Népújság, 1986. május (37. évfolyam, 102-127. szám)
1986-05-31 / 127. szám
ö. NÉPÚJSÁG, 1986. május 31., szombat MINDENNAPI - NYELVÜNK „Nem éppen közkeletű szavak...?!” Közleményünk címét egy olvasónk leveléből idéztük a kérdő- és felkiáltójellel együtt. Levélírónk a megidézett mondattal a sajtóbeli nyelvhasználatnak arra a sajátos jelenségére és gyakorlatára kívánt rámutatni, hogy újabban olyan szavak és kifejezések is szerepet kapnak az újságjainkban megjelent szövegekben, amelyek nem az általánosan elterjedt és nem a gyakran használt nyelvi formák körében számolhatók el. Hogy valóban több nem közismert szóalak és a társas érintkezés beszélt változatában egyáltalában nem jelentkező kifejezés olvasható újságcikkeinkben, arról ez a példatárunk is tanúskodik: „Azt most ne szálaz- zuk, hogy a legszerencsésebb volt-e a telepítés helyének a kijelölése" (Népújság, 1986. ápr. 18.). — „Ebből is ki lehet szálaznia kinek-kinek az időtlen mondanivalót” (Magyar Nemzet, 1986. ápr. 23.). — „Mennyi ebből az igazság — bajos lenne szét- szálazni” (Kritika, 1986. 4. sz.. 27.). — „Elpallunk ötleteket, és a külföldön sikeres magyar szabadalmak csőknek meg itthon” (Magyar Nemzet, 1986. ápr. 28.). — „Amolyan harminc-har- minckét éves nyizge férfi" (Élet és Irodalom, 1986. máj. 2.). — „Az indulatok nélküliségéhez haja zó költői mondanivaló mégsem veszít kifejező erejéből” (Hevesi Szemle, 1986. 2. sz. 92. 1.) stb. Az idézett szövegrészietekben szinte kulcsszerepet vállaló valóban nem közkeletű nyelvi formák jelentkezésének csak örülnünk kell. Egyrészt: egyéni aktív szókincsünk gazdagodik, színesedik velük és általuk; másrészt: a közlési szándéknak és az elérendő célnak megfelelően a mondanivaló nyelvi megformálása is érzékletesebbé válik. A szálaz, szétszálaz, szálanként kihúzogat kifejezések jelentéstartalma a közlés személyes jellegét is előtérbe helyezi. Akik pedig tájszóként is találkoztak a felsorakoztatott nyelvi formákkal, érzékelni képesek sajátos, népi ízű hangulati értéküket is. Ugyanezt mondhatjuk el az ugyancsak tájszóként szó- tározott elpalol és megcsö- kik igealakokról. Az elpalol nyelvi formához kapcsolható jelentésárnyalatok és használati értékek: szór, szétszór, kirostál stb. A köznyelvi szóhasználattól eltérő a megcsökik ige jelentkezése is ugyanabban a szövegrészletben, s vele ez a nagyon kifejező rokonértelmű szósor teszi érzékletesebbé a mondanivalót: kisebbedik, összeesik, elmarad a fejlődésben, megfogyatkozik stb. A „nyizge férfi" jelzős szerkezetben a jelző és minősítő szerepet vállaló nyizge szónak már hangalakjánál fogva is köze van ezekhez a tájnyelvi alakváltozatokhoz: nyiizge, nyizge, nyez- ger, nyizger stb., s éppen ezáltal nagyobb a kifejező ereje, mint rokonértelmű, s kissé színtelenebb köznyelvi megfelelőinek: beteges, sovány, satnya, fonnyadt, vézna, gyenge, göthös, egyszál- bélü stb. Szemléltetésre, a mondanivalóhoz jól simuló nyelvi forma kifejezőbbé tételére is alkalmasabbnak érezhetjük a hajaz szóalakot, mint rokonértelmű megfelelőit: hasonlít valakire vagy valakihez, for. máz valakit vagy valamit. Dr, Bakos József Pedagógusnapi gondolatok '86 A visszatérő ünnep közeledtével most az jut eszembe, hogy aki az első pedagógusnapon, tehát 1953-ban lépett fel először tanárként, vagy tanítóként a katedrára és az akkori június első vasárnapján először hallgatta az ünnepi köszöntést, most már lassan a nyugdíjra gondol. De mi is járhat a fejében, mit is érezhet ez a kollégám a mai pedagógusnapon ? Azt hiszem, többek között talán arra gondol, hogy tapasztalatban és tudásban biztosan gazdagabb lett azóta, de szegényebb néhány korábban tervezett szép illúzióval. Hisz a sok siker \és kudarc, a kiváló és hűséges tanítványok hosszú sora, a sokszor feleslegessé vált gyötrődés és viaskodás a gyerekekkel, a családokkal, az iskolán belüli meg nem értésekkel, a hivatali szabályokkal, koptatja és elfárasztja, de a sok-sok apró öröm gazdagítja és előre is lendíti a pedagógus életét. Ezek bizonyára most is átsuharnak gondolatain, de azt is tudja és érzi, hogy eddigi életének egy nagyobb része épült már át volt diákjai szellemébe, egyéniségébe. És mindezért persze szép dolog és jólesik a pe- dagógusmapi köszönet, de felvetődhet a kérdés: lehet mindezt egyáltalán megköszönni? S talán pontosan ezért a kérdőjelért jó né- hányan nem is szeretik a pedagógusnapi ünnepségek protokolláris szavait és kötelező virágcsokrait? Elképzelhető. Talán azért is, mert alig akad még egy ilyen hivatás, ahol egy élet sodrában ennyi szépséget 'és kudarcot. elismerést és mellőzöttséget lehet összegyűjteni, mint a mi pályánkon. S minden bizonnyal erről a tőről fakad az a fájó ellentmondás is: hogy az új nemzedék isko láztatásáért hazánkban soha nem hozott any- nyi áldozatot a társadalom, mint az elmúlt négy évtized alatt. De az oktatásügy rangját és a nevelők személyes tekintélyét, sokoldalú megbecsülését eközben mégsem sikerült kellő magasra emelni. Hogy miért nem, arra sokféle a magyarázat. Ám ezek az elemzések már többször leíródtak és talán nem is az ünnepi jegyzet műfajához tartoznak . Természetesen most sem csupán az ünnep kötelező megszokottsága, vagy a „mundér becsülete” miatt írok a pedagógus fontosságáról. Hanem azért, mert ez az igazság még akkor is, ha így egyszerűen leírva közhelynek tűnhet. Hisz sokan tudjuk, hogy a gyenge, olykor rossz körülmények között dolgozó iskola murtkája is lehet eredményes, ha az ott tanítók értik és szeretik hivatásukat. A nevelés hatása, csodája — így idézőjel nélkül — nem egyenesen arányos a szertárakban ragyogó csodaműszerek és villogó elektronikus eszközök mennyiségével. S így máris törvényszerűen eljutottunk a pedagógus személyiségéhez. De vannak-e ma az annyi tehertől roskadozó, a mindig csak adó. magukat olykor már kilúgozottnak érző pedagógusok között igaz nevelő egyéniségek? De mennyire hogy vannak! Pontosan ezért érzem úgy, hogy minden gond ellenére sem állunk a mélyponton a tekintélyvesztés dolgában. Ellentétben azokkal, akik szerint a pedagógusok tekintélye elveszett, azt vallom, hogy sok ezer tanárnak, tanítónak és óvónőnek igenis van rangja, van igazi tekintélye. Az valószínű, hogy ez másként érződik falun és más a helyzet a városban. Az is igaz, hogy napjainkban jelentős változások következtek be az iskolai értékek rendjében; a tanári státusz önmagában még nem ébreszt tiszteletet az emberekben, ezt a pedagógusnak magának kell megszereznie. De rögtön hozzáteszem, hogy a társadalomnak sokoldalúan gondoskodni kell arról, hogy ezt megtehesse. Hogy olyan körülmények között élhessen, ami munkájához és társadalmi szerepéhez méltó. Vagyis, ne kelljen á pót kereset .szüksége miatt is hajszolt, kifáradt, elszürkült emberré válnia, akire felnézni ekkor már nehéz. Eddig óhatatlanul a legjobbakról szóltam. Viszont, köszönet jár ezen a napon minden pedagógusnak, nemcsak a kiválóknak. Azoknak is. akik esetleg minden igyekezetük ellenére sem kaphatják meg a legjobbnak kijáró jelzőt. Mert ők sem a meggazdagodás, vagy a csillogó karrier reményében választották ezt a hivatást. S nélkülük még nagyobb lenne a teher a többiek vállán. Mert tudjuk, ma egyszerűen nincs mód arra, hogy csak a legjobb kvalitások kapjanak szót a tantermekben. Nem vonzó ma ez a pálya, viszont óriási a vele szemben támasztott követelmény. A fizetésben sem tükröződik az oly sokszor hangoztatott megbecsülés, dolgozzon a tanár akár a felsőoktatásban, akár az általános iskola legalsó osztályaiban. S az évtizedekre visszanyúló, be nem tartott ígéretek miatt fásult és közönyös is lehet már a pályánkén dolgozó jó néhány kollégánk. De az örvendetesen növekvő gyermekhadat mégis tanítani kell, sok hozzáértéssel és acélos idegekkel. S ha elfogy a szakavatottak sora — ami ma még gyakran megtörténik —, akkor jönnek a pedagógus- pályával szimpatizáló segítők, akik nem tehetnek arról, hogy a képesítésnélküliség kényszere sodorta őket |a katedrához. Köszönet nekik is a bátorságért lés a segítségért. Ck is a pedagógusnap ünnepeltjei még akkor is, ha nehéz tudomásul venni hivatásunk „mezőnyének” széthúzódását. S nem utolsó kérdés a pedagógus munkahelye, az iskola sem. Mert, ahol a csaknem kétszázezres értelmiségi réteg dolgozik, az a munkahely ma is igen érzékenyen reagál a legapróbbnak tűnő társadalmi változásokra is. Itt szinte minden lecsapódik, mert a gyerekek órákon belül hozzák magukkal otthoni környezetük közvetlen hangulatát, nem leplezik gondolataikat és viselkedésük szinte Vükre a család és ia társadalom viszonyának. Ezért az iskola munkáját egyszerre alakítja a család és a társadalom egyre szaporodó igénye ‘és Ibenne a fontos két „főszereplő”: a pedagógus és a gyermek. S a gyermeket akkor is nevelni kell, ha egyre nehezebben kézben tartható. Mert még a kiegyensúlyozott családokból kikerülő tanulók is mutatnak olykor olyan viselkedési formát, amely bizony hibás életfelfogást, hamis erkölcsi értékrendet és torzuló emberi jellemet takar. Alighanem érzi a Kedves Olvasó, hogy többször nekifutok a befejezésnek. De azt hiszem nincs befejezés, összefoglalás sincs. E nehéz társadalmi, iskolai és pedagógus megbecsülési kérdéseket egyszerűen nem lehet lezárni, legfeljebb csak tovább gondolni. Mert egy nemzetnek az iskolát, a gyermekeit, és a pedagógusát vigyáznia, óvnia és megbecsülnie kell. Csak ezek lehetnek az oktatás oly sokat emlegetett nemzeti ügyének napi feladatai. A hozzávetőlegesen kétszázezer pedagógustársamat e nap előestéjén mégis úgy szeretném tisztelettel és szívből köszönteni, hogy egyúttal a társadalom nem csupán udvarias figyelmét próbáltam feléjük fordítani. Amikor, 1953-ban a Pedagógusok Szakszervezete azt javasolta, hogy a nevelők társadalmi rangjának emelése érdekében javítsák meg anyagi helyzetüket, vegyék le vállaikról a fölös terheket és az év egy napját hivatalosan is nyilvánítsák ünneppé számukra, akkor azt akarták elérni, hogy társadalmi presztízsük legyen méltó munkájukhoz. Félek, hogy e jogos és szépen szőtt igényekből még kevés valósult meg igazán. Pedig, hogy erre mily nagy szükség lenne, az nemcsak mai ünnepi érzéseinkből, hanem nagy elődünk, Apáczai Csere János több mint háromszáz éve elhangzott szavaiból is kicsendülnek. Amikor kolozsvári egyetemi székfoglalójában már ákkor sem minden ok nélkül így szólt hallgatóságához: .,... az iskolára és mesterére oly \nagy szükség van és olyan sokféle a haszon, mely az iskolától származik, hogy vaknak, sőt ;érzéketlennek kell lenni annak, aki iezt magától föl nem fogja és be nem látja". Évtizedek óta virággal borítják be ezekben a napokban a katedrákat. De hiszem, 'hogy a pedagógust nem a virág, nem az ünnepi köszöntő, s nem is csupán a szülői mosoly becsüli meg igazából. Hanem a felnőtt módra érvelő véleménycsere, a csöndes meditációra késztető jó szó, a személyiségét tisztelő vita, az újabb oktatási célok és iskolai feltételeik tényleges találkozása, s a szolgálatukat segítő döntések és társadalmi támogatások reálisabb bősége. őszintén kívánom, ilyen legyen az emberi és tanári megbecsülése minden pedagógus- társamnak Dr. Szűcs László Kisgergely Mária, az egri 312. Számú Bornemissza Gergely Ipari Szakmunkásképző Intézet és Szakközépiskola történelem-ének szakos tanárnője tizenhárom éve van a pályán, s ezalatt az oktatás-nevelés több területébe is belekóstolt Volt kollégiumi nevelő, majd kulturális nevelőtanár, néhány éve p<»dig a hUtór»a tanítá a köti le energiája jó részét. De azért jut még erő és idő kedves énekkarára is . . — Közhely, hogy a középiskolák egyes típusai szinte szűrőként viselkednek. Az értelmiségi pályára készülő, humán tárgyak iránt érdeklődő fiatalok általában a gimnáziumok padjait célozzák meg, szakmunkásképző intézetekbe inkább a jó kézügyességgel rendelkező, többnyire műszaki érdeklődésű fiúk, lányok jönnek. Milyen „taktikával” tud eredményt elérhii így a kultúra ápolására hivatott pedagógus? — Akikor tudja a munkáját hatékonyan elvégezni, ha sikerül kialakítania egy szilárd, érdeklődő, kedvvel és lendülettel dolgozó magot az iskola tanulóiból. Ennek a megteremtése és évről évre való megújítása sok energiát követel, de a sikerélmények kárpótolnak a fáradozásért. Az a tudat is erőt ad, hogy ezeket a fiatalokat általában egy életre sikerül megnyerni a kultúra ügyének, ugyanakkor szerepléseik révén olyan önbizalmat szereznek, mely később is segítheti őket konfliktusaik megoldásában, életük irányításában. — i Mely eredményekre emlékszik legszívesebben? — Legtöbbet az iroda'mi színpaddal és az énekkarral szerepelünk. Az előbbivel ott vagyunk a diáknapi rendezvényeken, a területi bemutatókon, de eljutottunk már országos vetélkedőkre is. Eddig minden évben részt vettünk a nyári színjátszó táborokban, ami azért fontos, mert segít összekovácsolni a társulatot. — <Az énekkart sem lehetett könnyű megszervezni egy olyan iskolatípusban, ahol nem tantárgy az énekzene . . . — A legnehezebb arról meggyőzni a diákjainkat, 'hogy igenis tudnak énekelni, csak gátlások nélkül, bátran próbálják meg. Különösen a fiúkra vonatkozik ez ... Itt is évről évre pótolni kell a távozó harmadikosokat, és gyakorlatilag újra „ki kell képezni” a 80 fős vegyes kórust. — Ennek ellenére nagyon szép eredményekről hallottam ... — Két legemlékezetesebb műsorunkat Budapeten adtuk. Egyszer a Vigadóban léptünk színpadra, idén márciusban pedig a Liszthangversenyen, a Kongresz- szusi Központban énekeltünk. Számomra nagy öröm, szép élmény volt ott vezényelni, s láttam a gyerekek arcán, csillogó szemén, hogy őket is meghatotta ez a fellépés. — Vajon a tanítás, az órai munka is ennyi sikerélmény forrása? — Itt az eredmények hosz- szabb távon jelentkeznek, és megbízhatóan talán nem is mérhető, kinek mennyire épül be a gondolkodásmódjába, amit tanult. A történelem kicsit előnyösebb helyzetben van más közismereti tantárgyakkal szemben, mert vizsgatárgy, mely a szakmunkás-bizonyítvány érdemjegyét is befolyásolja. Ezért egy kicsit jobban tanulják a diákok. Én egyébként a nevelést legalább olyan fontosnak ítélem, mint az oktatást. Az osztályom csaknem kétharmada például válások vagy egyéb ökok miatt csonka családban él. Sokuknak ugrás a társadalmi ranglétrán a szakmunkássá válás, és ebben segíteni kell őket, figyelemmel, jó szóval, de ha kell, szigorral is. — Hogyan tud a pedagógus tekintélyt szerezni? Hogyan éri el, hogy figyeljenek rá és készüljenek az óráira? — Nem tudok erre mit mondani, mert nekem első pillanattól nem volt ezzel problémám Valószínűleg a tanár egyéniségén, határo zott fellépésén múlik elsősorban, de a szakmai félké- szütség. az érdeklődést kel tő előadásmód is sokat számít. — A pálya anyagi elismertsége még mindig mész sze van attól a szinttől, melyet kulcsfontosságú munkájukért a pedagógusok elvárhatnának. Ugyanakkor a túlterheltség, a szinte egésznapos lekötöttség továbbra is általános. Nem gondolt arra, hogy esetleg más munkával próbálkozzon? — Az előbbi engem is foglalkoztat, az utóbbi még nem. Addig maradok, amíg a gyerekeket szeretni tudom. Mert e nélkül ezt a hivatást egyszerűen nem lehet csinálni. Tudomásul kell venni, hogy ez egy nehéz pálya, de melyik nem az, ahol emberekkel kell foglalkozni? És ha elfáradok, elkedvetlenedem is, mindig erőt tudok meríteni Vörösmarty soraiból: „A múltat tiszteld, s a jelent vele kösd a jövőhöz!" Ha ezt sikerül megértetni a diákjaimmal is, már nem dolgoztam hiába .. . Koncz János MAKSZUD KARIJEV: A Tanító Az iskolában sok tanárunk volt, amikor azonban egyszerűen csak azt mondtuk, hogy „ a Tanító”, mindnyájan tudtuk, kiről van szó. Nálunk történelmet tanított — de . mindent tudott. Mi legalábbis így gondoltuk. És nem csak ő maga tudott, hanem bennünk is fel- lobbantotta a kíváncsiság és a tudásvágy olthatatlan lángját. A történelmet egytőlegyig mindannyian tudtuk — a kitűnők, a közepesek, a megrögzött elégségesek is. Egy héten két ünnepnapunk volt. Az egyik — mint mindenkinek — a vasárnap. A másik... igen, ezen a napon volt a történelemóránk! Ilyenkor a lábunk magától is elindult az iskolába. Telt az idő, valahol az évek ködös távolában maradt a gyermekkor. Emlékezetünkből sok minden kitör- lődöti. ö azonban nem. A Tanító nem... Talán éppen neki köszönhetem, hogy az életben nem kellett erőt, energiát pazarolnom a helyes út keresésére, és rögtön rátaláltam az utamra? És ez az út lassan, egyenletesen felfelé vezetett. Egyetem. Aspirantúra. Kandidátusi disszertáció. S vé-’ gül a tudományok doktora fokozat. . Egy alkalommal előadást kellett tartanom a tanárok továbbképzésén. A terem zsúfolásig megtelt, A helyiség lévén, a fal melletti asztalnál egyszerre csak ismerős vonásokat vettem észre. A már nem fiatal ember figyelmesen hallgatott, szorgalmasan jegyzetelt. Megdobbant a szívem, homlokomat kiverte a veríték. ö volt az, a mi történelemtanárunk! A Tanító! Belegabalyodtam gondolataim fonalába, megakadtam. Alig tudtam erőt venni felindultságomon. Az idő meg olyan lassan vánszorgott! Minduntalan az órámra pislogtam, mint az iskolás, aki nem tanulta meg a leckéjét. Végre megszólalt a csengő. Csak el ne veszítsem szem elől a Tanítót. Csak oda tudjak vergődni hozzá... Valaki megállított: „Elnézést, szeretném megkérdezni. ..” Két szóval válaszoltam a kérdésére, és kisiettem a folyosóra a hallgatók után. És... nem találtam sehol kedves Tanítómat. Elrejtőzött, eltűnt, mintha ott sem lett volna. Olyan szomorú, keserű lett minden... Meghajoltam volna előtte — akkora tisztelettel, amilyennel csak tudok. Megcsókoltam volna a kezét, a magvető, a tanító kezét, azt a kezet, amelyen a kréta kiszárította a bőrt, s melynek mutatóujján letörölhetet- lenné vált a tintafolt... Miért nem találtam meg? És miért... miért nem kerestem már előbb? Az üzbég író elbeszélését oroszból fordította: Zahemszky László TANÁRI HITVALLÁS: „A sikerek kárpótolnak a fáradozásért...”
