Népújság, 1986. április (37. évfolyam, 76-101. szám)

1986-04-12 / 86. szám

Kő Pál egy napja

A szobrász, akinek már a Vatikánban is pompáznak munkái, március 14-én elég nehéz napot élt. Délelőtt, mint nyolc évr mindig, a főiskolán tanított; utána ügyintézés a Taverna szálló Pegazusa, legújabb müve környékén —, dühöngve közben a szárnyas lovakat eltakaró lámpák felállításán —, aztán a Lajos utcai Galériában kiállításrendezés, amelyet este hétkor Finta József, az építőművész baráti megnyitó beszéde követelt Közben mindvégig teremtve valamit; új szobrásznemzedéket, új szobrokat, új kiállítást, szembesülve is azzal, amit teremi Eltűrve, hogy mindezt még meg is leshesse a fotós:

KOHIDI IMRE

A Bolognából jött író, akit híres elődje névrokonaként Loriano Macchiavellinek hívnak, egy hete tartózkodott Magyarországon, amikor úgy találta, itt az ideje, hogy közölje megfigyelését vendéglátóiról: a feleségemről és rólam. Nem mint vendéglátókról, nem mint férj-feleségről, nem mint emberről. Hanem mint két magyarról. Milyenek vagyunk mi, magyarok.

— Ilyet én még nem tapasztaltam — kezdte Loriano. — Sokfelé jártam, angolok közt, németek közt, svédek közt, nem is beszélve a spanyolokról. Nem tudok sem angolul, sem németül, sem svédül, és hiába rokonnyelv az olasszal, még spanyolul sem tudok. De ha egymás közt beszélnek jelenlétemben, mindig sejteni vélem, miről lehet szó. Kikövetkeztetem a beszédhelyzetből, egy-egy ismerősen csengő szóból, a mondatok lejtéséből, az arcjátékból, a beszédet kísérő gesztusokból, aminek együttesét metanyelvnek hívják tudományoskodva. Figyellek titeket, ha egymás közt magyarul beszéltek, egy hete figyellek már, és soha, még csak sejtelmem sincs, miről diskurálhattók. A beszédhelyzetekről persze van fogalmam, hiszen jelen vagyok, de sehol egy ismerősen csengő szó, egy otthonos mondatlejtés, egy megfejthető arcjáték vagy gesztus. Mintha egy tudományos-fantasztikus film kitalált halandzsanyelvén beszélnétek. Ha megszólaltok, kommunikációs redőny szalad le előttem, kívül rekedek egy emberi dialóguson — mondta a bolognai író, és így fejezte be: Csodálom, hogy ti megértitek egymást!

Ez már tréfa volt, és bujkált valami tréfás túlzás az egészben, de én komolyan vettem, noha egyáltalán nem hangzott újdonságként. Sőt mi magunk szoktunk panaszkodni nyelvünk árvaságán, vagy mi magunk szoktunk büszkélkedni azzal, milyen ismeretlen, nehéz nyelv a miénk, és mi mégis értjük. A betyár olasza (németje, franciája), ha megszakad. akkor sem tudja tisztán kiejteni,

hogy „viszontlátásra", vagy „egészségére” — mondjuk árvanemzeti elégtétellel. Újdonság legfeljebb az volt, hogy arcjátékunkat, taglejtéseinket — vagyis meta- nyelvünket — sem érti; úgy látszik, ha a szavak nyelve nem segít, a mozdulatok nyelvében is megzavarodik a fránya külföldije.

Hogy miért hozakodom mindezzel elő? Azért, mert amit a bolognai Loriano mondott, az nemzetjellemzési kísérlet volt: azt próbálta meghatározni, miben különbözünk mindenki mástól, milyenek is vagyunk mi — szerinte. És ez a kísérlet most világszerte folyik, nálunk is. Kósza hírek szerint Hungarológiai Intézet létesül, azt kutatandó: kik vagyunk, mik vagyunk, milyenek vagyunk. A viták a nemzetjellemzési kísérletek körül már a hatvanas években újralángoltak, kisebb perpatvarnak lehettünk tanúi, abból az alkalomból, hogy újra megjelent Karácsony Sándornak, e rokonszenves tudósnevelőnek A magyar észjárás című könyve. A viták a tárgy nehéz megragadha- tóságából származnak, hiszen itt nem súlyra, méretre, színre, illatra mérhető dologról van szó; tíz (vagy tizenöt?) millió ember közös jellemzőit nem lehet oly könnyen kiszűrni az egyediségek, az eltérések, a véletlenek kavicsrengetegéből, ahogyan a gyémántmosó teszi a gyémánttal; itt az elhatárolással kísérletező negatív meghatározások érvénye is fölötte kétes, amilyen — mondjuk — a bolognai Lorianoé volt, mert az azért aligha tekinthető nemzetjellemzésnek, hogy magyar az. akinek se beszédét, se mozdulatait nem értem. Tudta ezt Karácsony Sándor is, ezért nem beszélt a ködmeg- foghatatlanságú magyar lélekről, még kevésbé a vérködös magyar fajiságról, ő magyar észjárásról beszélt. Ez legalább bizonyosan létezik. Ha pedig létezik, hol fogható meg? Hát a nyelvben, amely egy nemzeti meghatározottságú észjárás terméke és kifejezője. És Karácsony Sándor úgy találta: nyelvünk legjellemzőbbje az, hogy mellérendelő. Szívesebben beszélünk azonos nyelvtani értékű mondattagok egymásutánjában, mint olyan mondatfajtákban, amelyek egy főmondatnak vannak alárendelve. Ha jól értem Karácsony Sándort, gyermeteg példát mondok, talán én is érthetővé válók. Petőfi így beszélt: „Talpra magyar, hí a haza, itt az idő, most vagy soha.” Négy azonos nyelvtani értékű mondatot rendelt egymás mellé, nem úgy beszélt tehát, hogy: Talpra magyar, mégpediglen ama ok miatt, hogy a haza így kívánja, amit nem más magyaráz, mint az, hogy itt az ideje a talpra állásának. Ha pedig mellérendelő a nyelv, mellérendelő az észjárás is, az emberi viszonylatokról való gondolkodás, a történelmileg kialakult jellem is. Már akkor tudni lehetett, hogy van ebben tárgyi igazság, most még világosabb, hogy egy védekező nemzet erkölcsi igazsága van benne: Karácsony Sándor az ellen az alárendelődés ellen tiltakozott, amely- lyel a germán veszedelem fenyegette az országot. De a veszedelem elmúlt, a tárgyi igazság pedig csorba: a magyar nyelv alárendelő is. Bármelyik iskolai nyelvtankönyvben elolvasható: hány fajtája

van az alárendelő összetett szavaknak és az alárendelő mondatoknak. Nyelvünk merev tagolású volna, bizonyos viszonylatok és árnyalatok kifejezésére alig-alig alkalmas, ha csak a mellérendelést ismerné.

Nemzeti észjárás van, történelemkalapálta nemzeti jellem van — érvényes meghatározás nincsen. A közhasználatú sémákkal nem megyünk semmire.

De a sémákon túllépő meghatározáskísérletek is alkalmi rögtönzések inkább, valamilyen cél érdekében állók, köztük jó célok is, rossz célok is akadhatnak; akik papírra vetik őket, azok sem szánják szentírásnak. Belelapozván a Tisza- táj című folyóirat augusztusi számába, rábukkantam a kísérletek sokezredik változatára. Milyen a magyar? „A magyar nem jellemes nép, de emberséges” —így a válasz első mondata. Még meg is sértődhetnénk, ha nem tudnánk a következőket :

— a magyar nép jellemes is, ha egye- deinek változatában nézzük: vannak jellemes magyarok (persze jellemtelenek is);

— a magyar nép embertelen is, ha ugyancsak egyedeinek változatában nézzük: a huszadik század kortársaiként éppen elég embertelenséget láttunk (meg persze emberséget);

— az elítélő, elismerő meghatározás Németh Lászlótól származik; sértődni csak akkor sértődhetnénk meg, ha sértő szándékot feltételeznénk (de hát ez butaság volna), mint ahogy nincs okunk érvényes meghatározást sem feltételezni az ő életművében, pedig a kérdéssel épp eleget birkózott.

Attól tartok, hogy a válasz a kérdésre, „Milyen is a magyar?”, mindig viszonylagos értékű lesz. Es nemcsak azért, mert Karácsony Sándor-i „észjárásunk”, vagy jellemünk, vagy mentalitásunk minden adott pillanatban nagy szóródású, hanem azért is, mert milyenségünkét a történelem alakítja és változtatja szüntelenül.

Faragó Vilmos