Népújság, 1986. augusztus (37. évfolyam, 180-204. szám)
1986-08-27 / 201. szám
NÉPÚJSÁG, 1986. augusztus 27., szerda Ahol mindenki Sanyi... Tirisztikai találkozó Mártélyen A bejárat Különös dolog, ha az emberek évente csak öt napon át találkoznak. Ennek kétségtelen előnye, hogy nem válnak megszokottá és unalmassá e kapcsolatok. Talán ettől is ilyen népszerűek az évenként megtartott EFOTT-ok, azaz az Egyetemisták és Főiskolások Országos Turisztikai Találkozói. A színhely az idén — augusztus 21-től 25-ig — a Csongrád megyei Mártély volt. A falu, amely Hódmezővásárhelytől tíz kilométernyire fekszik, mindösz- sze másfél ezer lakost számlál. A mártélyi Tisza-holt- ág és környéke egyébként természetvédelmi terület, eddig is kedvelt kiránduló- helynek számított, most azonban egy egész ország gyönyörködhetett ebben a tájban. Azt már az első órákban látni lehetett, hogy igen nagy formátumú fesztiválra érkeztek az idelátogatók. A szervezőket minden dicséret megilleti. Nem volt túlszabályozottság, az ellátás pedig még a legkényesebb igényeket is kielégítette. És ami szintén nem mellékes, az árak is a fiatalok pénztárcájához voltak méretezve. A programok közül bárki kiválaszthatta magának a neki tetszőt. A legnagyobb sikert az úgynevezett szárazföldi- vízifocilabda mérkőzések Szieszta a parton aratták. A világon talán először játszottak olyan pályán, amelynek egyik térfele a vízben, a másik része pedig a parton terült el. Rengetegen vettek részt a különböző túrákon és akadályversenyeken. Körülbelül félszáz fiú indult el a mártélyi vasember megtisztelő címért. Ennek keretében mérték össze „tudásukat” futásban, székdo- bálásban és iszapbirkózásban. Az EFOTT természetjáró akadályversenye is sok érdeklődőt vonzott. Az állomásokon békés és kevésbé békés feladatokat — úgy mint favágás, célbado- bás, aknakeresés, légfegyveres lövészet, diótörés — kellett teljesíteni a csapatoknak. Gazdag volt a zenei kínálat is, nem csalódtak a pop-, a népzene és a dzsessz kedvelői sem. A közösségi hangulatra misem volt jellemzőbb, hogy a tábor végén mindenki Sanyinak hívta egymást, korra és nemre való tekintet nélkül. Így tehát a jövő évi — XII. EFOTT-on már régi ismerősként köszöntheti egymást a megannyi — Sanyi. E találkozó helye egyelőre még ismeretlen, bár azt hiszem, a színhely egyáltalán nem lesz fontos ... Havas András Népszerű volt a strand is Szakmunkások premierje Dohánygyári lányok: Poós Beáta, Búzás Emese, Kondás Erzsébet, Szabó Anikó Az idén oklevelet szerzett szakmunkások egyike- másika merőben más álmokat dédelgetett az általános iskola befejezése után. Az Egri Dohánygyárban kezdő lányokat három évvel ezelőtt még a férfiru- ha-készítés, az egészség- ügyi vagy közgazdasági szakközépiskola vonzotta. Elképzeléseiken helyhiány miatt változtattak, s így kerültek a mezőgazdasági szakközépiskola és szakmunkásképző intézet tanulóinak sorába. Július elejétől valameny- nyien a Dohánygyár különböző részlegeiben dolgoznak. A munkaterületeket a szakmai gyakorlatok alatt választották ki. A szivarelőkészítőben, a csomagoló- ban segédkeznek. Mindenki azon a helyen, ahol az idősebbek szívesen fogadták, ahol jó kapcsolatot tudtak kialakítani velük. Torba Éva, a csomagolórészlegen dobozt hajtogat: — A napi norma 1360 darab. Nagyon igyekszem, de egyelőre ezernél több nem megy. A legtöbb munkatárs megértő, és tudja, hogy kezdetben nehezebb, de van olyan is, aki elég dühösen méreget, és azonnal a maximumot várja. Az órabérem 19 forint 80 fillér. Mindenesetre szeptembertől levelezőn végzem a gimnáziumot, mert az az igazság, hogy nem szeretnék életem végéig dobozolni. Poós Beáta, Búzás Emese, Kondás Erzsébet, és Szabó Anikó más részlegeken dolgoznak. Közülük né- hányan a két műszakba is belekóstoltak, s ha betöltik a tizennyolc évet, a harmadikkal is megpróbálkoznak. Pályakezdőként elégedettek a fizetéssel, hiszen 4500 forint körül alakul az átlagos havi bér. Ahogy nézem a törékeny alkatú fiatal lányokat, a jókora dohánybálákat, amiket megmozgatnak, és mellé képzelem a későbbi három műszakot, ez az ösz- szeg nem is tűnik olyan nagynak. A legtöbben azonban megkedvelték a céget, és itt akarnak maradni. Hogy miért? Mert sok a fiatal, jó az összetartás, és ha férjhez menésre kerül sor, az anyagi támogatás sem marad el. A Mezőgép Vállalatnál sincs hiány friss erőből. A 212-es számú szakmunkás- képző intézetben tízen szabadultak fel idén, s közülük hatan idekerültek. Báli Lajos, a személyzeti osztály vezetője elégedetten mondja, hogy egy ideje alig kell a fiatalokat agitálni. Néhány éve ugyanis kiemelt figyelmet szentelnek a szakmunkásképzésre. A kedvező kereseti lehetőség, a fiatal kollektíva elég vonzerő. A jó tanulmányi eredmény és a tisztességes teljesítmény, meghozza a gyümölcsét. Ezt a két szempontot veszik figyelembe az órabérek differenciálásánál. Általában 8—10 tagú csoportok dolgoznak együtt. Arra mindig odafigyelnek, hogy az új szakmunkások fiatal csapatba kerüljenek, s hogy mellettük álljon egy-egy emberséges, idősebb mester, aki szívesen és türelmesen ad tanácsot. Virágh László, Szilvást Tibor, és Veres István, a gépgyártó üzem daraboló részlegében szorgoskodik. — Fémalkatrészeket lyukasztunk, lemezeket darabolunk, hajlítunk — mondja István. — Az alapokat már az iskolában elsajátítottuk, de azért a gyakorlatban sok minden másképp fest. Szerencsére mindenki nagyon segítőkész. Az órabérek 21.50 és 23 forint között alakulnak, műszakpótlékkal pedig már egész tisztes summa kerekedik ki, ha a teljesítménynyel sincs gond. Tizennyolc éves koruk után pedig jöhet a három műszak. Arra a kérdésre, hogy mennyiben változott az életük, amióta dolgoznak, mindhárman egyformán felelnek. — Sokkal jobb. Ha letelik a nyolc óra, nem kell tankönyv mellé ülni, azt csináljuk, amihez kedvünk van. Egy-két év, és a család- alapítással ez a jelenlegi függetlenség is más jellegű lesz. A kezdeti anyagi nehézségeken azonban a vállalat minden bizonnyal akkor is enyhíteni próbál. S ez újabb biztosítéka, hogy a megbízható szakemberek nem hagyják cserben az első, s talán utolsó munkahelyet. Barta Katalin A gyakorlatban sok minden másképp fest: Virágh László, Veres István, Szilvás! Tibor KISZ-esek Hevesről, a Mezőgépből Mennyi idő kell a megújuláshoz? Fiatalok ezrei érzik úgy ez idő tájt, hogy végre „hivatalosan is” megnyílt előttük annak lehetősége, hogy a bevált elvi alapokon, de a kor követelményeinek megfelelően, újjáteremthessék a KlSZ-mozgal- mat. Rengeteg tapasztalatot egybegyűjtve, a képzett vezetők kidolgozhatták a hogyan tovább legfontosabb irányait. A megvalósítás nagy feladata azonban még csak most kezdődik. Erről beszélgettünk Hevesen a Szolnoki Mezőgépgyár helyi üzemében a Münnich Ferenc nevét viselő alapszervezet tagjaival. Hamisítatlan gyári hangulat fogadja a portára belépőt, úgy, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Szinte várja az ember az erős, acélos kézfogásokat, a nehéz, súlyos szavakat, a rettenetes határozottságot. Barna László titkár, Gönczi Ferenc és Fricz László vezetőségi tag barátságos invitálással szolgál, nézzünk alaposan körül, hogy lássam, hogyan dolgoznak ... — Az üzemben körülbelül százan vagyunk harminc év körüliek — ez a létszám egyharmada — közülük har- minchatan KISZ-tagok. Munkahelyünk három műszakos, de ez nem okoz gondot a gyűlések megtartásában, mert az éjszakásokkal külön elbeszélgetünk az elhangzottakról — kezdi a bemutatkozást a titkár, aki annak idején már a középiskolában is a mozgalom legaktívabb képviselői közé tartozott, nagy tapasztalatait elismervén esett rá a gyárban a választás. Tőle a szót Gönczi Ferenc veszi át. aki szerint az alapszervezet bemutatásához a legfontosabb és legjellemzőbb adatokon túl hozzá tartozik, hogy milyen nagy becsületük van a fiataloknak „hivatalosan”. — Nagyon jó a kapcsolatunk a vállalati vezetéssel és a párttal is. Rendszeresen részt veszünk a különböző üléseken, s nemcsak jelen lehetünk, de bele is szólhatunk a dolgokba. — Hogy az egyik legnagyobb sikerünket említsem — folytatja Fricz László —- a legutóbbi órabérrendezéskor elértük, hogy a harminc éven aluliak külön keretet kapjanak, s ezen belül kerüljön sor a differenciálásra. Ez azt jelentette, hogy egy esetleg hanyag ifjoncon „megtakarított” béremelést nem kaphatott meg egy idősebb, jól dolgozó, hanem csak egy másik, természetesen élenjáró fiatal... Mindezért persze, nyilvánvaló, a hevesi munkásfiúk sokat tesznek le az asztalra. Szombati túlórázásra, csúsztatásra elsősorban ők vállalkoznak. Az üzemi — olykor menet közben megemelt — terveket lehetetlen lenne nélkülük hozni.... s ha kell, bármikor „társadalmiznak", avagy lelkesen patronálnak más közösségeket. — Ezek szerint összeforrott, egységes, jó kis csapat lehet ez ... — o szemben ülők egyöntetűen rázzák a fejüket. — Ügy érezzük, egyáltalán nem lehetünk elégedettek. A titkár elgondolkodik. — Valahol elveszett a közösségi élet hajdani varázsa. A huszonévesek egyre kö- zömbösebbek. Persze, jól tudjuk mi is, hogy feszített a termelés, a meló után sem „szórakozni söpörnek” a srácok haza, hanem a falusi második, harmadik műszakba, ami után pedig, bizony nincs kedvük újra visszajönni a gyárba, mondjuk lemezt hallgatni, főleg, hogy ott áll a lakásukban a hi-fi-torony. — De azért az mégiscsaík elképesztő — vág bele Gönczi —, hogy egy remek kirándulásra sem lehet őket összeszedni. Ez igazi közösségi kikapcsolódás lenne, ha lenne. Mert megígérik ugyan, hogy jönnek, de azután a startkor ott állunk 6—8-an, „ifjú öregek”, azaz a 30-asok. Ha családos programot tervezünk, ugyanez a helyzet, s még jó, ha meg nem kapjuk, hogy bulit szerveztek maguknak a vezetőségi tagok ... — Lesz-e kiút? — Nem adtuk föl — bizonygat jólc. Aztán, egymás szavába vágva mondják: az az elképzelésük, hogy a legkönnyebben bevehető ponton „támadnak”. A foci, a sport igen népszerű a huszonévesek közt. Ezért fogtak bele egy pálya elkészítésébe, ahol tekézni is lehet. Vállalati segítséggel pedig ifjúsági klubot alakítanak ki. Mindez talán fölkelti az igényeket, s lesz mihez igazodni. — Az a baj — foglalják aztán össze —, hogy úgy látjuk körülbelül tíz esztendeje: egyre lanyhább az érdeklődés a szabadidős programok iránt. Félő, hogy ugyanennyinek kell eltelni a gyökeres megújulásig... Németi Zsuzsa
