Népújság, 1986. szeptember (37. évfolyam, 205-230. szám)
1986-09-02 / 206. szám
■ I 4 NÉPÚJSÁG, 1986. szeptember 2., kedd HATVANI ZENÉS SZÍNHÁZI NYÁR Carmen: a s tragédiája Hatvanban, a városi sport- csarnokban vasárnap este mutatta be a Szegedi Nemzeti Színház operatársulata Georges Bizet operáját. a Carment. Bizet hősnője egy egészen új világot, atmoszférát teremtett az európai operaszínpadon. Ott, ahol addig csak főúri, nagyvilági hő- sök-szereplők énekelhettek magasztos eszmékről és a bennük megfogalmazódó érzelmekről, ezzel a cigánylánnyal megjelent a társadalom igencsak mélyremo- sódó szférájából a szenvedélyben égő, a szenvedélyért magáért élő-haló fiatal teremtés. aki magához vonzza áldozatát, a szabályokat, a hagyományokat, a formákat tisztelő tizedest, elszakítja őt Micaelától és mindentől, ami az addigi erkölcs szerint kötelező volt egy tisztességes emberre nézve. Carmen nem törődik semmivel, mindig mindent élére állít, és mert szíve és élete nyitott könyvként olvasható, azonnal bárki beláthatja: ezt a sorsot csak így, csakis így lehetett megélni. De Carmen nem azért szenvedélyesen és kétségbeejtően merész, mert szerelmi szeszélyei támadtak, hanem azért, mert saját szépségének hatalmát, érzéseinek erejét kimeríthetetlennek. végtelennek tartja. Hogy idő előtt rajtaveszt, hogy játszania kellett volna még ravasz kis álnoksággal, az idővel is, jobban gazdálkodva? Vagy az érzelmi hurokból szabadulva más jutalmat kapott volna az élettől? Nincs válasz! A modern ember. a testi és lelki szenvedélyektől vezérelt mai ember is így tesz, ha őszinte: nem számolja ki pontosan, mit tesz vele és általa az érzelem. így látva ezt a Carment, máig ható igazságokat hirdetett már akkor, amikor forgószélszerű sorsát a kitűnő író, Prosper Mérimée papírra vetette. Bizet zenéje azt a felszabadultan mindent megvalló lelkiállapotot kottázta le, amit hősei végzetes cselekvéseik előtt és közben végigéltek. A hatvani helyszín nem mondható ideálisnak, ahol a szegediek ezt az operát bemutatták. Egy kopott sport- csarnok. bordásfalakkal, már a pódiumszerű színpadot nélkülözve csakis kényszer- megoldásokat szülhetett. A színteret a padlón hozták létre, a zenekar a térség bal oldalára szorult hogy az énekeseknek a velük egyszintűén lévő hangszeres társaikat ne kelljen áténe- kelniök. És a színházi élmény — mindezek ellenére — létrejött. Az élő zene ugyanis legyőz minden mellékkörülményt, a dallamok sodrása megindul és az igaz Egy jelenet az operából (Fotó: Gál Gábor) szenvedélyek — ha van igazság a szenvedélyekben és az érzésekben? — dia. dalmaskodnak. Oberfrank Géza rendezésében egy eleven világ elevenen ható tragédiáját kapta a közönség. A karmester, Molnár László érdemes művész úgy vezényelte kissé sarokba szorított zenekarát és az egész előadást, hogy a zenéből szétáradt az a szuggesztivi- tás, amely a Carment időt állóvá teszi. Szonda Éva énekelte Carment. Drámai alkat, a címszereplőhöz méltó biztonsággal játszotta — élte a dohánygyári munkáslányt, aki szerelmet érez és ezért a halálra is gondol. A Liszt-díjas Réti Csaba Don Jósé alakítását már tavaly az egri bemutatón is magasra értékeltük. Micaelát és a tiszta szerelmet, a légies érzelmi világot Iván Ildikó szólaltatta meg. Lírai szopránja, különösen pedig átélt imádsága meghatotta a közönséget. Gurbán János Escamillója hangban hordozta, játékban csak közelítette a torreádor eleganciáját. Frasquitát Vajda Juli. Mercedest Bajtay Horváth Ágota, Dancairot Juhász József, Remendadot Bárdi Sándor. Zuniga hadnagyot Kenessey Gábor és Mora- lest Andrejcsik István énekelte. A színvonalas koreográfiáért Kuli Ferencet kell dicsérnünk. A gördülékeny és érett előadásból kiolvasható, hogy megérdemelt sikert arattak a szegediek a Carmennel még Franciaországban is. Farkas András TÓDOR JÁNOS: Rum és datolya Fél éve jártunk az egyetemre, de szinte észre sem vettem az asszonyt. Magam sem tudom már, hogyan keveredtünk egymás mellé. Akkor, az előadásról hazafelé tartva beszélgettünk először. Sokáig ácsorogtunk a toronyház bejárata előtt, ő felszabadultan fecsegett, én meg egy literes zacskó tejre női fejet rajzolgattam. Már-már meguntam a dolgot, amikor fölhívott magához. A kis garzonlakásban alig volt bútor, a földre ültünk, és csak úgy zacskóból ittuk a tejet. Most megittuk az arcodat, mondtam neki, mire ő bájos grimaszt vágott és nevetett. Derékig érő szőkésbarna haja szétterült alatta, ahogy hanyatt feküdt a szőnyeg- padlón, arca fehér bársonyba préselt V-betű. Hívj Kö- lyöknek, mondta, mielőtt megcsókoltam. Akkoriban Z.-vel, az orvostanhallgatóval laktam együtt albérletben egy külvárosi családi házban. Vizsgaidőszak kellős közepén fogadott be, mert korábbi bérleményemet egy túlságosan is jól sikerült szilveszteri buli után felmondta a házinéni. Rideg, barátságtalan szobában éltünk, a redőnyt nem lehetett fölhúzni, így egész nap égett a lámpa. Z., ha úgy ítélte, hogy odakint rossz az idő, hetekig ki sem mozdult a szobából. Aludt és olvasott, csupán a legszükségesebb táplálékot véve magához. Zimankós februárt írtunk, szakadt a havas eső, így azután Z. többnyire ágyában heverészett. Én napközben dolgoztam, este az egyetemre jártam, Z._vel jóformán csak éjszaka találkoztunk. Szobatársam akkor már sokadszor olvasta Druon háromkötetes történelmi regényét, a Vaskirályokat. Éjszakánként a derék királyokról folyt a szó, és Z., aki régésznek készült, s csupán szülői kívánságra iratkozott az orvosi karra, órákon át rajongással tudott beszélni a középkor méltóságteljes nemesi eleganciájáról. Imádta a nyolclovas hintókon száguldó hercegkisasszonyokat, a kard ki kard-párbajok büszkén férfias egyértelműségét, a főúri lakomák vad tobzódását. Z„ bár nem hitt igazán Istenben, valamelyik honi székesegyházban tudta csak elképzelni esküvőjét, hatalmas tömeggel, amely vivátot kiált az ifjú pár láttán. De az esküvővel, úgy tetszett, Z.-nek még egyelőre várnia kell, az áhított barátnő a beláthatatlan mesz- szeség ködébe veszett, s lovagunknak — rajtam kívül, ha ugyan nem tűnik ez szerénytelenségnek — társasága sem akadt. Z._nek meg- vetetten idegen (és érthetetlen) maradt a szabados egyetemista életforma. Büszkébb és csökönyösebb volt annál, hogy életközeiből is szemügyre vegye ezt a szabadosságot. Konok (már-már mazochista) cinizmussal palástolta a ránehezedő magányt. Olykor megpróbáltam kizökkenteni ebből a tikkasztó tespedésből, holdkóros álmodozásból. Éjszakai szórakozóhelyekre cipeltem, lányokkal igyekeztem összehozni. Mindhiába. Arisztokratikus merevségét az ital sem oldotta, és amíg én elmentem táncolni, Z. egész egyszerűen faképnél hagyta a nőket. Kölyök volt az egyedüli, akit fölhívtam albérletünkbe. Amikor Z.-vel ezt közöltem, s egyben kértem, szeretném, ha majd néhány órára magunkra hagyna minket, az orvostanhallgató hanyag vállrándítással nyugtázta a dolgot. Érkezésünkkor Z.-t ágyban találtuk, kezében félliteres tearumos üveg. Kölyök nem kért rumot, így datolyával kínáltuk. A datolyát Z. menetrendszerűen szállította otthonról. Bár ő kifejezetten utálta az aszalt, cukrozott gyümölcsöt, a szülei mindig több dobozzal csomagoltak neki. A rumot egy kiadós influenza nyomán én honosítottam meg, s többnyire hajnalba nyúló historikus merengéseink közben fogyasztgattuk. Aztán ahogy én rákaptam a datolyára, ugyanúgy Z. matrózi erényeket csillogtatott meg a rumfogyasztás terén. Z._t elsősorban a háziakra tekintettel kértem meg, hogy tartózkodjék otthon, amikor megérkezem titkos asszonyommal. Szükségem volt az alibire, mivel a házirend szerint nőket nem fogadhattunk az albérletben, legfeljebb a kora délutáni órákban, és tanulási szándékkal. Telt, múlt az idő, a rum elfogyott, Kölyök is torkig volt már a datolyával, ám Z. jelét sem adta, hogy távozni kíván. Sőt egyre inkább felvillanyozódott, és mintha én ott sem lettem volna, úgy meresztgette szemét az asszonyra. Ha nehezen is, de végre sikerült eszébe juttatnom, hogy ő tulajdonképpen vacsorázni készült. Amikor Z. szedte a sátorfáját, Kölyök az órájára nézett, és idegesen monta, hogy most már neki is mennie kell. Dühös voltam, elsősorban is a félnótás Z.-re, aki, — és ez meggyőződésem mind a mai napig —, készakarva cseszte el az időnket. Ugyanakkor sajnáltam is egy kicsit szobatársamat, hiszen olyasmi történt most vele, amit még sohasem tapasztaltam nála: tetszett neki a nő! De hát mit volt mit tenni, sajnos azt az asszonyt én akkor már szerettem. Tehetetlen mérgem célirányos gyűlöletbe ment át, amikor az ajtóban a leskelődő házibácsiba botlottunk. Utunkat állta a sunyi katolikus, és Kölyöktől a személyi igazolványát kérte. Mondtam neki, hogy megnyugodhat, a hölgy nem kurva, de ha az lenne, akkor sem fednénk föl holmi kíváncsi öregurak előtt a kilétét. Kölyök buszra szállt, én pedig Líviához siettem, ö még nem volt asszony, így az estéit sem kellett otthon töltenie. Mire hazaértem Z. már ismét az ágyon hevert. Hol voltál, te hülye, kérdezte, amikor matatásomra fölriadt. Hogyhogy hol, méltatlankodtam, mi közöd hozzá. és éppen el akartam küldeni a délutáni viselkedése miatt a francba, amikor hirtelen azt mondta: még sohasem vártalak any- nyira... Z. a Vadásztanyán vacsorázott, megivott két üveg barna sört, és a friss erdei levegőtől kitisztult fejjel ballagott hazafelé, amikor rátámadtak. Ahogy rémülten hátrapillantott, a kiáltásra, egy csíkos pizsamás, robusztus férfit látott maga felé rohanni. Végre megfogtalak, te szemét, ordította a férfi, mesélte Z., most elkaptalak, te kukkoló strici. Képzelheted, hogy mit éreztem, folytatta Z., ott fekszem a földre teperve, és egy drabális állat azt üvölti a fülembe, hogy én vagyok az, aki esténként az ablakuk alatt a lánya és a felesége után leskelődik ... De hát én Z. vagyok, az orvostanhallgató, dadogta ijedten a lucskos hóban fekvő Z., és egyre bizonygatta, hogy ő K.-éknál lakik, ők majd igazolják. A pizsamás férfi hátracsavart karral tuszkolta maga előtt az orvostanhallgatót. Biztos voltam benne, hogy itthon leszel, mondta keserűen Z„ és szétvered annak a marhának a pofáját. De te szartál itthon lenni, tette hozzá csalódottan. Z.-t végül is a szomszédban trécse- lő háziak szabadították ki a megalázó fogságból. A történtek után egy héttel ajánlott levelet kaptam, amelyben a házibácsi hivatalos hangnemben tudomásomra hozta, hogy albérletemet azonnali hatállyal felmondja, s amennyiben még ebben a hónapban elköltözöm, az előre kifizetett bérleti díj arányos részét is hajlandó visszatéríteni. Iskola és család Az szinte természetes, hogy ebben az időszakban az iskolakezdéskor több új műsor hangzik el a pedagógiai munkáról, s cikkekben foglalkoznak az oktatásügy területén bekövetkező változásokról. Számomra szimpatikus, gyermekét szerető és jól nevelő fiatal anyát szólaltattak meg vasárnap a Neveletlenek című sorozat riporterei, állandó munkatársai. A Sárospataki Zsuzsanna rendezte és Horváth Ida szerkesztette műsor arra kereste a választ, hogy milyen mértékben kell segíteni tanulmányaiban a családnak a gyermeket, ad-e elég alapot, felkészítést az iskola ahhoz, hogy a szülőknek ne kelljen folytatni otthon az iskolában megkezdett pedagógiai munkát, vagy az otthonteremtéssel törődhetnek, biztosítva azt a pihentető, de ugyanakkor a nevelés területén nélkülözhetetlen törődést, amely a holnapi eredményes iskolai tevékenységnek is egyik alapja lehet. Az édesanya mellett megszólalt Anna is — elsős volt —, aki egyre többször használta a félek és fáradt szavakat. Teljesítményében lassúbb társainál, ezért „csak” négyeseket produkál. A szülők látják, hogy környezetükben az iskolai oktatás után délután vagy este kezdődik a második tanítás, a család harca a jeles érdemjegyért. Nevelhető-e így teljes értékű ember? A gyermek teljesítménye a szülőé is. Ez természetesen nem lenne baj, ha a helyes arányok megtalálása után az otthoni foglalkozás, törődés elégségesnek bizonyulna a jó előmenetel megszerzéséhez. Ha viszont ezt nem sikerül elérni a szülőknek — többen tudatosan nem is terhelik túl a gyermeket —, előnytelen helyzetbe kerül a tanuló, produkciója zavarja kiegyensúlyozottságát. Valahol sérül, önbecsülése rendül meg. Nem véletlen Anna kívánsága „ha szárnyam lenne, elszárnyalnék” — mondja, tudniillik a kudarc elől. A jelenség okát feltárandó, több szakember — óvónő, tanító, pszichológus, miniszterhelyettes — mondta el véleményét. Több területen változtatásra lesz szükség ahhoz, hogy a gyermek saját képességeinek megtartásával is az iskolai munkában találja meg az öröm forrását. Legyen gyermekkora, viselkedjen életkori sajátosságainak megfelelően úgy, hogy örülni is tudjon, legyen barátságos, előzékeny, vagyis az élethez alkalmazkodjon. A pedagógiai munka hibáit, a fejlesztő oktatás korrekciója hivatott javítani, ugyanakkor a família szerepe sem csökkenhet a személyiségfejlesztés kialakításában. Az alapkészségek kifejlesztésében az iskolára hárul a feladat, nem a családra. Az alapfunkciók megbízható megszerzését kell biztosítania. Ehhez a feltételrendszer jobb minőségére és mennyiségére van szűk. ség. A cél tehát, „együtt vi. rágot szedni és sínen maradni". Lövei Gyula Nem mindegy, ki ül a székbe A beszélgetések divatját éljük. No, nem egymással diskurálunk — ennél sokkal zárkózottabbak vagyunk —, hanem a másokkal készített nyilvános interjúkat hallgatjuk szíves örömest. Az érintett felek, a neves személyiségek számára is vonzó ez a lehetőség, mert végre a nagyközönség előtt mondhatják el gondjaikat, bajaikat, féltve őrzött, de talán még nem publikált gondolataikat. A legkiválóbb színészek olyannyira kedvelik ezt a formát, hogy készségesebben vállalják, mint az egyéb műsorokat, programokat. Természetesen a riporterek sem húzódoznak ettől a sajátos erőpróbától, hiszen érzik, hogy ekkor valamiképp ők is megméretnek, azaz akaratlanul is vizsgáznak képességeik legjavából. így aztán nem csoda, hogy a kétségkívül tehetséges, ötletgazdag Mester Ákos is megpróbálkozott ezzel a változattal. Két blokkját kísértem figyelemmel a Ki ül a székbe? című, a Mikroszkóp Színpadról közvetített sorozatnak, s ez meggyőzött arról, hogy az ilyen produkcióra nem elég alaposan, türelmesen, lelkiismeretesen felkészülni, hiszen a siker mindezek mellett attól is függ, hogy milyen karakter kezdi a vallomást. Nem véletlenül használtam az utóbbi kifejezést, mivel az effajta társalgás alapvető követelménye a lebilincselő nyíltság, a megragadó őszinteség. Nem mindegy tehát, hogy ki lép a pódiumra. Két héttel ezelőtt egy fővárosi vezető újságírót kérdezett meglehetősen forgatagos. s eszmeileg igen tarka, hol „fekete”, hol „fehér” hangol tságár ól. Ebben az esetben garantáltan a felszínen mozogtak. s a hatásosnak kiagyalt, néha annak is tűnő fordulatok majdhogy a tupírozott semmit takarták. így aztán tamás- kodtunk és unatkoztunk, sajnáltuk az elpazarolt hatvan percet. Kellemesen csalódtunk viszont hét nap múlva, mert ezúttal a ma is népszerű, hajdani labdarúgó-csillag, Sándor Károly volt a meghívott vendég. Kollégánk most jó lapra tett. Partnere rögvest elbűvölt mindenkit, köztük azokat is, akik egyáltalán nem rajonganak a fociért. Én se néztem még végig egyetlen futballmeccset sem, de ez a sokszínű, ez a rendkívül megnyerő egyéniség, engem is elkápráztatott. Elvetette a pózokat, a sztárallűröket, távol állt tőle az öntömjénezés szándéka. Sztorikat idézett, épkézláb, jellemző történeteket, ironizált, nem rejtegette saját hibáit, botlásait sem. Ismét tudatosította mindnyájunkban, hogy a rendkívüli adottságokhoz a legtöbbször szerénység társul. Nemcsak a művészvilágban, hanem a zöld gyepen is __ P écsi István
