Népújság, 1986. augusztus (37. évfolyam, 180-204. szám)
1986-08-20 / 196. szám
A z idősebb nemzedék betéve tudja a bibliai parancsokat, a szóban lévő parancs folytatását is: hogy hosszú életű lehess a földön. A parancs második részének logikája számomra mindig gondot okozott, hiszen a hosszú élet öröklött, anatómiai adottság, a tudomány diadala, aminek köszönhetően hosszabbodik az átlagéletkor Mózes kőtábláján kézenfekvőbb lett volna az az indoklás, hogy azért tiszteld atyádat és anyádat, azért bánj velük korukhoz és állapotukhoz méltóan, hogy a — példa nyomán — a te gyermekeid is hasonlóképpen cselekedjenek veled! A fiatalok nagy többségét manapság nem érdekli sem az öregedés, sem a halál, úgy tartják; mi sosem öregszünk meg, másrészt nem is akarjuk megérni, hogy magatehetetlen vén emberek legyünk. Nem vitás, hogy a „modern” gondolkodás diktálja számukra ezt a bizonytalan felfogást, amelynek valószínűségét — sajnos — érzékelhetjük, hiszen a felfokozott életmód, az élvezetek mértéktelen hajszolása tényleg megkurtítja az egyébként talán hosszúra szabott életet — Éljek kevesebbet, de jól! Az sem tagadni való — naponta igazolódik —. hogy az utódok — a gyermekek, a unokák — többségükben nem tisztelik az öregeket, szerencsés esetben szánják vagy megpróbálják megérteni őket. Az öregek tisztelete a történelem folyamán nagy változáson ment keresztül, a hitek, a hiedelmek, az „érdekek” alakulása szerint, kezdve onnan, hogy a vének vallásos, kultikus tisztelet tárgyai voltak, nemzetségek, törzsek vitathatatlan vezetői, haláluk után pedig afféle háziistenek. El lehetne tűnődni azon is, hogy a századok során mi nem tett jót az öregek iránti tiszteletnek? Mindenesetre — bár jelképes a talált példa —, de eljutottunk Sumner Locke Elliott ausztrál—amerikai író több mint tíz éve magyarul is megjelent regényéig, amelyben a hatvanöt éven felülieket végső búcsú keretében egy bizonyos helyre küldik szerető rokonaik, ahonnan nincs visszatérés. Ettől a kitalált, tömeges „gondoskodástól” már csak Buzzati egyik novellája iszonyatosabb, aki arról elmélkedik, hogy a halálban az a legfélelmetesebb, hogy egyedül kell végigcsinálni. Ezért, ha valamiféle természeti katasztrófa egyszerre kiirtaná az emberi nemet, nem okozna nagy lelki megrázkódtatást a földi élettől való kollektív búcsúzás őszinte vallomását nem hitvány érzésként kezelni lehetetlen Visszatérve a mai valósághoz, el kell fogadnunk, hogy az öregek tisztelete az utódok, a fiatalok részéről, erősen fogyatkozik, sorvad a hálaérzés, a kötelező tiszteletadás is, miközben a társadalom erején felül vállal magára olyan kötelezettségeket, amelyben osztozni mind kevesebben akarnak — Tiszteld apádat és anyádat... — Mi is ez a tisztelet? Talán a megbecsülést. a hálát, a szeretetet jelenti, és éppen ez a hálaérzet van bennünk kiveszőben? Kétségtelen, hogy változott a közgondolkodás és nincs többé kultikus tisztelet, érdektisztelet sincs, hiszen a tulajdonviszonyok megváltozása során az örökölhető vagyon reménye napjainkban hiú ábránd. Az iskolai oktatás-névelés hézagaiban is lehetne találni okokat arra, amiért kiveszőben van a szülői tisztelet, gyakran a kötelező gondoskodás is. A szétaprózódott családok többségében a jelenlegi életviszonyok és -körülmények között, sok helyen az öregeket legfeljebb terhes kötelezettségként tartják számon, arra számítva, hogy a róluk való gondoskodás mielőbb intézményes, állami feladat lesz Az egyik szociális otthonban — ahol az öregek többsége elégedettnek látszik, egy teljes tudatánál lévő öreg —, akinek élnek a gyermekei és az unokái — igy beszél: — Nem jó intézményes öregnek lenni! Saját és mások tapasztalatai alapján egyértelmű, hogy az öregekről való gondoskodás — az anyagiakat nem számítva — nem tartozik a könnyű feladatok közé, éppen az öregek magatartása miatt. Az esztendők múlásával, a korábban becsült, kedves szülő, vagy rokon ugyanis mind nyűgösebbé, terhesebbé, gyakran összeférhetetlenné válik, és nem csupán érzékszerveik romlása okoz gondot, de az agyi erek elmeszesedésével törvényszerűen együttjáró lelki defektusok is. A világ dolgainak, a családtagok gondjainak, bajainak meg nem értése, az azokba való zavart keltő beavatkozás, a több évtizedes emlékek mindennapos felemlegetése az újszerűség hitében, nemegyszer az emberi rossz természetből fakadó dac, ellenállás, sértődés, okoznak mind sűrűbben ösz- szeütközéseket. — Ezt már nem lehet kibírni! — robbanunk ki és mondják fel idegeink a szolgálatot, magunknak okozva álmatlan éjszakákat akkor, miközben a megbecsülést élvező öregek békésen, mindent feledve alszanak. Az öregekkel való foglalkozásra és gondozásra éppen úgy fel kell készülni, mint a gyermekek nevelésére, amely szintén csak nagy áldozatok árán eredményes, sikeres. A magunkra vállalt öregeket el kell viselnünk, betegségük és koruk arányában elnézöek- nek kell lennünk velük szemben. Elnézőnek és megértőnek! Miközben a mi fejünk felett is vészesen türemkedik az idő. hajunk őszül, bőrünk ráncosodik, szívünk, vesénk makrancoskodik, vagyis öregszünk, és ijedten számláljuk a mögöttünk maradt éveket. — Hány éves vagy? — Hatvan! — Űristen! És még él az édesanyád? Többen szeretünk eljátszadozni a múló idővel, az apró cserepekre hullott darabkáival, miközben egy feneketlen kútban próbáljuk megkeresni önmagunkat: a gyermeket, a kamaszt, a katonát, a szerelmest, az utódról gondoskodót. — Ez voltam én! Milyen furcsán hangzik a múlt idő! A tovatűnő tegnap és tegnapelőtt akkor, amikor még vagyunk, létezünk, és ha minden nappal öregebben is, de igyekszünk magunkat hasznossá tenni, amikor a felidézett emlékek még — vagy már — színesen villannak fel a saját múltunkat képezte mozivásznon. Ez a visszagondolás lehet mélázó játék, amely unaloműzésre, vagy a percek színesítésére alkalmas, de lehet egy komoly életátgondolás, egy felmérés, akár egy számvetés is. E játékot lehet folytatni úgy is, hogy saját életünket kétszeresnek, háromszorosnak véve visszaszámolunk. Azon kapjuk rajta magunkat, hogy nagy idők, nagy emberek, Arany, Petőfi, Jókai kortársaivá válunk. Ez a fantázia játék! A múltban keresve találom élete derekán, váratlanul meghalt apámat, akit — minden öregségi rigolyái ellenére —, de szívesen ápolnék, gondoznék. Törődnék vele, csakhogy megmutathassam neki a dédunokáit, a sikereket, amelyet elértem az ő élete árán Hálából és szeretetből tenném a róla való gondoskodást és durcás vagyok a sorsra, amiért megfosztott ettől a tehertől. A rossz közérzet fekete ketrecéből gyakran szabadulok az emlékek segítségével. Általában éjszaka, csukott szemmel válogatom ki közülük azokat, amelyekre éppen szükségem van, amelyek felvidítanak, új erőt öntenek belém, sőt gyakran reményt is keltenek bennem. Nehéz az öregekkel! Velük, akik már ösz- szeroskadtak a mázsás terheiktől, amelyeket egy életen át vállukon cipeltek, de az emberi rossz természet szerint szavuk mégis úgy csíp, mint az útszéli csalán és ráadásul azokat marja, akik törődnek velük, akik restelnék, ha „szeretetházba” kellene menniük vasárnapi látogatóra. Akiknek tulajdonképpen hálával tartoznak. A z öregek eleven, szeretetteljes tiszteletét nem pótolhatják előírt rendeletek és jogszabályok. Még a tízparancsolat sem! De mindazok, akik még nem öregek, ám embermódra, tiszteletben megőszülve óhajtanak megöregedni: el, kell, hogy gondolkodjanak mindezen. Nem a gyámoltalan vének, hanem saját maguk érdekében . . Szalay István Tiszteld apádat és anyádat... Uralás Yerpeléíen
