Népújság, 1986. június (37. évfolyam, 128-152. szám)
1986-06-07 / 133. szám
/ NÉPÚJSÁG, 1986. június 7., szombat M 0 V É S Z E T É S I R OD A LO M *. 'ész üzenete iss/.a a harcba 'ti Előkészítő Iskolában) A. Siqueiros: új demokrácia (Freskó a Szépművészeti Palotában) D. Rivera: A szegények éjszakája (Freskó az Oktatásügyi Minisztériumban) nika sok évi kutatásának eredménye valósult meg a villamosipari dolgozók szövetségének klubja számára készített freskókban, amelyeknek A burzsoázia portréja címet adta. A művészre nagy hatást gyakorolt az akkoriban Mexikóban forgató Eizenstein szovjet filmrendező alkotóművészete. A burzsoázia portréjának szerkezeti felépítése közel áll az eizensteini montázs filmszerűségéhez, ahol a Lényeg a belső, asszociatív, nem pedig tematikai összefüggésekkel egybekapcsolt epizódok és képek szem- beállítása. Siqueiros ily módon igyekszik kifejezni a festészetben a bonyolult szociális-történelmi és filozófiai fogalmakat. így például a fasizmus antihumánus eszméjét egy égő antik épület képében (asszociatív utalás a Reichstag felgyújtására és az emberi kultúra fasizmus okozta pusztulására !), valamint egy vijjogva a világ felett szárnyaló acélmadár alakjában, továbbá az emberekkel zsúfolt vasbeton cellákkal ábrázolja; a fasiszta agressziót egy mikrofon előtt álló hatalmas szörnyeteg figurájával fejezi ki, amely a pusztítás fegyvereit zúdítja a világra, s amelynek kísérteties alakján keresztül megszámlálhatatlan menetelő katona látható. A dokumen- tális hitelesség fokozására Siqueiros e falfestményén felhasználta a fotomontázs eszközeit. A hitleri Németország felett aratott győzelem tiszteletére a művész 1945-ben a Szépművészeti Palotában megalkotta az Új demokrácia című freskóját A fasizmus legyőzésének eszméje e freskón egy bilincseit széttörő, szimbolikus asszonyi alakban testesül meg. Erőteljes ecsetvonásokkal megalkotott szoborszerű testét és az óriási erőfeszítéstől eltorzult szép arcát sajátos feszültség hatja át; annak a népi harcnak a patetikus képét jeleníti meg, mely meghozta az emberiség számára a fasizmus feletti győzelmet. Annak ellenére, hogy Siqueiros később tudatosan mellőzte az ősi művészi hagyományok közvetlen felhasználását — amely művészetének kezdeti szakaszában dominált —, mélyen nemzeti művész maradt, aki szoros kapcsolatban állt a mexikói kultúra forrásaival. Művészetének nemzeti jellege nem annyira a folklórból merített témákból és jelképekből adódik, hanem elsősorban az ősi szobrászatnak abból a sajátos mexikói atmoszférájából, melyben az esztétikai ábrázolás fő tárgya a képek kemény ereje volt. Hogy kimutassuk a monumentális festészetnek az irodalomra gyakorolt meghatározó hatását, amiről fentebb szóltunk, röviden fel kell vázolnunk a mexikói irodalom fejlődéstörténetét. Amikor a Cortés vezette spanyol gyarmatosítók Mexikó földjére léptek, a mexikói fennsíkon élő indiánoknak — elsősorban a majáknak és aztékoknak — gazdag irodalmuk volt. Az azték költészet emlékeit mutatja az a húsz vers, amelyeket B. de Sahagún szerzetes gyűjtött össze 1559-ben. Az 1535-ben megalapított Új Spanyolország alkirályság újonnan épülő városaiba tömegesen érkeznek a spanyol telepesek. A kialakuló spanyol nyelvű költészet az Újvilágba érkező reneszánsz ember életérzetét fejezte ki, és a jellegzetesen spanyol motívumokkal szemben az univerzális és intellektuális témákat részesítette előnyben. A XVII. századi gazdasági fellendülést az irodalom virágzása követte. A költészetben megjelenik a klasszicizmus irányzata, de a XIX. században — az 1810—1821-es függetlenségi mozgalom során kibontakozó nemzeti öntudatra ébredés következményeképpen — megváltozott a mitológia színtere: a görög-római helyett már a bennszülöttek vallási világából merítettek a költők, A század különben a romantika uralomra jutásának periódusa. Az első romantikus szakaszban a tollforgatók a nemzeti érzés kifejezését keresik, sokan nyúlnaik vissza a múlthoz. A második szakaszban a hazai táj leírása dominál. A század közepén indul meg a regény és az elbeszélés kiteljesedése. A XX. század elején bontakozott ki az Ateneo de la Juventud (Az Ifjúság Atheneuma) szellemi mozgalma, melynek képviselői (az írók közül többek között M. L. Guzmán, a képzőművészek közül D. Rivera) művészi téren a spanyol hódítás előtti művészetekben vélték felfedezni Latin-Amerika igazi, eredeti kultúráját. Alapvetően fontosnak tartották, hogy az egész nép kulturális színvonala magas fokra emelkedjék. Társadalmi és politikai szempontból a tönkrement vagy megsemmisült régi arisztokrácia helyett az indiánban és a parasztban látták a forradalom, majd a jövő társadalmának legfőbb bázisát. Mozgalmuk a mexikói népies irodalom kiindulópontja lett, amely az indiánt helyezte az előtérbe, s így Latin- Amerika egyik legeredetibb indián témájú irodalma alakult ki (ináigenismo). Az 1910-ben kirobbant forradalom teremti meg a mexikói irodalom egyik legnagyszerűbb szakaszát, amelynek fő műfajtípusát má is „forradalmi regény” néven emlegetik. Az első korszak írói végigélték, sokan végig is harcolták a forradalmat Közülük kiemelkedik Mariano Azuela (1873—1952), akinek Odalenn című (magyarul 1965-ben kiadott) regénye a XX. század egyik legkiválóbb alkotása. Írója egy gerillacsapat megalakulásának, harcainak, széthullásának ábrázolásával a forradalom középed szakaszának keresztmetszetét adja. Bár rokonszen- ve a forradalom oldalán áll, nem retten vissza a hibák őszinte bemutatásától sem. A felkelőcsapat rohamos növekedésének, szép győzelmeinek leírása után rámutat a fokozatos züllésre is. A kisemmizett parasztemberekből lett egyszerű harcosok, akik már a győzelemtől sem remélik elnyomott helyzetük megváltozását, fosztogatni kezdik a falvakat, hogy legalább így jussanak kincsekhez, gazdagsághoz. A könyv végén Demetrio Macias csapata az ellenségtől éppen azon a helyen szenvedi el a megsemmisítő csapást, ahol a történet elején első nagy győzelmét aratta. A forradalom utáni idők általános zűrzavarát J. R. Romero ábrázolta. A második szakasz tagjai nem élték át a harcokat, de a forradalom témáit mind a mai napig újra és újra megelevenítik a mexikói regényírásban. Közülük J. Revueltas munkáit említhetjük. A forradalmi tematika mellett csak a pszichológiai regény ért el jelentős sikereket Ennek legjelesebb képviselői A. Ránéz (1904-), Carlos Fuentes és Juan Jósé Arreola (1918-), akinek Kaf.ka-szerű elbeszéléseiben is fellelhetők a mexikói hagyományok: J. C. Orozco monumentális festményeinek egyes elemei. A novellisztikában Juan Rulfo (1918-) teremtett sajátosan mexikóit. Látjuk tehát, hogy a XX. századi mexikói irodalomban is a monumentálisabb formák (regény, kisregény) dominálnak, mint a képzőművészetben. A „forradalmi regényben” ugyanúgy felleljük az epizódszerűséget, mint Rivera falfestményein; az írók dokumentális hűségre törekvése emlékeztet a legtöbb muralista törekvéseire — különösen alkotói pályájuk kezdeti szakaszában (Orozco, Siqueiros). Gyakori a kollektív hős, a részletező leírás. Az írók vonzódnak az egyszerű indián parasztok ősi hagyományokkal átszőtt életének ábrázolásához. Erős a szociális tematika. És hogy a legfilozófikusabb töltetű, legelvontabb jelrendszerű műveket is mennyire áthatja az indián nemzeti múlt, ennek igazolására elég korunk legnagyobb és legmodernebb mexikói költője, Octavio Paz Napköve című költeményére utalni. Már maga a verscím a mexikóvárosi múzeumban őrzött maja emlék idézése — egy hatalmas Nap alakú könaptáré. mely a kerületén belevésett 584 jelével az ősi időszámítás évének, egy Vé- nusz-fordulat idejének napjait jelöli. És itt van a monumentalitásra való törekvés is: „A költemény a címében idézett naptárhoz «igazodó» 584 sorában egyetlen megszakítás nélküli mondatot perget végig — írja fordítója, Somlyó György —, amelynek szorosan véve se eleje, se vége nincsen, ugyanott fejeződik be, ahol kezdődött; a vége — befejező kettőspontjával — csak egy újabb, még megíratlan költemény kezdete, s képié a soha véget nem érő időnek.” Zahemszky László melyik juh megbetegedett vagy megsebesült, kivette a nyájból és meggyógyította. Olykor egy fa alá telepedve régi szép dalokat játszott a furulyáján. A madarak odarepültek hozzá, és a kezéből ettek. Amikor beestele- dett, hazahajtotta a juhokat a karámokba, és visszament a fogadóba. Donna Lola kenyeret és egy pohár bort adott neki. Vacsora után a férfi rágyújtott a pipájára, egy darabig pöfékelt, azután lefeküdt aludni. És aludt, mint a mormota. Ezalatt a kövér mindenféle bolondságot művelt a faluban. Hintázott a faágakon, feldúlta a fészkeket, leszaggatta a madarak fejét. A gyíkoknak levágta a farkát. Máskor meg felkúszott a háztetőkre, és úgy ugrált le. mint a macskák. A legönfejűbb atyafiakból bandát szervezett, megtámadta az emberek házait. kertjeit, fosztogatta a gyümölcsösöket, ellopta a tyúkokat. A csőszök ellen kövekkel védekeztek. Hamarosan „kapitány” lett. Aki nem engedelmeskedett neki, annak eltörte a gerincét. Aztán adót vetett ki azokra, akik elhaladtak a „birtokai” mellett. Fejenként egy reált. Tulajdonképpen nem is volt nagy összeg. Nem télt bele sok idő, és gyűléseket kezdett szervezni a főtéren, ahol lábát egy lócára téve, kifejtette a tömegnek az „igazságosságról’' vallott eszméit: „A szegények azok szegények, a gazdagok meg gazdagok, és köztük békének kell lenni.” Közeledtek a választások, és a kövér tanácsos akart lenni. Támadást intézett a szavazóurnák ellen, melynek következtében az összes szavazatot elnyerte. Bevonult a községházára, ahol a békéről szónokolt, miközben előrántotta pisztolyait; egy kis idő múlva ő lett a bíró.. Fokozatosan megnövelte hatalmát és gazdagságát, még kövérebb lett, és dupla tokát eresztett. És ahogy az lenni- szokott, senki sem firtatta a múltját. Eltelt nehány esztendő. Egy napon két szigorú arcú ember érkezett a faluba Valamilyen pecsétekkel és aláírásokkal ellátott írást hoztak magukkal. Hamarosan híre terjedt, hogy a kormányzó parancsára jöttek, hogy felkutassák azt a két bolondot, akik a városi bolondokházából szöktek meg A jövevények elmondták, hogy információik szerint a bolondok ebbe a faluba tartottak. Mindenfelé kérdezősködtek utánuk, de senki sem látta őket. Bolondok a faluban? Az lehetetlen! A faluba mindenki normális. A bíró is azt mondta nekik, hogy nem tud semmit. Az urak bocsánatot kértek tőle, hogy kérdéseikkel zaklatták, aztán házról házra járva folytatták a kutatást. De sehol sem kaptak jobb hírt. Csalódottan, elcsigázva készültek átmenni a másik faluba, s útközben dón Pan- cho fogadója elé érkeztek Éppen a bolondság természetéről beszélgettek, amikor a kis ember közeledett, aki a birkákat őrizte. Egy beteg bárányt hozott a vállán. Anélkül, hogy bárkire is ránézett volna, óvatosan letette a földre, és hozzáfogott a gyógyításhoz. A jövevények tüstént felismerték. Rögtön rárontottak és kényszerzubbonyba bújtatták. Egyikük odalépett dón Pan- chóhoz és a fülében súgta: — A két bolond közül, akiket keresünk, ez a veszélyesebb. Szent Ferencnek hiszi magát, és becsületes- ségi mániában szenved. Hogy micsoda kellemetlenségeket csinált! A másik szerencsétlen meg azt gondolja magáról, hogy Napóleon vagy Caesar. Valószínűleg vagy meghalt, vagy valahol errefelé kódorog, és alamizsnáért könyörög. Adjanak neki valamit, mert ha nem adnak semmit, dührohamot kap! (Zahemszky László fordítása) Mexikói iró, kritikus. Drámaíróként kezdte pályáját, később a spanyol nyelvű irodalomról irt tanulmányokat. Az USA-beli illlnoisi egyetemen tanított. Élete leijében fordult ismét az írói alkotómunka felé. Művészetét spontán természetesség jellemzi. Kedvelt témája a gyarmati kor.
