Népújság, 1986. június (37. évfolyam, 128-152. szám)

1986-06-16 / 140. szám

4. TH NÉPÚJSÁG, 1986. június 16., hétfő Megszívlelendő tanulságok Mp. el nem vagyok futball­rajongó, az utóbbi időben egyáltalán nem kényeztetett el programjaival a televízió. Persze, minden rosszban — ezt magamra vonatkoztatva, szubjektíve értelmezem — van kamatoztatható jó is. Az ember ilyenkor a számára vonzónak tűnő ajánlatokat összehasonlítja, s következte­téseit akaratlanul is valami­lyen formában rögzíti. Az elmúlt hét szombatján, az agyon aligha dicsérhető Linda-sorozat újabb, a ko­rábbiaknál kétségkívül sike­resebb, élvezhetőbb darabját kísértem figyelemmel A máshonnan egy az egyben adaptált, másolt klisék is­mét bosszantottak, az üres­járatok, az unalmas kamera­mozgások idegesítettek, de a gonddal fabrikált, bár egyál­talán nem eredeti sztori csak lekötött. A vetítés időtarta­mára! Utána rögvest az em­lékezet szemétládájába sö­pörtem az egészet. Nem véletlen, mert átkap­csoltam a kettes csatornára, ahol a Meghökkentő mesék A kártya nem hazudik című blokkját — a kifejezés egyál­talán nem túlzás — élvez­hettem. Ismét meggyőződtem arról, hogy az író, John Collier, avatott mestere szakmájának, hivatásának. Megtanult min­dent, amit kellett, illett, el­sajátította azt az eszköztá­rat — ez idő, szorgalom, ki­tartás kérdése —, amely nél­kül senki sem jogosult bár­miféle babérra. Formába ön­tés előtt pontosan kigondol­ta, megtervezte az egész tör­ténetet, arányosította a szi­tuációkat, messzemenően be­tartotta a tömörség s ezzel összefüggésben a hatásosság előírásait, s csak ez után ra­gadott tollat. Ráadásul nem­csak üzleti szempontok vezé­relték, hanem mondanivaló­ja is akadt, erkölcsi intel­mekkel is gazdagítani szán­dékozott mindannyiunkat, arra utalva, hogy a vaskos önzésnek, a csak azért is pénzimádatnak semmi értel­me, mert a humánumot nem ismerő mohóság, a rideg szá­mítás hosszú távon megöli az egyéniség értékeit, s min­denképpen tragédiába tor­koll. Ezt a rangos, ezt a nem tiszavirág életű anyagot John Peyser rendező mindössze harminc percbe sűrítette, s mégis a teljesség élményével bűvölt el valamennyiünket. Ö nem pazarolta a cel­luloidszalagot, színészei is a legcélravezetőbb módszere­ket vetették hadba, s remek­be metszett figurákkal lep­ték meg a nézőket. Kár, hogy a hazai alkotó­gárda — hogy ezt az udva­rias kifejezést használjuk — ilyenkor nem sziesztázik a készülék mellett, holott, ha megtenné, rádöbbenne, hogy mások önzetlenül kínálják kincseiket. Okulhatnának mindebből, mert a magvas tanulságok révén honi millióknak sze­rezhetnének — indokolt füs­tölgés, mérgelődés helyett — nemcsak kellemes, hanem tudatukban tovább élő és munkáló perceket. Rajtuk a sor . . . Pécsi István Itt valami ketyeg ... ! ? Tíz év a katasztrófafilmek történetéből: ez az, amit az Airport ’69-től az Airport 79- ig láthattunk. Különös tö­meglélektani oka van annak, hogy lábra kapott ez az irányzat: valami sejtelme le­hetett már az emberiségnek arról, hogy micsoda veszé­lyek leselkednek rá, ám iga­zából nem érezte át ezeket. Homályos félelmek munkál­tak bennünk, ám inkább csak jövőnkre gondolva. Po­koli felhőkarcolók, földren­gések, űrlények, mindenre elszánt terroristák tűntek föl ezekben az alkotásokban, s főleg csak a moziban bor- zongtunk. Azóta egy s más megvál­tozott. Egyre többször talál­tuk magunkat szemközt va­lódi fenyegetettséggel, ezért a mozgókép is tromfolni pró­bálta a tényeket: mind nya- katekertebb változatokat ta­lált ki a megsemmisülésre. Valahogy úgy, mint a vicc­beli vadász, akit hátulról egy oroszlán, elölről egy tigris, alulról egy krokodil, felülről egy sas támadott. Hogy az­tán miként menekült meg? Arról már nem regélt... A katasztrófafilm viszont éppen ezt a csodálatos élet­ben maradást részletezi: hiá­ba repül neki egy kis Cessna magángép a nagy utasszállí­tónak, a pilótákat ugyan megöli, de egy talpraesett stewardess csöndesen elkor­mányozza a masinát, míg egy hasonlóan több száz ki­lométeres sebességgel hálá­dé helikopterből nem eresz­tenek egy szakembert a ré­sen át a kabinba. Arról már sokszor hallhat­tunk, hogy egy madár ho­gyan okozott jóvátehetetlen bajt, de az ellenkezője rit­kábban fordul elő. Itt min­dig nyílik egy kis lehetőség a megmaradásra, még a leg­nagyobb veszélyek közepette is. A tenger fenekére is süly- lyedhet a gép, mégsem pusz­tulnak el a benne ülők, az utolsó pillanatban — leg­alábbis a főhősök — meg­ússzák „szárazon". A múlt héten látott Air­port ’79-ben már a Concorde kerülgeti ki a rakétát, a lö­vedékeket, s végül az Alpok hófödte csúcsain köt ki. Egy­re nagyobbak a tétek, az erőfeszítések, de a közös „sí­elést” hajszálgörbülés nélkül ússza meg az utazóközönség. A soraiban természetesen különös emberek, egy gyer­mekéért aggódó anya, aki új szívet visz kisfiának, s fé­lelmekkel teli alakok, nagy­jából a megszokott fölállás­ban. Szinte szóról szóra ugyan­az történik minden részben, csak a feltételek változnak, modernebb közlekedési esz­közök állnak rendelkezésre. Szinte kísérteties Arthur Hai­ley regényének sorsa: izgal­mas művet hozott létre, amely riportelemekkel tar­kítva, egy repülőtér életét mutatja be. Azóta készített hasonló alkotást a bankok­ról, a kórházakról, a rulett­kaszinókról is. Egy holly­woodi producer elirigyelte a káprázatos sikert, s előbb az eredetiből, majd nyomán a vázra szerkesztett „ütőképes” filmeket. Nagyjából anny' közük van az eredetihez, mint egy sánta kóbor macs­kának az oroszlánokhoz. Macskafélék, de eltéveszthe- tetlenek. Véget ért egy korszak, amelynek lenyomatait csak most nézhettük a televízió­ban. Az ember már nem rág­ja rongyosra a körmeit. Már valódi robbantott lyukat lát­hat a híradóban az utasszál­lító oldalán. Az élet megelőz­te a képzeletet, s egyre fé­lelmetesebb helyzeteket pro­dukál. A katasztrófafilmekben va­lami végig ketyeg. Versenyt futunk az idővel, a másod­percekkel, a gyors óramuta­tóval. Időzített bomba eze­ken a műveken minden. Szinte halljuk, hogy miként válik semmivé az élet. Attól tartok, nem csak a moziban halljuk ezt az ütemes han­got. Már nem a vetítővászon vagy a képernyő elé ülnek le az emberek, játékfilmeket használva izgatószernek, elég olykor figyelni a napi híre­ket. Gábor László Képtárban Hal, ember és egy szék Tamás bátya írója 175 éve született Harriet Beecher Stowe Ritka az olyan irodalmi mű, amely megváltoztatja a világot. Harriet Beecher Stowe Tamás bátya kuny­hója című regénye se for­dított rajta, de „Oroszor­szágban sok földesúr azon­nal felszabadította jobbágya­it — ír.ta Szerb Antal vi­lágirodalom-történetében —, és ami érvnél is több, a ta­karékos Skóciában a sze­gények pennyjeiből ezer font gyűlt össze a rabszolgák felszabadítására”. Amikor Ab­raham Lincoln az 1860-as években. Észak és Dél há­borújának idején találkozott az írónővel, azt kérdezte tő­le: „ön tehát az a kicsi asz- szony, akiinek a könyve ezt a nagy háborút kirobbantot­ta?” Nem a Tamás bátya kunyhója robbantotta ki, ám a mű hatása valóban elementáris volt. írója. Harriet Beecher Stowe. 1811. június 14-én született Észak-Amerika New England nevű államá­ban. Apja, férje, minden fiú­testvére református lelkész volt. Mélységesen vallásossá nevelték. Tanítónői oklevelet szerzett, s népes családjá­val, jámbor, dolgos, egysze­rű életet élt Cmrinattiban, a déli rabszolgatartó álla­mok közelében- Szinte min­dennap látta, hogyan mene­külnek észak felé a rabszol­gaságból megszökött feke­ték. Járt a déli államokban, azt is látta, hogyan élnek a gyapot- és rizsföldeken, a dohányültetvényeken. 1776. — az Észak-Amerikai Egyesült Államok megalaku­lása óta a néger rabszolga­ság léte vagy nem léte volt az ország legnagyobb gondja, legnagyobb konfliktusának forrása. A későbbi polgárhá­ború éppen emiatt tört ki. 1850-ben a kongresszus olyan törvényt hozott, hogy az észzaki államok polgárainak is el kell fogniuk és vissza kell adniuk a szökött rab­szolgákat. aki pedig nem így cselekszik, azt a börtön vár­ja. Észak fölháborodott. Ennek az esztendőnek a telén fog tollat Calvin C. Stowe lelkész, teológiai tanár felesége. Harriet Beecher Stowe Északon, a kanadai határ közelében, Brunswick- ban, hogy megírja a maga külön fölháborodását, hogy végiggondolja a rabszolgaság elleni érveit. „Jól emlékszem arra a télre — írja később egyik fiának —, amikor te egyéves voltál, és én a Ta­más bátya kunyhóját írtam. Majd megszakadt a szívem a fájdalomtól, ha azokra a jogtalanságokra és kegyet­lenségekre gondoltam, ame­lyeket a mi népünk követ el a rabszolgákkal szemben ...” 1851 áprilisában fejezte be az első fejezetet, s küld­te el a washingtoni National Era című lapnak- Az újság rögtön fölajánlotta, hogy közli folytatásokban. Már az első részek nagy feltűnést keltettek, a szerkesztőséget elárasztották az olvasók le­velei. Az előkelő lap kelen­dősége hirtelen megnöveke­dett. A regény 1852-ben könyv alakban is a világra került — 100 ezer példány­ban vették meg az Egyesült Államokban. Sikerének titka: realizmu­sa. elevensége, s természete­sen az, hogy olyasmiről írt, ami akkor sokakat érintett, izgatott. De ma is népszerű, egyetlen olvasó gyerekkora sem múlik el nélküle. Nem ifjúsági regénynek készült ugyan, de a Tamás bátyát is elérte a jó végzet: az lett belőle. A rabszolgaélet való­ságos körképe, enciklopédiá­ja; a négerek iszonyú szen­vedéseit, kis örömeit egyaránt remekül ábrázolja. Az írónő fölrázó művet óhajtott ír­ni, ami maradéktalanul si­került is neki, de csak úgy hogy nem pusztán, politikus­módon agitált, hanem biztos kézzel, szinte tapinthatóan festette meg a négerek és uraik világát. Mesél. izga­lomba hoz. vagyis igazi szép- irodalmat alkot. Az írónő vallásos világszemlélete ugyan átüt rajta (a halál­ra kínzott Tamás bátya Is­ten nevében megbocsájt kín­zóinak), sok helyütt szenti­mentális, túlzó, ám az iro­dalomtörténet értékelése sze­rint: „Még ma is megrázó, s e minőségében ma is fel­veszi a versenyt Diokens al­kotásaival.” (Országh Lász­ló). Charles Dickens hazájá­ban, Angliában, megjelené­sekor nagyabb sikere volt, mint az otthoni írónak. Százezerszámra kapkodták el, még az arisztokraták is hévvel olvasták. Marx A tőkében leírja, hogy Suther­land hercegnője „Londonban nagy pompával fogadta Mrs- Beecher Stowe-ot. az Uncle Tom’s Cabin szerzőjét, hogy kimutassa az amerikai köz­társaság néger rabszolgái iránti rokonszenvét ... (A folytatás egyébként az, hogy Marx pedig a sutherlandi rabszolgasorban élő parasz­tok iránti rokonszenvét mu­tatta ki a New York Tri- bun-be, amiből, „csinos per­patvar” kerekedett.) Magyarországon először 1853-ban jelent meg a Ta­más bátya kunyhója Irinyi József fordításában, s ugyan­ebben az esztendőben Bee­cher Stowe 1853-ban írott magavédekezése is, amely a déli rabszolgatartók vádjait cáfolta, (Kulcs Tamás bátya kunyhójához. Közlése a va­lóságos történetnek és ok­leveleknek. amelyekre a mű építve volt, a munka való­diságát kitüntető bizonyítvá­nyokkal). A regény tehát pá­ratlanul gyorsan jutott el magyar közönségéhez a levert forradalom után. Beecher Stowe a Tamás bá­tya kunyhója előtt csak néhány jelentéktelen elbe­szélést írt, 1896-ban, kilenc­ven éve bekövetkezett ha­láláig pedig csak néhány je­lentéktelen regényt. A Ta­más bátya kunyhója azonban Szerb Antal szavaival: „.•.népkönyv lett; úgy tar­tozik hozzá az Egyesült Ál­lamokhoz, mint Petőfi köl­tészete Magyarországhoz." Mindmáig megrázó olvas­mány mindenütt. Fehér László Színes kavalkád Tiszta szívű alkotók Jó ez a kiállítás, csak nem szabad valamiféle arisz­tokratikus műitészséggel kö­zeledni hozzá. Akinek nyit­va van a szíve az együttér­zésre, nyitva a szeme a rá- ismerésre, az örömmel néz szét az alkotások között. A Borsod Megyei Amatőr Kép­zőművészeti Stúdió mutatko­zik be a Gyöngyösi Galériá­ban. Mit lehet ott látni? Rengeteg mindent és ren­geteg sokféleségben. A fé­mek megmunkálásán át a fa­faragásig, a kis plakettoktól a márványfigurákig. Nemcsak anyagban változatos mind­az, amit ide hoztak a borso­diak, hanem technikában is. Tus, akvarell és olaj mellett a kréta és a tempera is fel­vonul. De még mindig nem értünk a végére. Ami pedig a több tucatnyi művet illeti, azok között a vázlatos odafirkálás éppen úgy megtalálható, mint a na­gyon komoly táblakép. Van, aki csak arra kíváncsi, mennyire tudja az adott hangulatot megörökíteni, megragadni, más a rajzkész­ségét próbálja ki, míg olyan is található, aki csak a színeiket rakja egymás mellé és egymás fölé, hogy engedve ösztönösségének, já­tékos jókedvének, valami kompozíciót hagyjon kike­rekedni ecsetjének mozgása nyomán. Ezért fordulhat elő, hogy még címet sem eről­ködik találni egyik-egyik an­nak, amit kitalált — vagy: megtalált? Ha most arra gondolok, hogy az amatőr művészet­nek van egy ritkán emlege­ltet t, de szerintem nagyon fontos jellemzője: önmagam szórakoztatása, afféle öröm­keresés, akkor ezt a vonást itt sokszorozva lehet felfe­dezni egy-egy műben. Ezek a legközelebb állók hozzám, ezeknek tudtam a legjobban örülni. Megértem azt is, nem is ítélem el, hogy bizo­nyos stílusjegyek visszakö­szönnek, ráhagyatkoztak mástól a művészre. Még az eredeti névjegyét is oda le­hetne tenni a kép mellé, any- nyira egyértelmű a szellemi, forrás. De — melyik kezdő­lépés nem hasonlít a már megtettre? Tanulunk mind­annyian másoktól, legalább­is eleinte. Az önállósodás csak ezután következik. Jószívvel néztem végig a kiállítást, mert a jókedvem a percek múlásával csak fo­kozódott. Hogy a most bemutatko­zók közül hányán jutnak el a fényes magasságokig vagy azoknak a közelébe ... ? Jós­lásra nem vállalkozom. A látvány érlelte csendes örö­möm azonban nem hallga­tom el. Ezért is ajánlom; nézzék meg ezt a kiállítást. G. Molnár Ferenc MANFRED SCHREHL: A vásárlókkal szembeni elvárások Semmi okunk a lelkese­désre, de már túlzás nélkül állíthatjuk, hogy vannak olyan vásárlók, akik keres­kedelmi és szolgáltató válla­latainkat sikeresen támogat­ják feladataik megvalósításá­ban. Ilyen példamutató vásár­lónak bizonyult Schneider asszony is. A háztartási gé­peket értékesítő vállalattól •tavaly decemberben megvá­sárolt mosógépének szállítá­sát január 10-re vállalták. Erre a napra szabadnapot vett ki, s izgalommal várta az új gépet szállító tehergép­kocsit. Ám csalódnia kellett. A tehergépkocsi ugyan meg­érkezett, de a vezető közöl­te Schneider asszonnyal, hogy a mosógépen súlyos műszaki hibát fedeztek fel. így az új gép helyett csak a raktár telefonszámát kapta meg. Sőt, a szerelőt is fel kellett újra hívnia. S ezzel elkezdődött a kál­vária. A következő szállítá­si nap január 15. volt. Újból szabadnapot kellett kiven­nie, s türelemmel leste há­zának ablakából a vállalat •tehergépkocsiját. A második alkalom kísértetiesen hason­lított az elsőhöz. A kocsi megérkezett, de a vezető kö­zölte, hogy kevesebb mosó­gépet szállítottak ki, s Schneider asszonynak már nem jutott a napi szállít­mányból. Ám megígérte, hogy másnap mindenképpen gondol őszes hajú, szimpati­kus hősünkre. S csoda tör­tént: január I6-án Schneider asszony megkapta a mosó­gépet. Felmerült azonban a kér­dés: ki csatlakoztatja a für­dőszobai vízvezetékhez, mi­vel hősünk egyedül álló. A szerelő csak január 20-ra vállalta a komoly, felelősség­teljes, majdnem 1 percig tartó munkát. De Schneider asszony példamutató vásárló lévén, nem ült ölhetett kéz­zel. Elhívta két kollégáját, akik 2 perc alatt üzemké­pessé varázsolták az új, for­gódobos csodát. A január 20-án megérkező vállalati szerelő már mesz- sziről megállapította, hogy jó munkát végzett a két ama­tőr kolléga. E pozitív példa ellenére azonban nem néz­hetjük tétlenül, hogy van­nak még olyan vásárlók, akik nem hajlandók ennyi rugalmasságra s közreműkö­désre. Itt van például Mül­ler úr esete is. Megrendelt a tüzép-vállalattól 30 mázsa szenet, amelyet a vállalat szakemberei tévedésből há­zától két utcával odébb pa­koltak le. Hősünket udvarias levélben tájékoztatták a té­vedésről, s megkérték, hogy szállítsa el saját kis házához. Ezután pedig küldjön érte­sítést a vállalatnak, hogy a munkát rendiben elvégezte. De Müller úr e levél elle­nére sem volt hajlandó egyetlen egy ujjal sem hoz­zányúlni a szénhez. Hát ki érti ezt az állam- polgári hozzáállást? (Fordította: Szabó Béla)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom