Népújság, 1986. szeptember (37. évfolyam, 205-230. szám)

1986-09-19 / 221. szám

4. * NÉPÚJSÁG, 1986. szeptember 19., péntek A darab egy látványos jelenete. Felvételünk a jelmezes próbán készült A BOCCACCIO EGRI PREMIERJE ELÉ „Örülök, hogy emberléptékű helyen játszhatunk” Beszélgetés Iglódi István érdemes művésszel __ Nem vagyok híve a műfaji megkülönbözte­tésnek. Alkotóként megfér bennem minden, ami nemes. Egy operettet, egy vígjátékot is ugyanolyan hévvel, ugyanazon a színvonalon lehet megren­dezni, életre kelteni mint a legsúlyosabb tragédiát. A fontos az: mit lehet vele elmondani, hogyan hat a nézőre. í gy kezdte a beszélgetést Iglódi István, a József Atti­la Színház főrendezője, aki Egerben viszi színre Suppé Boccaccio című operettjét. A darabot a rendező és Sel- meczi György dolgozta át. — Ezek szerint ma este nem a szokványos, klasszi­kus operettet láthatja a kö­zönség . . . — Semmiféle „műrombo- lást” nem követtünk el, Suppé muzsikája nem káro­sul. Ezt a darabot egyébként is több ízben átdolgozták már. Például 1971-ben Hon- thy Hannának egy nőalakot írtak bele, majd a nyolc­vanas években, amikor új­ra színre vitték a művet, e szereplő már elmaradt, hi­szen Honthy sem volt. Sel- meczi György hangszerelése a mai nézőhöz közelebb hoz­za a zenét. Áthangszsrelte, átritmizálta. Méghozzá úgy, hogy ne sértse Suppé ere­deti muzsikáját. — Gyerekkoromból emlék­szem, hogy minden család­ban a Dekameron a gyerekek elöl féltett könyv volt. Va­jon Iglódi István hangsú­lyozza-e az erotikát? — A kötet nálunk is a legfelső könyvespolcon volt. Ma is emlékszem, köröm­rágva olvasgattuk gyerekfej­jel a történeteket. Ezt a mostani előadást a tizennégy éven aluliak is nyugodtan megnézhetik. Nem az ero­tika vonzott, a szabadgon­dolkodó szellem váltott ki bennem érzelmeket. Az a szellem, amelyet annak ide­jén olyannyira elítéltek Boccaccionál. — Az ö történeteire, epi­zódjaira épül a mű ... . — Valóban, ám életrajzi elemeket is beépítettünk az előadásba. A Dekameron részleteihez hűek vagyunk, az életrajzi momentumok­nál már szabadabban szár­nyal a fantázia. Iglódi Istvánt már szívébe fogadta az egri színház kö­zönsége. Elementáris sikert aratott a Régi nyár című darabjának itteni bemutató­ja, a főszerepben a csodála­tos Törőcsik Marival. Nem­csak egy ízben játszották e darabot; valahányszor zsú­folásig megtelt a nézőtér. Aztán emlékezetes a Csen­desek a hajnalok című ren­dezése is. S most a Boccac­cio után még szeptemberben újabb darabbal jelentkezik Iglódi István. Dosztojevsz- kij művét Tosztogonov fel­dolgozásában viszi színre. A félkegyelmű ugyancsak több estén át látható a Gárdonyi Géza Színházban. — Mit vár az egri fellé­pésektől? ’ — Nagyon szeretem az egri nézőket. Szeretek ebben a színházban dolgozni, s azt hiszem, osztják vélemé­nyemet a színészek is. Ez az épület emberléptékű hely, nem túl apró, nem túl nagy Azonkívül jóleső, hogy az egriek szeretettel fogadnak minket, ez idő alatt, amíg a József Attila Színház nem játszhat Hiszen köztudott, hogy májustól átépítik, fel­újítják az épületet. Novem­ber elejére befejeződik a rekonstrukció, s akkor meg­kezdődhet az évad. — ön négy éve főrende­zője a József Attila Szín­háznak. Annak idején na­gyon sok színpadi és film­szerepben láthattuk Iglódi Istvánt. Nem fáj egy kicsit a szíve, hogy lelépvén a színpadról, mosT a nézőtér­ről instruál? — De, eleinte nagyon fájt. Ám, azt is tudom, hogy egy rendezőnek nem ildomos, színházi nyelven szólva „va­laki elől eljátszani” a szere­pet. Nekik, a kollégáimnak kell megadni a lehetőséget. Ám most, lassan négy év után már én is szeretnék újra játszani. — Végül hallhatnánk a terveiről? — Először is október 6-án külföldi turnéra megyünk a színházzal. Prágában. Brnó- ban és Pozsonyban lépünk közönség elé, többek között visszük a Régi nyárt és A félkegyelműt. No, és novem­ber 2-án, ha minden igaz, a József Attila Színházban is megszületik az évadnyi­tó előadás. — Addig is kívánjuk az egri sikert, és érdeklődéssel várjuk a ma esti bemuta­tót... Mikes Márta A Boccaccio! az alkotók a mai nézőhöz igazították (Fotó: Kőhidi Imre) Csehországi képek Theresienstadt-i meditációk VI 5' Van Csehországban egy másik erőd is. Közúton úgy kétszáz kilométerre odébb esik, nyugati irányba Josef- stadttól. Hajdan ennek is né­met neve volt: Theresien­stadt. Ma Teréziaként jegy­zik a térképen. Nemcsak jel­lege, életkora is egyezik Jo- sefstadtéval, 1780-ban kezd­ték építeni ezt is. II. Jó­zsef császár parancsára épült, bécsi mérnökök* tervei sze­rint, csak kicsit hosszabb ideig, mint amaz. (Tizenöt év után fejezték be.) „Az egykori Monarchia egyik leg­nagyobb vízmenti erőssége volt, folyópart síkján s föld alatt, akár Arad, Komárom vagy Przemysl" — írja róla Szombathy Viktor, s ez a né­hány sor is elegendő lenne ahhoz, hogy a monarchia-él­mény szépírói feldolgozásait nyomozó, azokat a valóság­gal szembesíteni kívánó szándék ide is elvezesse az embert. Hát még annak tu­data, hogy Ferenc Ferdinand merénylőjét, Gavrilo Princi- pét is ide zárták! Elgondolkodtat«^, hogy Az Osztrák—Magyar Monarchia írásban és képben c., a k. u. k. birodalmat reprezen­táló mű mily szemérmesen keveset ír róla: „A közép- hegység lábánál ömlik az El­bába az Éger. A két folyó találkozásánál fekszik There­sienstadt, egykori erősség, melynek puszta árkai és sánczai fölött egy nagy ka­szárnya és egy karcsú temp­lomtorony magaslik ki.” Eze­ket a sorokat 1894-ben nyomtatták, évtizedekkel az­után, hogy a csehországi vá­roshoz kötődő, a város „funk­ciójáról" árulkodó szövege­ket is kiadtak, melyek szó­tári értelmezése ez: körö­zés. Szökött katonák, rab katonák személyiéirását tar­talmazták e körözések, min­dennél beszédesebben árul­kodva arról, hogy e város­ban, s a várost körülölelő erődrendszerben emberek százait, vagy tán ezreit tar­tották fogva. Az egyik He­ves megyei vonatkozású, szövege a következő: „A bu­dai császári, királyi kato­nai főparancsnokságnak fo­lyó év octóber 5-én 12 259 szám alatt kelt átirata sze­rint Vidróczky Márton the- resienstadti fegyházból meg­szökött fegyencz - daczára an­nak, hogy a honvédelmi mi­nisztérium múlt év octóber 19-én 33 190 szám alatt, ne­vezettek köröztetését és el- fogatását elrendelte, még folyton nyugtalanítja a Mát­ra vidékét. Nevezett egyén apát falvi illetőségű. 1837-ben született, gesztenyeszín hajú, kék sze­mű, barna szemöldökű, göm­bölyű ajkú, hosszas arczú, közép termetű, nőtlen, fog­lalatosság nélkül, 64 1/2 hü­velyk magas és beszél csu­pán magyarul. Felhivatik a törvényható­ság, hogy nevezett egyénre éber szemet tartson, kézre- kerülése esetén, öt a legkö­zelebbi katonai parancsnok­sághoz biztos őrizet alatt kísértesse, eredmény esetén pedig jelentést tegyen. Budán. 1872. év november hó 18-án a minister helyett Zsyk Károly államtitkár.” Szökéséig Theresienstadt foglya volt hát Vidróczky is. Aztán, hogy ez a pillanat el­következett, a sajtó is be­számolt az eseményről: „Vid­róczky ... mint katonai szö­kevény, Egerből Komárom­ba szállitatott, hol — mint mondják — 27 évi sanyarú fogságra lön elitélve. Innét Theresienstadtba helyezte­tett át várfogságba. Itt azon­ban egy alkalommal fát vág­ni a pincébe vitetvén őrét — állítólag — legyilkolta, s ennek öltönyeit magára szedve újból elszökött." Vidróczky, a mindenre el­szánt, vakmerő és lelemé­nyes fogoly tehát megszö­kött. Nem úgy a felnémeti Eged István, akit ki tudja pontosan mikor és miért ve­tett sorsa az észak-csehor­szági erődbe?! Hogy egyál­talán tudunk róla, az egy anyakönyvi bejegyzésnek kö­szönhető, mely szerint a ne­vezett személy még 1856. jú­nius 16-án a csehországi Theresienstadtban elhalálo­zott. Felesége kérte a be­jegyzést, újra férjhez kívánt menni. Sok évvel a halálhír vétele után. Ki volt Eged István? Egy a Felnémetről is külország­ba hurcolt parasztlegények, fiatal házasemberek közül, akik nyilván nem bírták a klímát, a börtönvilág, meg a kaszárnya megpróbálta­tásait. Állok a theresienstadti „Kis Erőd" falánál, ragyogó nap­sütés van, az ég azúrkék bol­tozata éppúgy von sátrat a táj fölé, mint otthon, néha Eged István falujában. Odébb, nem túlságosan messze, a hegyek lábánál Litomefice (akkor még Leitmeritz volt a neve) tornyai magasodnak s látni az óváros tetőit is. Mögötte kéklő hegyvonúlat a háttér. Harangzúgás hal­latszik, a székesegyház tor­nyában kondultak meg a ha­rangok. Visszaálmodom egy pillanatra a százharminc év előtti időket. Képzeletben megjelenik előttem az ak­kori Theresienstadt, s a fe­léje vezető országút, melyen Prága felől jön Eged István a regimentjében. Gyalog jön­nek, ki tudja hány napja, s éjszakája már, esőben és tűző napsütésben, útjukba esik a közeli Doksany is. A fáradt katona megbámulja a pre­montreiek monostorát, s a hozzáépült óriási templomot. A látvány hazájára emlékez­teti, a faluja melletti város nagytemplomára. De hány ilyet látott már csak Brünn meg Prága között, s a két nagyvároson átvonulva is! Aztán megérkeznek a vá­rosba. Kaszárnya kaszárnya hátán, középütt hatalmas tér, melynek négy sarkából szé­les köves utcák nyílnak. Ka­tonacsapat fordul az egyik sarkon a térre, bakancsuk csattog a kövön. A várost körülvevő bástyaszerű fa­lak (az erőd falai) is Eger­re emlékeztetik, a vár om­ladozó bástyáira. Ha az oberst engedi, elmélázva nézi a hegyeket. Olyanok, mint otthon az Eged meg a Várhegy egymás mellett. Még Leitmeritz is úgy ké- nyelmeskedik a hegy lábá­nál kezdődő síkság szélén, kissé a magaslatok fele ter- jeszkedve-nyújtózva, mint Eger városa. Talán levelet is írt (vagy íratott) haza a feleségének. Benne bizonyá­ra ilyesféléket: „Már itt va­gyunk hosszú három hónap­ja Theresienstadatban, Szép új város ez még mostan is. csak kemény benne a szol­gálat. Ma szépen ragyog ránk az Isten áldotta nap, kutya melegünk lett, amikor az oberst kivezényelt min­ket a mezőre, arra, amelyik Leitmeritz meg Theresien­stadt között van. De én nem bántam, mert amerre a sze­mem ellátott, a kék hegye­ket láttam, olyanok, mint az Eged meg a Várhegy a Ti- bával. Még a folyót is, ami itt a város mellett van úgy hijják, mint az otthonit: Eger, csak éppen így mond­ják: Éger. Erre is, mint ott­hon, a lapos részeken ga­bona terem. Nem búza, meg árpa. hanem csak zab, meg rozs. Mindenik későbben érik. már augusztus van. de még lábon van a kalász. Némely helyen még zöld is. Meg aztán terem itt ká­poszta is, meg krumpli, biz­tos azért kapunk belőle mindennap nagy porciót. Az oberst jó ember, adott ne­kem szűz dohányt, meg pá- lyinkát is, amit borókából főznek. Még csak egyszer pofozott meg. Ha az Isten segít, majd csak letelik a szolgálat és hazamegyek in­nen '... Most már biztos elenged­nek. negyedik esztendeje múlott, hogy idehoztak. Meg is betegedtem, a száraz be­tegség kínoz, de tudom, ha hazamegyek, otthon a jó levegöég alatt magamhoz jövök mindjárt. . .” Nem jött haza, s nem gyó­gyult meg. 1856. június 16- án már el is temették — bajtársa tanúsította itthon a pap előtt: ott földelték el a theresienstadti temetőben Sírjának, s a temetőnek ma már nyoma sincs. Mégis az­zal a tudattal tekintek visz- sza a városra elmenőben, hogy tiszteleghettem Eged István néhai felnémeti la­kos emléke előtt. . . Lőkös István Nehéz dolog mindenkinek a kedvében járni. Mindig lehet találni valakit, aki nincs megelégedve. Ennek valószínűleg az az oka, hogy az embereknek általában szeszélyes a termé­szetük. Az egyik lengyel szülésze­ti klinikán született egy gyerek. Fiúgyermek, súlya 370 dkg. Első pillantásra ez normá­lis dolognak tűnik. A klinika személyzetének a figyelmét azonban fölkel­tette az a tény, hogy az egyik kisvárosból való tizen­nyolc éves édesanya eleinte kissé kelletlenül szemlélte az újszülöttet. Az ember azt gondolhatta volna, hogy fél ránézni. Amikor aztán mé­giscsak elhatározta magát, félrehúzódott. Aggódó arccal a fal felé fordult az ágyban. Szoptatni persze szoptatta, amikor eljött az ideje, de mindenféle lelkesedés nél­kül. Mindez csodálkozást kel­tett a környezetében. Hiszen az újszülött csak olyan volt,, mint a többi. Fiúgyermek, súlya 370 dkg. Mi nem tetszett neki raj­ta? Az ápolónők, hogy a gyer­mekhez édesgessék az anyát, az anya jelenlétében babus­gatták az újszülöttet simo­gatták a kezecskéit és gü­gyögtek hozzá: —Tyutyu-tyutyu... tyutyu- tyutyu . . . Az anyja azonban húzta az orrát. Végül a főorvos elhatároz­ta, hogy megfejti a rejtélyt Úgy döntött, hogy kereszt­kérdésekkel szorítja sarok­ba a fiatalaszonyt. Egyik al­kalommal, amikor az édes­anya éppen szoptatta az új­szülöttet, és igencsak ked­vetlenül bánt vele, a főorvos hirtelen lecsapott: —Ügy látszik nincs vele megelégedve? — Eeeee ... — nyögte a fiatalasszony. Az orvosnak nem szegte kedvét az érthetetlen fele­let és folytatta: — Nem tetszik önnek? — Eeeee... — kerülte továbbra is a magyarázko­dást. — Mondja meg már vég­re — kérdezte szigorúan a főorvos —, mi nem tetszik magának ezen a csemetén? A fiatalasszony végül ijed­tében kibökte: — Az, hogy fehér . .. Az orvos a szívéhez kapott a csodálkozástól. — Fehér? Akkor hát semmi baj! A fiatalasszony sokáig nem mert a szemébe nézni. Végül kinyögte. —■ Lehet, hogy semmi baj. de mit fog szólni hozzá Ali? (Fordította: Adamecz Kálmán) JANUSZ OSEKA Újszülött

Next

/
Oldalképek
Tartalom