Népújság, 1986. június (37. évfolyam, 128-152. szám)
1986-06-21 / 145. szám
NÉPÚJSÁG, 1986. június 21., szombat MŰVÉSZET ÉS IRODALOM önarcképe (MTI-fotó: — KS reprodukciók) : • Menyasszonyával Ne bánd hát, hogyha horgadozva, fájva Dalokba kezd a lelked szárazfája, Lelkem, csöndes cigány, pengesd a nyűtt, Vén hegedűt! dit nemes anyag választására és szorgalmas míves- ségre, mert ez a záloga a dalnak, mely dacolhat az elmúlással: „a Mű — örök!’' ez a vers magva, s az előadásában megvalósuló mesteri tökély értelme is, — és ez kárpótol is mindenért. Ezért érezzük tankölte- ményndk. Baudelaire szépségét viszont életrangú hatalomnak, s ez a vele való elszánt viszony természetében, az izgatott dikció- ban is kifejeződik. Ilyen véglete^ között, ilyen iskolákban érlelődött az a tudás, mely a modern magyar költészet ars poeticáiba beleszólhatott. Arról. Azt a reményt, mely 1918 —1919-ben Tóth Árpád költészetében ódái és h ironikus erőteret gerjeszthetett, mint tudjuk, a forradalmak bukása és a trianoni konzekvenciák kioltották. Az ellen- forradalom öt is a megbélyegzettek között tartotta számon. lehetőségei beszűkültek, munkáját, helyét az Est-lapoknál egyszerre érez. hette menedéknek és életfogytiglani robotnak. Súlyo. sodik betegsége is, és züllik, sorvad körülötte az ország. Rémület, zavar, megrendülés lesz úrrá társain, a Nyugat jobbjain is. E háromszoros romlás: a nemzeté, az irodalmi mozgalomé, és az, ami egészségét őrli, egyetlen súlyos élménnyé forr az érett Tóth Árpádban. A lehorgadás lehetne a kiszámítható gesztus: ráhangolódni a régi bánatra. Kipróbálta Tóth Árpád ezt a terápiát is (A bánat misztériuma), de a költői ösztön már nem érhette be vele, mert a letarolt felszín alatt egy gazdag múlt lélegzett, s kívánt napfényre jutni. Most derül ki, hogy a mozgalom. melyben felnőtt, már emberi kapcsolatok élő rendszere, önérzet forrása és a jelenlegi szerep erkölcsiszellemi jogalapja. Ahogy a Nyugat költői egymást hajdan ünnepelgették. azon néha ironizálni is lehet, de ekkor. az elárvulás, a széthullás veszélyei közepette, az identitástudat újjáépülésének ünnepei voltak ezek az alkalmak. Melegükben a küldetés értelme éledhetett fel. Az élő társak, s a nagy elődök: Berzsenyi. Csokonai megidézése mellett a költő személyes múltját is felszínre kényszeríti a jelen nyomása. A fölrémlő jobbágyelődök az ösztönökben készülő fegyverletételről tudósítanak, de erőt is adnak a belső vívódáshoz. A kétség- beesés és a remény küzdelhogy a költő mit tehet az életért a társadalmi gyakorlat síkján, az általa fordított modern költők verseiből Tóth Árpád kevés biztatást olvashatott ki, de költészet és élet kapcsolatában az utóbbi, vagyis az élet varázslatát — betegsége, kudarcai és a világ elvadulá- sa közepette is — elsőrendű ihletforrásnak érezte Persze, hogy tudta: a mű monumentum, a szépség szellemi medicina, de kegyelmi pillanattá, melyben az emberi létezés fensége és árvasága feldereng, attól lesz, hogy aki alkotja, a maga múlandóságának tudatában dolgozik. méből a végső szó a reményé. Ha meg kellene neveznem azt az egyetlen szót. amely süket közegbe került áhítatának létküzdelmét, s a kimenetelt a leghívebben érzékeltetheti, az a „már”. Nem gyakori, mégis jellegzetes: ,,. . kevély Szájam körül már gyáva gödröt ás”. „De haj. ez már nem az az ifjú bánat”. Valami nagy fordulatról tudósít ez a ré- veteg szócska, még az irodalomtörténeti tegnapot is messzi múlttá távolítja. Nem azért, hogy a költő feladhassa. hanem azért, hogy ami bekövetkezett, abban — mint távoli pontok között kifeszített huzalon — a veszteségek teljes súlya is jelen legyen, s az új helyzethez illő beszéd szülemlése rejtelmes-csodás eseményként tudatosuljon. Ráeszmélés ez. A tegnap mába billenése közé iktatott már az új beszédet kiérlelő történelem külső és belső eseményeit tömöríti. Az új beszéd megváltozott egyebekben is. A korai versekben — monoton monológként — jobbára maga elé beszélt a költő. Aztán a forradalmak lázában az elemekhez s az emberekhez. a nagybetűvel írott Emberhez. Most, például a Hegyi beszédek felé című versében hozzánk, meghitt közelségből: révetegen, tűnődéseiből át-átszólva: „De ne bánd, ha már nem tudod a régit”; megkérdezve, észleljük-é a csodát, ami történik: „De — érzed? — mélyebb; s — érzed? — több a titka ...” Bevon tehát a fölismert sejtelembe. s ez már nemcsak az övé, a mienk is: „S nemcsak magad fájsz Benne, de a tág Egész világ!” Vagy talán mégsem? Csak magát is kívülről nézi? Az utolsó szakasz erre vall: önmaga leikéhez beszél tehát, akit a cigány metafora révén külön személlyé avat. Tapasztalatai a jelenről. a közegről, melyben élnie kellett, egyre lehangolóbbak. Hűsége ahhoz a „makacs, égi, tiszta fény”-hez, mely a benne felnőtt emberség jelképe. konoksággá is merevedhetne, gépies kontrasztokra kapathatná. Tehetségének angyali képességei révén azonban ezekből a kontrasztokból is a világkezdet színjátékát tudja kibontani. A Körúti hajnal-ban például, ahol a körút szürke, élettelen valósága, s aztán a meginduló sivár tülekedés szélső pontjai fölött, mint létlapály felett, néhány pillanatra szivárványként bontja ki a „Végtelen Fény” csodáját. S hogy ez a „Fény” a hajdani politikus ódák áhítatát is átmenti ebbe az áhítat-ellenes világba, a fény és a munkáslány viszonyára utaló felejthetetlen kép beszédesen tanúsítja. A napfelkelte, ez a köznapi esemény, váratlan csodaként A Körúti hajnalban, az Esti sugárkoszorú ban Tóth Árpád lírája magaslati pontra ért. Fennsíkra, melyen a zűrös, robotos hétköznapok és az égi fények találkozása üde és színes csodáikat termett. A csodának azonban nem kedvezett az idő, a hozzá való kedvet a betegség is egyre kíméletlenebbül emésztette. Az új, dísztelenebb, fanyarabb, súlyosabb beszédet hozó Hegyi beszédek felé című vers már a halál közvetlen előterében lehetséges hang híradása: Az „Egész világ” mindenekelőtt a magyarságot jelenti. A költő személyes bánatába a nemzeti arányú gyász fájdalma tolul. Legszembeötlőbb jele ennek, hogy Adyt, akiinek hatásától ő is óvta magát, most kérlelve idézi, hívja. Adyt, a nemzetsors prófétás énekesét. bontakozik ki. „Bűvölten állt az utca” is. Külsőre merőben impresszionista módszer ez; a váratlan pillanat benyomásának mohó rögzítése. Valójában stílusvívmány. az új helyzetben a maga jobbik részét őrző tehetség az impresszionizmus üde eseményessége révén valósítja meg azt, melyben maradandó ügyei kifejeződhetnek. A régi hajlam, a szürke, köznapi dolgok iránti érzék tehát most válik igazán beszédes versképző erővé. Legszebb példája ennek az Esti sugárkoszorú. Ég és föld, pillanat és örökkévalóság, angyali és emberi, kozmikus és intim, megfoghatatlan és tapintható végleteinek ilyen csöndes és természetes összevarázsolása a legnagyobbaknak is csak ritkán sikerül. A költészet kegyelmi pillanataiban. Ez a költemény maga is — és a szó szoros értelmében kegyelmi pillanat: csodája az alkonyati park köznapi pillanatában valósul meg, s eseményeiben a létezés értelme ölt formát. Veretesebb, archaikusabb zengésű lesz tőle a finoman szőtt Tóth Árpád-vers — és ege sem lesz alacsonyabb. A hajdani nagyság, a ragyogó csaták, a rejtelmes kerek erdők, a bejárt végtelen utak révén kedve szerint tárgyiasíthatta a magasságot és a messzeséget is, ahonnan az élet végső stációjához ért, A költő, aki végigbetűzte a modern világlíra ars poeticáit. fordításaiban újraalkotta a kor lehetséges magatartásién jó angyalai végképp elhagyták, megkísérli a legnehezebbet: a benne és körülötte pusztító betegséget anyagként szemlélve a szenvedést szépséggé alkotni. Tudta is, hogy ez az egyetlen magas rendű esélye: Hegyi beszédek leié Dérvert venyigék Bár hangja dadogóbb, és fénye ritka, De — érzed? — mélyebb, s érzed? — több a titka, S nemcsak magad fájsz benne, de a tág Egész világ! mintáit, mikor úgy érzi LsBánat — mondod — de bánat és derű Között a határ oly egyszerű-e? Hátha a bú Ize kapat a legbölcsebb derűre? Hátha a végső Aratás után, Mikor sarló alá hull lassú szára, Belőle kél Szent kenyér az istenek asztalára? Bánat és derű között a szakadék egyre mélyült. A kavernás tüdő és a koldus, ország lázas csöndjeiben a derűs zenére várni, ehhez különös emberség, szerencsés alkat kellett. Ennek titkáról tűnődve személyes varázsára is gondolhatunk, arra, hogy ,jó érzésekre tudta hangolni azokat, akik a közelében éltek. Még inkább gondolhatunk arra a vérévé ivódott meggyőződésre, mely a műalkotást a lélek ünnepének, úrvacsorái kenyérnek tudta, az üdvösség forrásának tehát. Ez azt is jelenti, hogy a valóság átszellémül az ilyen versben, az esti láz s a hajnali vérköpés lényeiből csak érzelmi párlatuk jelenhet meg benne. Avantgárd előtti jelenség tehát a Tóth Árpád-vers, de időtlen érvényű. Az önalakítás példáit oly szívósan kereső mai ember számára nálánál meggyőzőbben nehéz volna ta- rtúsítani, hogy romlásra ítélt életekből is lehet arányos, tiszta és méltóságos emberséget érlelni. Ékességét ez a nyereség minősíti, és tölti fel magas rendű ünnepélyességgel. Ezért érzi Kosztolányi királyinak, Németh László tündöklőnek. Itt vagyunk .tehát azon a másik magaslaton, amelyen a bűvölet konkrét színjátéka — melyet a Körúti hajnalban és az Esti sugárkoszorúban láthattunk — befejeződött, az élet- sorssá állt össze, s témává ez a sors lett; tétté pedig e sors viselésének méltósága. E szelíd, derűvel erezett méltóság révén bírta le a költő, amit az ember lebírhatatíainnak érzett. A mai olvasó azért érezheti magáénak ezt a letisztult szépséget, mert a lepárlás előtti ‘ szenvedések fájdalmát s o föléjük kerülés csodáját egymásba oltva sejtheti meg bennük. Érezheti a kitűzött egyensúlyban az erőfeszítés értékét, a szelíd türelemben az önalakítás érdemét. A szépen beforrt sebek ékírása egy jussát tudó lélek történelméről beszél. Olyan ember sorsáról, akinek vereségeiben a tét nagysága a fontos, aki Charon ladikjában is őrzi az édenre termettek hozományát. Nyarak ízét a fanyar borban; sikerek álmát a tudomásul vett kudarcokban ; egészség, szerelem, fiatalság pompáját a vészén- dőség fénytörésében. A poétika nyelvén szólva: az ódák ünnepi áhítata — eszmék, remények, vágyak megcsúfoltatása után — ide, az elégiák fájdalmas és szelíd fenségébe torkollt. Olyan költő búcsúzik e versekben, aki mindig éreztetni tudja a rajta betelő törvényben a mostoha helyzet kényszerét, s a maga egészségének leromlása közepette az élet egészének romolhatatlansá- gát. Az emlékekké csitult képekben mindig ott lüktet a létezés egész tartalmassága. Ahogy a lemondás „.begyűrt süvegű öreg kondás”- ként szegődik elveszett vágyai nyomába, ahogy „a kirakatban lila dalra kel” egy nyakkendő, abban a dolgok és a mondandó, a világ és a képzelet: a lélek és a forma kapcsolata olyan meghitt, annyira mélyből eredő, hogy általuk a vers gyógyító, testvéri melegséggel telik meg. Olyan áhítattal, melyben az embersors iránti döbbenet, s a tehetség hatalmából sugárzó igézet elegyül sosem volt zenévé. Sok minden történt azóta a magyar költészetben, de semmi sem fa- kíthatta el érzelem és értelem, rezignáció és fellebbezés, aszú-érettség és modern mívesség összefogásának ezeket a csöndes diadalait: Nem kérdem, sok vágyam mivé lett: Hisz ez a bolond földi élet Csak ritkán sikerül; A lélek drága, furcsa, kényes Tallérja ritkán marad fényes, Ahogy az Űr kezéből kikerül. Ezért érzi az ember, hogy a Tóth Árpád-vers egyfajta .tüntetés a kietlen szegényesség s a bekerítő bajok ellen. Nagyon csöndes tüntetés, de a mindenség arányaiban zajló. Ha egy versben, vers- Világban (József Attiláéban) a semmi ágán vacogó ember köré csillagok gyűlnek, abban nemcsak az árvaság, emberi igény Ls kifejeződik. Tóth Árpád sorsa az istent indítja tűnődésre, majd szégyenkezésre. Ez a hasonlóság nemcsak két költő rokonságáról tanúskodik, hanem arról is, hogy költészetünk a. maga hagyományos szerepét ama végső síkon is be tudja tölteni. Kiss Ferenc Tóth Árpád
