Népújság, 1986. május (37. évfolyam, 102-127. szám)
1986-05-24 / 121. szám
NÉPÚJSÁG, 1986 május 24., szombat MŰVÉSZET ÉS IRODALOM Evgenij Konsztantinov: öreg és fiatal hazáin Északi népek meséi IVAN SZTOJCSEV (Targoviste) A szláv írás Szláv írás jogáért egykor Velencében „Háromnyelvűekkel" vitázva keményen Cirill és Metód az ólomnál súlyosabb Érvekkel aratott fényes nagy diadalt. Évezreddel később Lenin szláv szavára Oszlik a sötétség, omlik rabság vára ... S az apostoli mú legfőbb konkrétuma: A szovjetek cirillbetűs dekrétuma. Aztán még egy szláv jött: a lipcsei vádlott. A sanda teremben emelt fővel állott . . . Tapodtat sem hátrált hamis bírák előtt — És szárnyas szavakkal vázolta a jövőt. Meghódítva a kozmikus távlatokat Bejártunk az égen hatalmas utakat . . . És már bolgár is volt ott fent egy szép napon Cirill betűs testvéri űrhajón (Zahemszky László fordítása) | RUMJANA DRAGOZOVA (Targoviste) ' Intelem Szeressetek, mint az első emberek, ez legyen egyetlen szenvedélyetek. Évezrekig tarló evolúció után is olyképp, mint revolúció során, mert nincs remény, hogy holnapután eszméletlen eszesek lesztek, hogy nem számoltok, időt kilométerekben, hogy nem döbbentek rá, hogy bűn vezérel: szeressétek egymást hő szenvedéllyel! Minden egyéb csupán pillanatképe a dolgoknak, érzéseknek, szavaknak, közepén egy bazári forgatagnak, ahol — mielőtt szétválnak az ajkak, az ujjak, a karok, a vándorutak — pénzért megveszitek majd a nyugalmat, s ezzel megmaradtok gazdag szegénynek. Szeressétek egymást hő szenvedélynek lüzével, mikéntha most utoljára gyúlna föl bennetek a szeretet lángja. (Zahemszky László fordítása) ALCSEVA (Targoviste) aratás utolsó napja ti virágokból összeállított csokrot tartott amely nedves vászonba volt csavarva, hogy friss maradjon, mire kiérnek a mezőre. Ott majd az erdei forrás vizébe dob ják. Ahogy ment, minduntalan a szatócsot látta maga előtt, az persze nem volt ott. A tarlók és a még le nem aratott táblák fölött pacsir ták trilláztak, a piros pipacs csal és kék búzavirággal öve zett mezsgyéktől vadgalambok válaszoltak nekik. A lány szíve egyre jobban saj gott. És furcsa, de erre magasabbra vonta vállait, léptei meg könnyedebbek és takarosabbak lettek. Az édes sajgás később énekké változott. Már a táblánál jártak. A két nő fürge kézzel szedte a markot a férfi nehéz kévéket kötött, a gyerekek meg összeszedték a szétszóródott kalászokat. Szafina rázendített. Errefelé ritkán járt ember, az út az erdő szélén vezetett. A többi arató a völgyben dolgozott, ezért nem hallhatták Szafina énekét. Most elmaradt az éneklésben való versengés gyönyörűsége. Ám ezúttal a lány nem keresett társakat, nem fülelt arra. hogy melyik mezőről milyen dallal válaszolnak neki. Ahogy a kévéket igazította el, úgy rendezte el a szívéből fakadó szavakat is. És a madarak elnémultak a tölgyesekben A gyerekzsivaj, a leány éneke és a csutorába töltött hideg forrásvíz bugyogása közben, a nap észrevétlenül magasra hágott az égbolton Szafina a földre terítette a tarka asztalkendőt, anyja feldarabolta a még meleg kenyeret. elrendezte a kakas- leveses és főzelékes bográcsokat és köcsögöket, ónpa- lackból szilvapálinkát öntött a gazdának. Az étkezés után elmátmosodtak. De hosszú pihenésre nem voLt idő. És az aratók hamarosan újból rendben beálltak a táblára. A földjük valójában nem volt nagy. ezért nem is hívtak segítőtársakat. De szaporán dolgoztak, hogy minél hamarabb a végére érjenek, amíg a nap le nem hanyatlik a magas tölgyek felett. Szafina alaposan el- csigázódott, egyre gyakrabban egyenesedett föl, még a szatócs barna szeméről is megfeledkezett. Elhalt az éneke is. És ekkor odalent az úton hirtelen porfelhő kerekedett. Két lovas bukkant elő, errefelé vágtattak — Zaptiyék (török zsandá- rok — A ford.) — mondta rémülten az anyja. — Száfinának el kell tűn nie — jelentette ki szigorú an az apja. — Hová rejtsük hová? — sápítozott a felesége. Az erdő szélén hagyott szekér alá fektették. Anyja kifakult ponyvát borított rá. és még ócska fejkendővel is letakarta. A férfi már a második kévét köttöte, amikor a lovasak dobogva a háta mögé értek. Tényleg zaptiyék voltak. Az öregebbnek sűrű. bozontos szemöldöke, ám jóságos szeme volt, a másik — nyúlánk termetű, vézna, indulatos fiatalember — sasorrával inkább egy csenkesz re emlékeztetett. Szafina most a szekér egy kis hasadékán keresztül nézte a világot. És ezen a ha- sadékon keresztül az életet az egyik pillanatban szépnek és jónak, a másikban szörnyűnek és kegyetlennek látta. Az élet ott volt a végtelen kék égbolt darabkájában az ég kékjében repülő madár szárnycsapásában, a zsandárok vörös fezében, az apja egyetlen mondatában (..Jaj. jaj, beteg a lányom!' ) Tompán hatoltak el hozzá a mérges fiatal zaptiye beszédének torokhangjai. A mező túlsó oldaláról jöttek Az öreg feltúrta a szénát a szekéren — Erőltesd meg az emlékezetedet, gyaur — dörmög te a fiatalabb. — Később az tán nem lesz bocsánat — A miénk békés falu, efendi. Nálunk nincsenek Iá zadók. — Gyaurok vagytok nem lehet hinni nektek. Vodica faluban valóban csak bolgárok laktak. Kiharcolták maguknak a ráz gradi vilajettől, hogy a bírójuk is bolgár legyen. A fiatal zaptiye felforgat ta a kévéket, megkopogtatta az üres edényeket, kibontotta a kendőket, jatagánjával szelt magának egy fél kenyeret. végigtapogatta az apa felsőruháját, ami a körtefán lógott, aztán felugrott a lovára. Az öregebbik letörölte homlokáról a verejtéket, gónd terhel ten az elnémult árnyas hely felé nézett, aztán meg a nap felé, amely már lebukni készült és azt mondta: — Menjünk. Ali efendi. A szekéren csak szérűi van. Más semmi. Alatta meg va lámi hülye fekszik. Menjünk, mert még hosszú út vár ránk. És a zaptiyék megsarkan tyúzták a lovukat — Elrontották az aratásun kát az állatok — szitkozódott az apa. — Éppen most. amikor már a vége felé járunk. — Mit kereslek? — kér dezte a felesége. — Ismerem őket jól. tiltott ol i'asniva/lót. Lehullottak az utolsó ka lászok is. Az erdő felöl hű vösség áradt. Valahol a tű volban újból felzokogott a furulya. Pásztorfiú játszott rajta. Az elkésett aratók fel egyenesedtek a mezőkön és csillogó szemmel hallgatták Elmegyek, anyácskám, elmegyek. Katona, anyácskám az leszek. Levágom a hitetlenek fejét. Azzal borítom be hazám földjét. Mert azt, anyácskám, sehogy se tűrhetem Hogy ellenség dúlja fel Családi tűzhelyem. . Vodica faluban a Balkánról áttelepültek által hozott dal lázadó szavai megerősítették a hitet, felkeltették a reményt, hogy hamarosan eljön a leszámolás órája és vége lesz a rabságnak. A fia tál szatócs, aki boltot nyitott a falu közepén, gyak ran ellovagolt Ruszcsukba. ahonnan az áruval megrakott általvetőkön kívül magával hozta Botev és Kara velov újságjait is Ezúttal Szafina fonla be az illatos virágokat a búza kalászok közé. a gyerekek köréje sereglettek. hogy örvendezzenek a ..búzaszakán nak". aztán apjuk befogta az ökröket s a szekér elin dúlt a tarlókon lefelé. A falu közelében utolérte őket a szatócs. Lova fáradtan lépdelt. Tarisznyái dugig tömve. Tisztelettudóan köszönt. — Merre jártál? Mióta várunk! — mondta Szafina apja. — Áruért voltam Rusz- csukban. — Van. valami újság? — „Nagyon háborog a Duna". Gyere el este a boltba. Aztán tüzes pillantást vetett Szafinára, mire a lány szégyenlősen lesütötte a szemét. A szatócs szerette vui na megsarkantvúzni a lovát, hogy igazi daliaként röppen jen a lány elé. de lábai ei zsibbadtak a lázadó újságok kai teletömött lábszárpólyák ban, és most a lova sem volt kész a legénves virtus ra. A lány szépsége láttán a szatócs most elfelejtette a kockázatot, amit a ruszcsuk: úttal vállalt. Ám erről sen kinek sem szabad tudnia. (Zahemszky László fordítása) * * Hriszto Botev (18-Ul— 1876) forradalmár költő, aki 1875—1876-ban felkelést szer vezeti a török iga lerázására
