Népújság, 1986. május (37. évfolyam, 102-127. szám)
1986-05-06 / 105. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1986. május 6., kedd Üj óvoda Heréden... Heréden elkészült az új 50 személyes óvoda. A csaknem hatmillió forintos költséggel épült létesítményhez kétszáz adagos konyha is tartozik, amely nemcsak az óvodásak, hanem az iskolásak és az öregek napközi otthonának étkeztetését is megoldja. Zsíros Lászlóné óvónő és nagycsopor - tosai A tízórai. Napos: Hegyaljai Regina A mosdóban ... (Fotó: Szabó Sándor) Sikerült-e Amerikát meghódítani? A Hököm Színpad Hatvani premierjéről Bradányi Iván, Harsányt Gábor, Szakcsi Lakatos Béla. Akárhogyan nézi az ember ezt a három nevet, s közben egy születő rockmusicalre gondol, úgy tűnik: bizakodhat a szerzőhármasban. Ha ehhez rendezőként Karinthy Mártont is odasoroljuk, akkor még inkább sokat ígérő a vállalkozás. Nos, a nemrég -Hatvanban bemutatott új Hököm Színpad-i mű — Meghódítjuk Amerikát — valóban sok lehetőséget hordoz. És ha mégsem teljesen az kerekedett ki a premierből, ami feltételezhető volt, nem a színházon, nem a társulaton, vagy éppen a musical-en múlott. Sokkal inkább a tornatermi szükségszínpad, a mostoha játszási viszonyok béklyózták meg a produkciót, akadályozták a zene, a tánc nyelvének gazdagabb hangzását. Ami a főszerepet is kedéllyel formáló Harsányi Gábor szövegkönyvét illeti. valljuk be: nem igazi profi munka. Inkább kacérkodás a lehetőséggel, hogy valaminő vázat adjon a kitűnő J eszenszky-balettegyüttes és a Delfin-csoport önfeledt, ifjúi tombolásának, továbbá szituációkat teremtsen a hallatlanul invenciózus Szakcsi Lakatos Bélának új és új rock-kifejezésbeli kísérleteihez, s beleszője Szepi Bácsi (Benczp Ferenc) és egy másik amerikás magyar, meg a felesége (Ruttkai Ottó, Lo- ránd Hanna) nosztalgiáját az óhaza iránt, ami bizony sokat elsütögetett patron. Irreális lecke ugyanis egy rockzenekarba szerveződött, abszolút esélytelen együttest — telve dicsőségszomjjal és -pénzéhséggel — leejteni New York egy külvárosi lokáljába, hogy onnan induljon el. cupringerek eszközéül kiszolgáltatva a hanglemez- gyárak, a televíziós show- műsorok jelentette világhír felé. Bizony, könnyűcske a humor, és elnyűtt a viccek. a poénok csokra is, s ha Jojóként nem Harsányi Gábor veszi vállára a zenekarszervező és turnészervező szerepét, talán az egész játék megül a porban. Vissza kell hát kanyarodnunk ismét a produkció egészéhez, hogy világosan érthetővé váljék a ballasztok ellenére sikeres fogadtatás, amelynek a végén Amerika kopottan megtért hódítóit a Ferihegy „betonjáról’' hosz- szú percekig nem engedte el az ünneplő, többszáz főnyi közönség. Ügy véljük: egyértelműen a rockzene, a jól, hatásosan hangszerelt songok egész sora az, ami a siker irányába löki ezt a játékot. És nem nehéz megjósolni, hogy például az Almássy-tér címet viselő számot pár hét múlva fütyülni fogják a pesti utcák cipészinasai, ' ha ugyan vannak még ilyenek. A zeneszerző Szakcsi Lakatos Béla neve mellé Karinthy Mártoné kívánkozik még. éspedig Jeszenszky Ferencével együtt, akik olyan ritmust, oly friss és gazdagon kibontott „koreográfiát" adtak a népes színpadnak, hogy az a zsúfoltság ellenére is jól értelmezhető, a produkció értékeit kisugárzó volt. Lehettek persze olyan színházlátogatók, akik ezen az estén Harsányi Gáborék- tól valami mást, valami Egy óra múlva itt vagyok-osat. tehát vagányos blődlit vártak. Nem . .. ! Ö most a fiatalok és a fiatalos érzékenységüket, fogékonyságukat megőrző öregebb nemzedékek felé kacsintott. És miközben színháza — hiszen felesben övé a Hököm — néhány szép. hagyományos és jegyzett művel rukkolt ki az utóbbi években, most e kor, a jelen zenei szellemének áldozott nem akármilyen fokon. Tehát: ha Amerikát nem is. a java közönség szívét meghódította Hatvanban. Moldvay Győző HOLDOSI JÓZSEF: A boldogtalanoké a remény 111/1. Be nem váltott ígéretekkel teli az életem: Tükrös Rózsinak, aki pár forintért adta el naponta testét rövid, öngyilkossággal záruló életében, szerelmes levéllel tartozom, Borosának, aki csak álmában ehetett eleget, pedig azzal, hogy az egyetem után, királyfiként visszatérve. magammal viszem és olyan asztalhoz ültetem, ahol mindig jóllakhat. A nagy családomnak: gyászszívű anyámnak, nagy- nénéimnek, akik úgy éltek, hogy én már azzá lehessek, amire az agyam, szívem képessé tett, mit ígértem? Ök semmit sem kértek, így semmit sem kellett ígérnem. Egy nap mégis megkeresnek. a legfiatalabb közülük kórházba került: valami eddig ismeretlen szörnyűség ellenében várnak tőlem segítséget. A hematológiai osztály vezetőjével beszélek. — Leukémiás a nagynénje. csak hetekben, talán hónapokban lehet gondolkodni — szorítja meg a kezemet a professzor. Az érzelmeim rést keresnek ezen az egyértelműségen: — Hátha ... mégis . .. valamit talán .. . hiszen csak harminckilenc éves. két gyereke van. — Ami tőlünk telik, mindent megteszünk. Az orvosok tudják, hogy mi a kötelességük. És én? Elvégeztem az egyetemet, gimnáziumban tanítok, családot alapítottam, lakásom van: egzisztenciám megalapozva. Ha voltak valaha elvárásaik velem szemben, azoknak maximálisan megfeleltem. Távol kerültem tőlük, ez is a. világ rendjéhez tartozik. Most mégis lelkiismeret- furdalás tör rám. Gyakrabban kellett volna hazamenni, beszélgetni vele, a betegségeire oda nem figyelővel. jobban örülni a gyarapodásnak. Oda kellett volna figyelnem a mind gyakoribb magába fordulására, megállítani az önhajszolásban, időben figyelmeztetni .. Törleszteni kell. A közvetítő leszek az orvosok, nagv- néném és a család között. Hazudni fogok neki, mikór a haja kihullik, mikor a láz eszméletvesztésig hatalmába keríti és ő hinni fog nekem. A család is bízik bennem, én talán elérem, hogy néhány évvel meghosszabbodjon az élete . . . Könnyű dolgom lett volna, ha úgy megyek el az egyetemre, hogy „nem tagadlak meg benneteket, nem tagadom meg, hogy cigány vagyok". Most bizonyíthatnám az együttszomorkodás- sal, kétségbeeséssel. hogy tartottam a szavam. Egyik napról a másikra jelenlevők lesznek az életemben, kétszer mernek levest a tányéromba, házi csirkesülttel traktálnak. a fürdőkádban ők szappanozzák be a hátamat, megszabják, hogy mennyit aludjak, a barátaim elé állnak, hogy csak őket lássam, csak őket halljam, csak az ő szomorúságukat érezzem. — A legtöbb családban van olyan, aki felvállalja az ügyes-bajos dolgaikat a társadalmi életben, mert ő tanultabb, jobb beszédű vagy talpraesettebb, mint a többiek. Magának jutott ez a szerep. ma ezt mondja a férjnek és a családtagoknak, maga pedig tudja a következőket .. . Kell, hogy legyen elég ereje! Nehéz, a nagynéném az arcrezdülésemből próbál olvasni : — Azért vagy szomorú, mert megmondták. hogy meghalok? — Ugye, nem hal meg? — kérdezik anyámék. Nem tudom, nem tudom, csak az biztos, hogy reggel hatkor csörög az óra, mo- sakszom, reggelizem, kávét iszom, elszívok egy cigarettát, megnézem az alvó kisfiámat, elbúcsúzom a feleségemtől, a busz, mint mindig, zsúfolt, a gimnáziumot is a helyén találom, az igazgató, a kollégák sem változtak. A szánakozó részvétükre valamit morgok, amit nem értenek, de én sem tudom, hogy mit akartam nekik mondani. (Folytatjuk) A „legnagyobb bűn” Szél Júlia tapasztalt, felkészült riporter, olyan személyiség, aki lelkiismeretesen tanulmányozza az általa kiválasztott témát. jdőt nem kímélve gyűjti, rendszerezi az anyagot, s úgy szerkeszt, hogy valóban munkája mellé adja nevét. Ezt tanúsította A „legnagyobb bűn” című több mint egyórás szombati emlékműsora is, amely emlékeztetett minket, hogy Kubában csak 1886-ban törölték el a rabszolgaságot. Utoljára a világon! Kezdésként — a hatásos zenebetét után — megszólaltatott egy Szegeden tanuló. szigetországi másodéves gyógyszerészhallgatót, aki a régi történelemkönyvből idézte ezt az adatot. Ezután — igen ügyesen — a helyszínen folytatja a tájékoztatást. Vele együtt sétálunk a főváros nevezetes utcáin, terein, ott, ahol egykor adták-vették a megkínzott, az Afrikából elrabolt embereket, hogy mások önkényének, kegyetlenkedésének áldozatai, kiszolgáltatottjai legyenek. Életükre, megpróbáltatásaikra nemcsak a fennmaradt épületek, tárgyak, hanem a korabeli újságok tudósításai, apróhirdetései is emlékeztetnek. Az utóbbiakról is hallottunk néhányat, s ezek szűkszavúságukban is megrázó erővel hatottak ránk. Szemléltetésül említek egyet: „Megvásárolnék egy kifogástalan és egészséges dohányipari munkást, és két bozal négert adok cserébe cukor és kávé fejében Ezt a megrázó sorsot szembesítette Szél Júlia a mostani hétköznapokkal. Az volt a célja, hogy adatokkal jelezze az ugrásszerű fejlődést. így kaptunk információkat arról, hogy milyenek a lakáshoz jutás feltételei, hogy az állam menynyire körültekintően gondoskodik polgáraink jelenéről és jövőjéről. Magára vállalva — erre sincs példa sehol másutt — még a temetkezés költségeit is. Az is elgondolkodtató, hogy a magasabb szintű iskolákba bejutásnál, illetve az érvényesülés más területein csak a képességek, a végzett munka számít, s ebből a szempontból nem meghatá' rozóak még a forradalom győzelmének kivívásakor szerzett egyébként elismerésre méltó érdemek sem. A rendhagyó társasutazás — nem maradt el az ilyenkor szokásos muzsika sem — a hazánkban tanuló egyetemista szavaival zárult, aki mindenkinél hitelesebben beszélt arról, hogy mennyire vonzódik a hazai tájhoz, a tőle pillanatnyilag sok ezer kilométerre levő emberekhez. Azokhoz, akiknek déd- és ükapái még rabszolgák voltak vagy annak születtek, hogy aztán 1886-ban — utolsóként a világon — felszabaduljanak. Lövei Gyula Tartalmas tíi perc A több mint félévszázados múlt nem volt hiába: a rádiózás hivatásának, szakmájának, művészetének kialakultak a bármikor kamatoztatható, rangos hagyományai. Létrejött az az eszköztár, amelyből a rátermett, a jó képességű alkotók mindig kiválaszthatják az adottságaikhoz leginkább illőt, a továbbfejlesztésre valóban érdemest. Ez a magyarázata annak, hogy az esetek zömében tömören, frappánsan, a mondandót és a formai köntöst harmonizáltatva készítik műsoraikat. Nemcsak a maradandóság jegyében fogantattakat, az irodalmi ihletésüeket, hanem a határozottan tiszavirág életűnek iszánt, az egyértelműen szolgáltató jellegű blokkokat is. Ilyen volt vasárnap este az Országos Egészségnevelési Intézet tájékoztatója az elfelejtett, régi ételekről, fűszerekről. Az érintettek mindössze tíz percet szántak erre a célra, azaz, meglehetősen fukaran bántak az idővei. Ez azonban nem kárára lett a produkciónak, hanem kifejezetten a javát szolgálta. A riporter kihasznált minden pillanatot. Kerülte a sallangokat, a terjengős, az üresen díszelgő fordulatokat, folyvást csak a lényegre koncentrált, a fő motívumokat hangsúlyozta. Kérdéseit — a szakácskönyveiről ismert Pelle Józsefnével beszélgetett — a fontos mozzanatok kiemelésére összpontosította, s az effajta megközelítés nem parttalan, nem terjengős, hanem figyelemre méltó információkat sorjázó válaszokat szült. Talpraesett tanácsokkal gazdagodtunk, miközben — legalábbis képzeletben — visszasétáltunk nagy-, illetve dédanyáink otthonaiba, azokba a kertekbe, amelyeknek illatözönét még ma is őrzi ilyen szempontból soha nem fáradó emlékezetünk. Majdhogy ők szóltak hozzánk, okítva bennünket arra, hogy miként boldoguljunk a gyömbérrel, a szerecsendióval, a szekfűszeggel. a tárkonnyal, a bazsalikommal, a kakukkfűvel, a csomborral, a rozmaringgal. Valaha ők tálalták azokat az ételeket, amelyek receptjét újra megismerhettük a konyhák mesterének jóvoltából. Egykori ötleteik is hatványozódtak: semmit sem szabad túladagolni, a jóból is megárt a sok. Régen ezzel mit se törődtünk, most rájövünk, hogy hibát követtünk el. Szerencsére a tartalmas tíz perc hozzásegít minket ahhoz, hogy korrigáljuk. A program kivitelezése — az ember nem' tagadhatja meg lassan kétévtizedes elkötelezettségét — mementó a toliforgatóknak is, követésre méltó példa, amely bizonyítja: elkerülhetők a szószátyárság buktatói. A napi-, a hetilapokban, a folyóiratokban is ... ! Pécsi István
