Népújság, 1986. szeptember (37. évfolyam, 205-230. szám)

1986-09-17 / 219. szám

4. NÉPÚJSÁG, 1986. szeptember 17., szerda Simon István emlékezete Milyen szerep jutott az 1945 utáni évtizedekben Si­mon Istvánnak? Milyen fel­adatokat vállalt magára, s mit teljesített belőle? A vi­lágháború és a hadifogság keserves esztendei után a fényes szellők forgatagos éveiben toppant be az iro­dalomba a Veszprém me­gyei Bazsiban született fia­talember. Hamarosan egyi­ke lett a legismertebb köl­tőknek. Juhász Ferenccel, Nagy Lászlóval emlegették együtt, s bár a kritika né­ha megdorgálta, mert túl­ságosan csendes, derűs volt a szemlélete, s nem volt ke­nyere a harciasság, e dor­gálás feloldódott az általá­nos elismerésben. Gyors egy­másutánban jelentek meg kötetei, s két József Attila- díj után 1955-ben már Kos- suth-díjat is kapott. Simon István verseinek vi­lága a legsematikusabb időkben is olyan volt, mint saját költői személyisége. Ez a személyiség alapvetően a '''Világharmonikus szemléleté­re, az ellentétek kiegyensú­lyozására, az élet hétközna­pi, apró-cseprő dolgaiban az értékek, a költőiség fel­mutatására törekedett. Haj­lamos volt a világ idillikus szemléletére. Pályájának el­ső szakasza olyan történel­mi körülmények között zaj­lott, amelyek egyrészt idilli, másrészt könyörtelenül osz­tályharcos szemléletet kö­veteltek meg, nem látva át, hogy ezzel végső soron fel­oldhatatlan ellentmondásba kergetik a költőket. Simon István jó esztétikai érzékét mutatja, hogy a szocializmus maradéktalan fölvállalásával együtt is csak azt valósítot­ta meg ezekből a követel­ményekből, ami alkatának megfelelt. A derűs szemlélet nem feltétlenül leegyszerűsítő Simon István költészetét mérlegre téve hatvanadik születésnapja alkalmából legszívesebben köszöntőt írna az ember. így volna természetes. De hát a költő 49 éves korában meghalt, s mintha azóta nem is egy évtizednyi idő telt volna el, hanem legalábbis em- beröltőnyi. A gyilkos betegség, a természetellenesen korai halál nemcsak az ő pályáját tette hirtelen be­fejezetté, hiszen nemzedéktársai közül hasonlóan, már csak emléküket idézően lehetett szólani hatvana­dik születésnapjukon Váci Mihályról, Kormos István­ról, Nagy Lászlóról is. E nevek a felszabadulás utáni magyar irodalom legfényesebbjei közül valók, az ma már aligha lehet kétséges. Életművük — ha nem is egyforma súllyal — az irodalomtörténet része lett. szemlélet. Simon István már ebben a pályaszakaszában is tudatosan törekedett arra, hogy a valóság összetettsé­gét költőileg is visszaadja. Azok az ellentmondások, amelyek 1953 táján már erő­sen megbolygatták a ma­gyar társadalmat, jelen vol­tak verseiben. Szinte egy- időben keletkezett a Virág­zó cseresznyefa, amely tisz­ta idill, és az Az a nehéz című vers, amely a falu for­rongását adja vissza, érzé­keltetve az egyes emberek döntésének pokoli kínjait is, és a világtörténelmi fejlő­dés menetét is. Ebben az időben, az öt­venes évek derekán a ma­gyar költészetben nagysza­bású szemléleti-poétikai vál­tozások zajlottak le. A költői forradalom elsősorban Ju­hász Ferenc és Nagy Lász­ló nevéhez fűződik, akik látványosan szakítottak a tárgyias-leíró jellegű vers­formálási móddal, s helyet­te egy látomásos-szimboli- kust alakítottak ki. Simon István nem tartott velük ezen az úton. Alkata gá­tolta ebben: nem tudta: nem akarta magáévá tenni sem a tragikus szemléletet, ame­lyet ebben az időben a lá- tomásos költészet hozott, sem az újfajta versformálá­si módot. Inkább őrizte to­vább költői személyiségének kialakult, s lényegivé vált jegyeit. Szép példája ennek 1957-ben a Húsvéti körme­net, amely az ország való­ban tragikus hónapjai után a megújulás, az újrakezdés mellett érvel azzal az ősi paraszti bölcsességgel, amely minden tavasszal újrakezdi a munkát. Tévedés volna azonban az| hinni, hogy Simon István költészete mozdulatlan volt. Versformálási módszere nem­igen változott, szemlélete azonban módosult. Változott a kor is, változott életkora is. Az ötvenes-hatvanas évek fordulójának halványabb, válságosabb évei után ismét magasba emelkedik költé­szete. Hangja egyre inkább elégikusra vált át. Más lesz időszemlélete is: nemcsak a jelent és a közeli ígéretes jövőt figyeli már, hanem a távolabbi jövőt és múltat is érdeklődési körébe vonja. Utolsó kötetének címe is: Rapszódia az időről. Innen való a Téli rapszódia, ame­lyet még ő maga állított élet­művének záróverséül: A múlandóság talán ostoba tréfája csak a másként komoly létnek; de nézd, havával mégis minden tél egy könyvet növel, ó-fóliánst, hova föliratik a mag, az ősz bora, erényünk, bűnünk s ahogy évre évet fordít a tél, két jéglap közé préselt levélként marad az ember nyoma. Juhász Ferenc, Nagy Lász­ló, Pilinszky János vissz- hangosabb sikereinek árnyé­kában nem fordult már kel­lő figyelem Simon István utolsó versei felé. S halála óta mintha a nemzedéktár­sak emlékezetén és szép tanulmányain kívül kevesen tartanák számon az egész életművet. A tankönyvekből kimaradt, névsorolvasások­ban egyre ritkábban szere­pel. Érthetőnek kell tarta­nunk ezt a tendenciát, de nem helyeselhetjük. S ta­lán közeledik, talán már itt is van az a korszak, ame­lyik újra felfedezi Simon István költészetét, amelyik belátja azt az irodalomtör­téneti igazságot, hogy egy korszakot nem lehet csak két-három legnagyobbjával megismerni, hogy például Ady és Babits mellett Ju­hász Gyula is nagy érték. A maga idejében bizony az volt Simon István is. V. G. Csehországi képek A Kehelytől Konopistéig VI 3. Aki Svejk nyomába sze­gődik, az A Kehely vendég­lőt keresi meg Prágában legelőbb. Okkal, hisz a je­les söröző mindmáig korhű hangulattal csábítja a ven­déget, no meg jóféle sörrel, amit ugyan már nem Pa- livec úr tesz az asztalra, ha­nem udvarias pincérek, de színe, habja így is meg­nyugtató. Palivec úr mai utódai természetesen nem kommentálják Bretschnei- der úr, a detektív kérdése­it, merthogy már Bret- schneider úr is hiányzik in­nét. A falon viszont ott van az ominózus Ferenc Jóska-kép, jó szemmel még a legyek hagyta nyomokat is felta­lálhatja rajta az ember. A Kehely (csehül U ka- licha azaz: A kehelynél) igazán kellemes hely, ki­vált, ha félnapi gyaloglás után, a nyári hőségtől szen­vedő Prága utcáiról térünk be, s ülünk le gusztusosán terített asztalaink valame­lyikéhez. Csábító az étlap is, van itt Dub hadnagyról és Katz tábori lelkészről el­nevezett sertésszelet és per­sze kitűnő rostélyos is, mel­lé csodálatos császárzsömle meg sós kifli és hát sör, amit csakis félliteres kor­sókkal mérnek. Nem tudom milyen volt a Palivec úr kínálta és mérte prágai ser- ital hajdanán, de a fo­gyasztás mértékét figyelve úgy tűnik, Svejk úr is meg­dicsérné ezt a mostanit, s Palivec úrnak sem kéne miatta szégyenkeznie. Talán csak akkor jönne zavarba a pincér, ha újból elhang- zanéfk a Habsburg-ház gyá­szában „osztozó” Svejk úr alábbi mondata, amikor is így rendelte meg esti adag sörét Palivec úrnál: „De sötétet mert máma gyászba áll az egész Bécs is.” Ott- jártunkkor ui. a csaposle­gény (vagy leány?) nem nyitotta meg a budweisi, azaz budéjovicei barnát tartalmazó hordó csapját. Hogy a hangulat még valószerűbb legyen az ebéd­idő alatt bekapcsolják az ódon zenemasinát, amely Ferenc Jóska korabeli dal­lamokat ereszt ki magából a verkli darabosságával. U1 a vendégsereg, türel­mesen várva a rendelt ét­iket. Hangos szó itt sincs, mint a csehországi városok utcáin és szórakozóhelyein általában. A türelem forrá­sa úgy tűnik kettős: egy­felől a hihetetlen pincéri gyorsasággal az asztalokra varázsolt sör, amelyet szomjoltó volta okán látha­tóan svej'ki élvezettel és de­rűs mosollyal kortyolgat a vendégsereg, másfelől a fa­lakon látható rajzok és fel­iratok. Ez utóbbiakat a ha­zai polgár éppúgy érdeklő­déssel silabizálja, mint a külföldi, hisz látnivalóan a „derék katona” jeles mon­dásait idézik fel s ki ne ismerné azokat A Kehelyt látogató sokadalomból!? Igen, szinte hallani véljük Svejk úr bölcselkedéseit, no meg ízes történeteit a Fer- dinánd meggyilkolásáról, a monarchia politikai helyze­téről, őfelsége, a császár szellemi állapotáról, a bo­londok házában szerzett ta­pasztalatokról, no meg Ko- koska Ferdinándról, „ame­lyik a kutyapiszkot szokta összeszedni a házaknál”, s természetesen arról is, hogy mi minden megtörtént „ná­lunk Budéjovicében”. A vendéglő még itt sem, ezúttal sem arra alkalmas hely, hogy irodalomtörténe­ti-esztétikai felismerések megfogalmazásán törjük fe­jünket, de arra igen — ki­vált A Kehely —, hogy át­éljük a régenvolt idők hu­morát, azt a fintort, amely- lyel Josef Svejk és társai ítéletet mondtak az omlado­zó Habsburg-birodalomról: Ausztria politikájáról és hát a császárról, aki Svejk sze­rint „már bele kellett hü­lyüljön ebbe” a háborúba, hisz „sose volt valami okos, de ez a háború biztos be­teszi neki a kaput.” A Kehelyben mindenféle emléktárgy is kapható, va­lamennyi a „derék katona” személyéhez, jeles cseleke­deteihez kötődik. Van itt pohár és szalvéta Svejk úr portréjával, reklámszatyor rajta ugyancsak a fent ne­vezett úr képe s a A Ke­hely pontos címe, telefon­száma, és levelezőlapok a kedves bábfigurákkal: hő­sünk mellett hamar ráis­merünk Lukás főhadnagy­ra és Katz tábori lelkészre, Bretschneiderre és Palivec úrra ... Konopisté — noha helyén már a középkorban cseh vár állott, ma mégis az utolsó birtokos, Ferenc Ferdinánd itt töltött évei­nek emlékét őrzi elsősor­ban. A XVIII. században épült konopistéi kastélyt a trónörökös 1887-ben vásá­rolta meg, 1894-ben átépí­tette, ez a munka végül 1914-ig, halála esztendejéig tartott. A munka elhúzódá­sa nem akadályozta a tu­lajdonost abban, hogy az egyre csinosodó kastély fa­lai között felbecsülhetetlen értékű kincseket halmozzon fel. Már külleme is lenyű­göző látvány, tornyai mesz- sziről látszanak, parkjának rózsakertje pedig mesebeli birodalomba illő. Termei­nek építészeti érdekességeit, gazdagságát felsorolni szin­te képtelenség. Itt 1605- ből való ajtókeret vonja magára figyelmünket, aztán az oszlopos szalon bútorai­ban, szőnyegeiben gyönyör­ködhetünk, majd meg a Lobkovitz-terem freskóiban A fegyvergyűjtemény per­sze legalább ennyire elkáp­ráztató, lándzsák, kardok puskák, pisztolyok, lőportar­tók sokasága van itt fel­halmozva, s amikor már azt hiszi a látogató, nem érheti újabb meglepetés, újabb és újabb bútorkölte­mények, majd a könyvtár­terem ejti ismét ámulatba. Nem kétséges, a legna­gyobb látványosság itt a pá­ratlanul gazdag és épségben, eredeti formájában megőr­zött trófeagyűjtemény. Fe­renc Ferdinánd szenvedé­lyes vadász volt, nemcsak a Monarchia területén, meg Európában vadászott, távoli földrészeken is s ezek em­lékei itt halmozódtak fel a koncpistéi kastély termei­ben, folyosóin. Vannak itt medvék, őz-, dám- és gím­szarvastrófeák százszámra, mufloncsiga, zerge, vaddisz­nó hasonló mennyiségben, de nem kevés a trófearitka­ság sem, pl., a bölény, az antilop és hát a madarak százai a fácántól a fajdka- kason át az egzotikus ma­darakig. A konopistéi kastély csendjét ma csak a látoga­tók csoportjainak zsongá- sa-csevegése töri meg. A nemzedékembeliek s az idő­sebbek még apai elbeszélés alapján ismerik a magyar­sággal nemigen rokonszen­vező trónörököst s emlék­szik A világháború történe­te (Tolnai kiadás) c. mun­kából ismert, a szarajevói merényletet ábrázoló képek­re. Tudja azt is: Ferenc Ferdinánd halála voltakép­pen a Monarchia végnapjai­nak kezdete volt. A tízes évek Prágájában, amikor Konopisté urának halálhí­rét vették, a Hasek által Svejk és társai szájába adott jóslat nagyon is közelinek tűnt: „Ausztria előbb-utóbb kamec lesz...” Lőkös István ßczzeg az én fiam A Sipekinek lánya szüle­tett. Semmi különös nincs abban a gyerekben. Olyan gyerek, amelyikből tizenket­tő egy tucat. Van neki or­ra, szeme, szája, füle, né­hány szőrpehely a fejebúb- ján, ennyi az egész. Hogy miért kell ezért a fél várost telekiabálni? Ügy mutogat­ja a fényképét, mintha más még nem is látott volna olyan csodát. Csoda? Csúf kis béka, pont úgy néz ki, mint az apja. Ha netán va­lamiért nagyon jó kedvem támad, s már-már azt hi­szem, minden tökéletes kö­rülöttem, csak rá kell vet­nem a szemem Sipekire, és azonnal lehiggadok. Lám, mégse lehet olyan csodála­tos a világ, hiszen itt van Sipeki kolléga, aki maga a megtestesült tökéletlenség, Különben is utálom. No, de nem is ez a lé­nyeg, hanem képzeljék el, miket mesél a gyerekéről. Azt mondja, kéthetes korá­ban már beszélt a lánya. No, nem teljes mondatokat, csak egy-egy keresetlen szót, mint például „ő”, meg „jé”, sőt azt is mondta, hogy „oá”. Az utóbbit többféle válto­zatban is elő tudta adni. Azt mondja ez a ... szó­val Sipeki kolléga, hogy alig volt ötnapos a lánya, már rámosolygott, sőt a kezét is kinyújtotta felé. Nem igaz. Ez egyszerűen nem igaz! Hazudik a Sipeki, ennyi az egész. Mindig tudtam, hogy hazudós, de hogy ennyire... És tudják, mivel tetézte a dolgot? Egy verset írt a lá­nyáról, az egyhetes lányá­ról, ez az analfabéta. Ez a ... no nem részletezem a káderlapját, mert még azt hiszik, hogy a helyére vá­gyom a géemkában. Ügy kezdődik a verse, hogy „Mi­kor lányom született / Fel­derült az ég is ..Ugye micsoda sületlenség? Még hogy az ő lánya kedvéért derült föl az ég! Hanem tudják, az én fi­am, az egészen más. Nem mondtam még? Hát persze, nekem egy stramm fiam szü­letett. No nem azért, mert az enyém, de valóban csodálatos gyerek! ö nem olyan, aki­ből tizenkettő egy tucat. No, de mit magyarázok itt, néz­zék meg a fényképét! Min­dig magamnál hordom. Hát nem édes kis kölyök? Kép­zeljék: van orra, szeme, szá­ja, füle, és micsoda haja! Látják? Nem ott, a fejebúb- ján! Amikor megszületett, kiálltam a lépcsőházba, és jó hangosan elkiáltottam ma­gamat, hogy „emberek, meg­született a fiam!” Rögtön jött is a fél város gratulál­ni a gyerekhez. Hát igen, apja fia. Hogy kire hason­lít? Kikérem magamnak az ilyen provokatív kérdéseket! Mondtam már, Hogy az én fiam. Természetes, hogy az anyja szülte, de ettől még az enyém. Képzeljék, kéthetes ko­rában már beszélt. No nem teljes mondatokat, csak egy­két keresetlen szót. Olyano­kat például, hogy „ő”, meg „jé”, de azt, hogy „oá”, több­féle változatban is tudja Alig volt ötnapos, amikor rám mosolygott, sőt kinyúj­totta felém a karját, mint­ha meg akart volna ölelni. A minap óriási ötletem támadt. Verset fogok írni a fiam érkezéséről. Az első két sort már ki is gondol­tam. Valahogy így kezdőd­ne: „Mikor fiam született / Felderült az ég is ..Ugye milyen szép vers? Érzik a ritmusát, az eszmei mon­danivalóját? Megszületik egy Emberke, és földerül az ég. Talán éppen azért derül föl, mert ö megszületett. Micso­da hasonlat, szinte allegori­kus. És az egész költői kép ... Csodálom, hogy ez még soha, senkinek nem ju­tott eszébe. Gyönyörű vers lesz. De ha arra gondolok, hogy az én szép és okos fiamnak harminc év múlva esetleg a Sipeki randa lá­nyával kell versengenie egy géemká másodállásért. hát elönt az epe .. . T. Ágoston László PORIBAN Felavatták a Magyar Irodalmi Központot (Különtudósítónktól:) Az esemény napja Poriban, Eger finn testvérvárosában hideg, esős, komor nap volt. De mégis kedves, kellemes, vonzó nap a magyarokat, Magyarországot kedvelők­nek: a Magyar Irodalmi Központ ünnepélyes felava­tása miatt. Ez kétezer kötettel nyílik a Pori Városi és Satakunta- vddéki Könyvtárban. A bib­liotéka országos központi gyűjtemény, tehát nemcsak helyben kölcsönöz, hanem a kívánt művet eljuttatja táv­kölcsönzés révén — postai úton — az otthonokba. Te­lefonon pedig magyarország- tudományi információs köz­pontot szándékoznak kiépí­teni bármely fölmerülő kér­déssel kapcsolatban. Hason­ló finn központ a Budapes­ti Gorkij Könyvtárban is lesz. Köszöntő szavakat Jukka Räty, a pori könyvtári vá­lasztmány elnöke mondott. Hargita Árpád, a Magyar Népköztársaság nagykövete az üdvözlő beszédében hang­súlyozta, milyen fontosak az ilyen központok. A mosta­ni szép példa a két ország közötti kapcsolatok elmélyí­tésének. Budapestről érke­zett Arto Mansala Finnor­szág magyarországi nagykö­vete. Szerinte nem véletlen, hogy épp Poriban alakult ez az intézmény, amely egé­szen új típusú együttműkö­dési módja a két város kö­zötti barátsági kapcsolatnak. Az ünnepen jelen volt Heik- ki Koski, Pori volt polgár- mestere, a mostani Finn— Magyar Társaság elnöke, aki köszönetét mondott Pori város vezetőségének, a Finn —Magyar Társaság aktivis­táinak, de főleg Marjaana Karjalainennak, a könyvtár- igazgató asszonynak. A meg­nyitó beszédében Jaakko Numminen államtitkár a könyvtárak fontosságáról be­szélt. A központ sok könyvet ajándékba kapott, például a Buenos Airesben lévő ma­gyar kolóniától. A legérde­kesebb adomány Ktistaa Vil- kuna akadémikus könyvtá­rának magyar gyűjteménye, amelyet most fia, Heikki Vil- kuna adott át. A Stellát női ka>r LHsa Leppäkoski ve­zényletével két finn nép­dalon kívül magyar nép­dalt — magyarul adott elő A felavatás végén finn dal hangzott. Kirsti Jokinen

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom