Kipakoltam az elhozott ruhaneműt a már ismerős diófa szekrénybe. Szemem körbejárta a szobát. A dohányszínű cserépkáiyhát. az ovális ebédlőasztalt, a rokokó széket. A könyvespolcról leemeltem Edward Albee Kényes egyensúlyát. Az első felvonás végén jártam, amikor megszólalt a telefoncsengő.

— Tégedet keresnek — nyitott rám Zé.

— Gyurka, elöntött a vér. Kérlek, segíts! Ne haragudj rám! Szörnyen vérzek —ri- mánkodott a telefonba Anita

— Mit csináltál?

— Semmit. Nem tudom — hüppögte.

— Hol vagy most? Megsebesültél ?

— Nem tudom. .. Félek . . . Gyere értem.

— Ne sírj! Nézz körül. Hol vagy?

— Az utcán.

— Hol? Merre?

— Az étteremnél.

— Melyik étteremnél. Mi a neve?

— Várj, elolvasom . . . Szúnyog csárda . . .

— Várj meg. Hívom a mentőt is. Addig kérj meg valakit, hogy segítsen.

— Ne, ne hívj mentőt.

— Azt mondtad, hogy vér- zel

— Nem kell mentő, csak te gyere.

Anita a kormányra görnyedve ült a Skodában. Hevesen zokogott. Teste remegett. Ágyékánál véres folt a farmernadrágon, üléshuzaton Arcára kiültek a ráncok, szeme köré a szarkalábak.

— Édesem, ugye nem haragszol — zokogta vállam- ra borulva. Nem tudom, mi történt velem.

— Mitől véres a ruhád?

— Elvetéltem.

Lassan abbahagyta a sírást. Papírzsebkendővel le- törölgette arcáról a könnycseppeket. Elömlött benne a békesség, a nyugalom. A kocsiba befújta a szél az utca áporodott szagát. A Szúnyog csárdából kilépő részegek ricsaját, az utca porát. Felismertem. hogy alkalmatlan a helyzet arra, hogy kettőnk viszonya most tisztázódjék Bár, mint hordóban a must, forrott bordáim között a düh.

Másnap hiába faggattam Anitát a történtekről. Csak annyit mondott, hogy az erdőben járt.

(Véget