Népújság, 1986. július (37. évfolyam, 153-179. szám)

1986-07-10 / 161. szám

4. Épül az István-kút Az Egri Városszépítő Egyesület szervezésében, egri válla­latok és kisiparosok társadalmi munkájával készül az An­tikvárium melletti István-kút, melyet még a nyáron átadnak rendeltetésének. A szobor valaha az új postaépület helyén álló Holik-ház egyik falifülkéjét díszítette, s most a Vár­múzeum restaurátorai varázsolták újjá. Az ezt körülölelő kutat Vildd László építész tervezte, aki a budapesti belvá­rosi rekonstrukcióban is közreműködött. Képünkön Kóczé Zoltán és Kovács András a kút előtti térség díszburkolatát rakja le (Fotó: Koncz János) „Emberek, mosolyogjatok!” „Emberek, mosolyogjatok!” Először csodálkozva nézem a falusi buszmegálló előtti aszfalton a feliratot. Míg nem ol­vasom azt hiszem, kedvenc együttesének nevét festette va­laki míves, kalligrafikus betűkkel a járdára, ezzel is kife­jezve rajongását. De nem... Az eső elől védő fapavilonba sorra érkeznek az emberek. Az első, egy fiatal lány, először a menetrendhez siet, csak azután néz körbe. Lassan elolvassa a fehér betűket. Rám néz, különös, meleg fénnyel a szemében. A szája aprót rán- dul, majd egyenletesen szétnyílik. Mosolyog. Visszamosoly- gok. Már nem idegen. Valahol összetartozunk. De nem szólunk. A férfi kislányát vezeti. Egyikük sem morcos. Nincs is szükségük a felszólításra. Az apa kíváncsiságból betűzgeti a rövidke mondatot, majd felpillant, ölébe veszi a csivi- telő csöppséget, és összeszokottan dörgölik egymáshoz az orraikat. A moziban tömött sorok. Érthető, ezen a napon harmadik helyárú filmet vetítenek, amely már önmagában is minősí­ti az alkotást. Vonzó a rendező neve is: Jamie Uys, a Si­vatagi show és Az istenek a fejükre estek című produkciók készítője. Most a Hóbortos népség című műve szerepel a műsoron. A teremben szokásos, kezdés előtti moraj, az ar­cokon a várakozás izgalma. Az események gyorsan peregnek. Láthatunk beszélő pos­taládát, futószalagon rohamban érkező, robbanó tortalapo­kat, melyek díszítésre várnak, felfújt léggömböket csoma­goló alkalmazottakat, pórázon vezetett férfiakat, nőket, ka­lapot fogó asszonyságot, megkergült fotocellás ajtót, ugráló, sípoló, füstölgő bőröndöt. S az arcokon döbbenetét, meg­könnyebbülést, sértődöttséget, felszabadult boldog kacajt. A filmben elképesztő, váratlan helyzetekben kaptak kamera­végre különféle embereket. S az ő esetlenségükben, hiszé­kenységükben, vagy akár leleményességükben saját magunk­ra ismerhettünk. Ezért is könnyeket fakasztó, hasfájdító, véget nem érő röhögésekre, vihogásokra, nyiharászásokra, bruhaházásokra, fullasztó nyöszörgésre, sikkantásokra kész­tető a mű. S a végén mindenki ragyogó arccal, a kacagás könnyével a szemében, kipirultan indul az ajtó felé. Nem egymást lökdösve, nem rohanva. Itt-ott még fel-felröppen egy-két tinivihogás, egy fiú megjegyzi: úristen, csak nehogy holnap az órán eszembe jusson valamelyik jelenet, és fel­röhögjek. Aztán megy ki-ki a maga dolgára, még utoljára cinkos, jókedvű pillantást váltva azzal, aki másfél órával ezelőtt még rideg idegenként ült le mellénk a nézőtéren. És oda­kint megváltozik az utca hangulata.. . Talán jó lenne, ha mindig kezünk ügyében tarthatnánk az ilyen filmet, ha a feleség morcosán jön haza a munká­ból, ha a férjnek nem ízlik a vacsora, ha az anyóst fel­bosszantja a menye, ha a főnök leszidja a beosztottat, ha a boltban romlott tejet adnak, ha a telefont hetek óta nem javítják meg, ha borús az idő, s ettől rosszkedvűnk van, ha. . . De lehet, hogy elég lenne megjegyezni, és nagyon sokszor gyakorolni a járdára festett mondatot: ,,Emberek, moso­lyogjatok!” NÉPÚJSÁG, 1986. július 10., csütörtök Liszt-centenárium Bayreuth-ban- Úgy él, mintha halhatatlan volna — Rendhagyó szezonra készülnek Bay- reuth-ban Richard Wagner unokája, Wolf­gang Wagner irányításával. Az Ünnepi Játékok fő programja nem Wagner-mü felújítása lesz, hanem dédapjáról. Liszt Ferencről, a centenáriumi megemlékezé­sek eseménysorozata. Születésének 115., halálának 100. évfordulója alkalmat ad arra, hogy ismét cáfolják a gyakori vá­dat, amely szerint a Wagner-kultusz el­homályosítja Liszt érdemeit a világ első fesztiválszínházának létrehozásában. Hangverseny a Wahnfried villában — a zongoránál Liszt köztünk, mintha halhatatlan volna. Fagatták magyarságá­ról is. „Magyarország erős, termékeny föld, melynek annyi nemes fia van! Ez az én hazám! — vallotta. És én is — kiáltottam fel a haza­szeretetnek Önök által talán megmosolygott kitörésében — én is ehhez a régi, erős fajhoz tartozom, én is fia vagyok az őserőtől duzzadó, zabolátlan nemzetnek, amely bizonyára még jobb sorsra van kiszemelve." Végrendeletében azt kí­vánta, ott temessék el, ahol örökös vándorútján a halál utoléri. 1886 áprilisában új­ra Bayreuth-ban tartózkodott. Unokája Daniela-Senta es­küvőjére érkezett, majd to­vábbutazott Munkácsy Mi­hály laxenburgi kastélyába, de megígérte, hogy az Ün­nepi Játékokra visszátér. Jú­lius 21-én lázasan szállt le a vonatról, meghűlt és tüdő- gyulladást kapott. Betegen is megjelent a fogadóestélye­ken és páholyában hallgatta végig a Trisztán és Izolda előadását. Nagyon szerette ezt a művet és családja, ba­rátai aggodalma ellenére ki­merülve tekintette meg. Leá­nya a Wahnfried, a családi villa mellett álló csendes Eschenbach-villába helyezte el. Az orvosi kezelés, a gon­dos ápolás elkésett, szerve­zete nem bírta leküzdeni a magas lázat, július 31-én meghalt. Az Ünnepi Játékok gyá­szos eseményekkel folytatód­tak. Koporsóját a mai Wag­ner Múzeumban ravataloz­ták fel és innen fáklyás me­net kísérte nyughelyére a városi temetőbe. Sírja felett most kápolna emelkedik, fa­lain a szülőföld Raiding em­léktáblája, a magyar Liszt Ferenc Társaság üdvözlete, és a városé, amely örökre befogadta. Erdős! Mária Az előadások július 25-én kezdődnek és augusztus 28-ig tartanak. Liszt halálának napján július 31-én, a Fest- spielhausban, Wagner szín­házában, ahol 110 éven át csak az ő művei szólalhat­tak meg, ünnepi hangver­senyt rendeznek és Liszt Faust szimfóniájával emlé­keznek a XIX. század ki­emelkedő művészére. Ez lesz a nyitánya annak a rendkí­vül gazdag programnak, amellyel a város és vendégei hódolnak Bayreuth egykori díszpolgára, pártfogója előtt. A közelmúltban jelent meg az idei Ünnepi Játékok év­könyve, első oldalait a két zseniális művész Liszt és Wagner kapcsolatának szen­telték. Korabeli képek, kari­katúrák. levelek idézik fel a zenetörténelem hétköznap­jait, az alkotók küzdelmeit, egymással és társadalmuk­kal. „Csak fogj bátran neki és dolgozz műveden" — báto­rította rendíthetetlenül Liszt barátját színházának felépí­tésére, amelyhez a legjobb volna azt a programot mel­lékelni, mint amilyet a se­villai káptalan adott az épí­tésznek a katedrális emelé­sekor: építsen olyan templo­mot, hogy a következő nem­zedéknek ezt kelljen rá mon­dani, a káptalan őrült volt, hogy ilyen vállalkozásba fo­gott, de a katedrális áll!” Ez volt az első alkalom, hogy egy eszme és egy mű kedvéért teremtettek színházat. 1876- ban a megnyitóján Vilmos császár azt mondta: „Nem hittem volna, hogy véghez- viszi.” Wagner pedig így kö­szöntötte Lisztet: „Itt áll az a férfi, aki legelsőnek állt mellém a hitével akkor, ami­kor még senki sem tudott rólam, aki nélkül önök talán soha a zeném egyetlen hang­ját sem hallották volna — az én drága barátom, Liszt Ferenc." Az idősödő mester, Pest, Bayreuth, Weimar és Róma között osztotta meg életét. Három gyermeke közül Co- sima élt, akit második há­zassága kötötte Wagnerhez, öt unokája várta és bayreuth-i társasága. Sok estéjét töl­tötte a híres művészkocsmá­ban az Euleban, amelynek falait ma is a város művész vendégeinek fényképei, alá­írásai díszítik. Liszt közelé­ben felfedeztük a budapesti Operaház együttesének az emlékét, az 1938. évi ven­dégjátékuk alkalmából, a Szent Erzsébet legendáját adták elő. A bayreuth-i krónika fel­jegyezte, hogy Lisztről azt állították rajongói: úgy él Sirkápolnája a bayreuth-i temetőben Liszt Ferenc leányával. Cosimával pesti látogatásuk alkalmával Ezen nevet Mongólia (Ilii.) Sagdajn Cend-Ajús: Fortély Az autóbusz-megállónál vé­letlenül Bátarba botlottam.' — Ezer éve nem láttalak! Eljöhetnél egyszer hozzánk — invitált vendégségbe. — Nagyon messze laksz a végállomástól, sokat kell gya­logolni. — Mi van, elfelejtettél jár­ni? Na, gyere csak! — és fellökött az induló buszra. Ez egyenesen a házunkig visz. Azt hittem, hogy ismeri a sofőrt. Ment a busz, egyesek föl­szálltak, mások leszálltak. A cégén ketten! maradtunk a kocsiban. Bátar a sofőrhöz lépett: — A barátomnak fáj a lá­ba, legyen szíves, álljon meg annál a háznál. Nem értettem, miért akar Bátar leszállni, amikor még a végállomáson se voltunk. Bátar ravaszul rám kacsin­tott. — Barátom, itt álljon meg kérlelte újból a pilótát. Az válaszul teljes sebes­ségre kapcsolt, és egész ma­gatartásával kihangsúlyoz­ta, hogy nem ismer ilyen Bátar-féle embereket. — Mibe kerülne magának, ha megállna, hogy segítsen egy emberen!... No, itt is vagyunk. Ugye megáll? A sofőr tovább robogott, még a végállomásnál sem állította meg a kocsit. Bá­tar folytatta a színjátékot. — Álljon meg már végre! — Elromlott a fék! — vá­laszolta pimaszul a vezető. No, risézd csak, most ér­tünk Bátar házához. Ekkor a barátom így szólt: — Na, tessék, most aztán itt gubbaszthatunk a kocsi­ban a következő megállóig... A sofőr hirtelen lefékezett: — Szálljanak le azonnal! Felugrottam az ülésről, de Bátar megrántotta a karo­mat, hogy üljek csak nyu­godtan vissza. — Majd a mi megállónk­nál szállunk le, ha újból odaérünk — jelentette ki határozottan. — Ez ugyanis kör járat. — Azonnal szálljanak le! Ne tartsák fel a menetrend szerinti járatot! — rivallt ránk a buszvezető, és kilök- dösött a kocsi belsejéből. — Viszontlátásra, uraim — in­tegetett utánunk, aztán gázt adott. Akkor vettem észre, hogy éppen Bátarék háza előtt ál­lunk. — Hogy te milyen dör­zsölt vagy! — rikkantottam őszinte tisztelettel. — Hol itt a dörzsöltség? A legtöbb ember idegeske­dik <a közlekedés miatt, hol­ott egyszerűen csak jobban kellene ismerni az emberi lelket — válaszolta ártatlan mosollyal Bátar. — Vegyük például a mi esetünket. A sofőr is örül, hogy úgy tör­tént minden, ahogy ő akar­ta. Én is örülök, hogy úgy sült el a dolog, ahogy én szerettem volna... És van-e annál, nagyszerűbb, mint amikor az emberek örömet szereznek egymásnak? Dóros Judit

Next

/
Oldalképek
Tartalom