Népújság, 1986. április (37. évfolyam, 76-101. szám)
1986-04-11 / 85. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1986. április 11., péntek Otthontalanul az otthonban Görcsösen kapaszkodó kis kezek, tiszta, reménykedő tekintetek, és egy, talán a múlt emlékeiből megőrzött szó, ami ma már inkább öntudatlan kiáltás: Mama! Áztál) vissza a játékhoz, a többi magányos társhoz, s ha a személytelen tárgyak már unalmasak, a gondozónő kezéért, pillantásáért, kedves szaváért folyik a harc. Mert itt a simogatás, a szeretet, a törődés nem egy gyermeknek szól, hanem egy egész csoportnak. Ki tudja, merre járnak, mire gondolnak, kit szeretnek és kit éreznek igazán magukénak azok az anyák, akik lemondtak gyermekükről, és a csecsemőotthonra bízták nevelésüket. Ki tudja, rájönnek-e valaha arra, mit jelent felelős szülőnek lenni? Százhuszonhat apróság — az újszülött kortól három évesig — él, fejlődik, ismerkedik a világgal, az Egri Csecsemőotthonban. Van, akit a nagymama hozott el, mert amíg az apa katonáskodott, felesége elhagyta, a kicsit pedig a nagyinál felejtette. Idősen, betegen, ő már nem merte vállalni a nevelést. Két aprócska testvért fiatal, csinos, magára sokat adó leányanya juttatott ide. Pesten lakik munkásszállón. A gyerekek csak néha jutnak eszébe. Ilyenkor meglátogatja őket egy rövid időre. Egy csecsemőt alkoholista szüleitől kellett ide menteni. Nagyobb testvére sorsát is gyermekotthon irányítja. A magukra hagyott csemeték fele egyéves kor alatt kerül ide, de sokan egyenesen a szülészeti osztályról. Az édesanya testének melegére, féltő ölelésére ők soha nem fognak emlékezni. Szerencsés az, aki csak átmenetileg, egészségügyi okból szorul a csecsemőotthon dolgozóinak kezelésére, hiszen egy idő után őt hazaviszik. Évente 10—15-en jutnak igy vissza a családba. Előfordul azonban az is, hogy ilyenkor a visszafogadó szülő értetlenül nézi a kisember dacos reagálásait. A szokatlan környezet iránt félelmet érez, s az anyában, apában ez ellenérzést vált ki. Türelmetlenek és nem hajlandók belátni, hogy játék helyett egy hús-vér érzékeny gyermekkel van dolguk. Ilyenkor nem egyszer brutalitással próbálják akaratukat rákényszeríteni a védtelenre. Megesik, hogy egyetlen kiút marad számára, vissza az elhagyottak közé. A szakképzett gondozónők mindent elkövetnek, hogy harmonikus, nyugodt körülményeket teremtsenek a fejlődéshez. Szinti emberfeletti dolgot vállalnak, amikor a hat-nyolctagú csoportokat egy nagy családdá próbálják szervezni. A zömmel fiatal lányok erős érzelmi szállal kötődnek a kicsikhez. Mindegyiküknek van egy-két kiválasztottja, akikkel szorosabb kapcsolatot építenek ki. Ily módon érik el, hogy a gyermek érzi, hogy nincs egyedül, tartozik valakihez. Külön naplóba jegyzik a jeles eseményeket: a kezét nézegette, megfordult, járni kezdett ... Ott jártamkor dr. Ritecz Éva vezető főorvosnő kíséretében benézhettem néhány szobába. Az egyikben békésen szuszogó csecsemők, a másikban már totyogó, kíváncsian nézelődő, egészséges, szép emberpalánták, ök azok, akik határtalan bizalommal, barátságosan nyújtogatják parányi tenyerüket, mosolyra mosoly- lyai válaszolnak, s mindenben, mindenkiben támaszt, oltalmat keresnek. Szeretet" re méltók, szeretet követelők, hozzátartozóiknak mégsem hiányoznak. Azaz mégis. De sajnos, gyakran csak olyankor, ami.kor az első életévük betöltéséhez közelednek. Mert a bűvös egy év után jöhet valaki más, aki elviheti, örökbe fogadhatja őket. Sok hűtlen szülőben ilyenkor éled az öntudat vagy inkább a tulajdonosi számítás. Pedig akadnak szép számmal felnőttek, akiknek nem adatott meg az öröm, a gyermekáldás, s akik épp ezért fenntartások nélkül vennék kézbe egy- egy ki6 élet irányítását. De a szülők jönnek, látogatnak, hitegetnek, felszítják az érzelmeket, aztán marad minden a régiben. S hiába a szép szó, a felvilágosítás, az emberségre váló hivatkozás, megszületik a második baba is a második apától. Otthon, anya, család ... Ezek a szavak számára sem kapnak igazi értelmet. A gyermekek helyzetüknél fogva kiszolgáltatottak. Vi- lágraihozni, majd a törődéstől, melegtől, fénytől elta- szítani őket bűn. A csecsemőotthonban nap, mint nap megpróbálkoznak a lehetetlennel. Édesanyát, csáládot próbálnak helyettesíteni. Minden tisztelet az övék. Barta Katalin Művészeti díjasok ’86 Bella István — Régóta ismerjük egymást, és amikor egy költőkkel készített interjúsorozatban 1980-ban beszélgettem veled' a rádióban, akkor már tíz éve József Attila-díjas voltál. Most másodszor kapod meg ezt a díjat. Véleményed szerint hogyan kaptad akkor, s vajon milyen indokkal kaphatod most, szóval mi történt az eltelt tizenhat esztendőben Írói munkál, kodásodban? — Mindenekelőtt azt szeretném mondani, ma már elfelejtődött, hogy annak idején, 1970-ben a József Attila-díjnak több fokozata volt, és akkor a harmadik fokozatot volt szokás adni a legfiatalab- baknak első-második kötetükért. Az igazi díj természetesen, az első fokozat volt, amit akkor például Jékely Zoltán és Csoóri Sándor kapott. Szóval akkor a harmadik fokozat afféle költőtanonc díj volt, és ha megnézzük Jékely vagy Csoóri akkori költészetét, a díj fokozati különbsége ezt ki is fejezte. A mostani díjat, gondolom, azért kaptam, mert két évvel ezelőtt megjelent egy összegező könyvem, válogatott verseskötetem Az ég falára címmel. — A barátságunk talán feljogosít arra — tudva, az apák nélküli nemzedékhez tartozol, hiszen édesapád eltűnt a Don-kanyarban, azon kívül magánéleti töréseid is voltak, melyek megviseltek —, hogy megkérdezzem: a mostani díjátvételkor milyen az írói, emberi közérzeted? — A díjnak természetesen örülök, de a közérzetem nem éppen jó, hiszen annyi társadalmi és emberi problémát látok a világban, hogy ez meglehetősen nyomaszt mint írót és költőt. Kétszeresen is nyomaszt, mert ezeket a problémákat meg kell fogalmaznom, s ugyanakkor nem tudom megszüntetni őket, nem tudom meg1 nem történtté tenni az írás által. Egyre nehezebben élünk egzisztenciálisan is, és ezt különösen az érezheti, akinek három gyermeke van. A szaporodó anyagi gondok között jobban feltűnnek a magánéletek sebei, törései és fokozódó minőségi különbségei. — Ügy érted, hogy nehezen gyógyíthatja a költő, író. az ember és á társadalom sebeit? Illyés Gyula annak idején úgy vélekedett, hogy át kell vállalni olykor a költőnek a közügyeket is, mintegy váte- szi szerepet kell betöltenie. — A vátesz szó maga a jövő tudóját jelenti, és ennek a történelmi lehetőségében kevéssé hiszek, azt viszont az író, költő kötelességének tartom, hogy a jóslással szemben leírja azt, ami most van körülöttünk. —Ha úgy tetszik, látleletet adjon? —Ha már látnok, akkor legalább látleletet adjon arról a világról, amiben él. — Ha annak idején írott Halotti beszéd című, apádra emlékező versed első sora úgy kezdődött, hogy „Gyere, fiam, menjünk el apánkhoz”, tehát miintha édesanyád szólt volna hozzád, akkor te most mit mondanál fiadnak, lányodnak? Mi lenne az a szellemi, emberi üzenet, amit átadnál nekik? — Ugyanazt a kérdést nem lehet kétszer feltenni, legalábbis a történelmi tapasztalat erről tanúskodik. Én megtettem a magam tiszteletadását, ha most valahová hívnám a gyerekeimet, nem a múltba, hanem a jövőbe, hogy éljék az életüket. Mi megkinlódtuk a magunk történelmét, árvaságát, az lenne a jó, ha ők a saját felszabadult világukért élhetnének, mindenfajta magánéleti és közügyi tehertől függetlenül. — Mik a legközelebbi terveid, milyen írói, költői munkán dolgozol most? —Két könyvön dolgozom pillanatnyilag, az egyik egy verses kötet, a címe Sóhaj és tükör. Ez a világ és az egyén kettős pusztulásának lehetőségéről, an. nak összehasonlításáról szólna. A cím arra a régi szokásra utal, amikor a halott szája elé tükröt tar. tottak, és ha nem párállott be, akkor a beteg halott volt. A másik az Áni-Máni boltba megy. Ez lenne harmadik gyerekkönyvem. Talán arra jó a gyenmek- könyvírás, hogy az ember visszaálmodja magát a saját gyerekkorába és önfeledten játsszék szófacsa- rásokkal. ritmussal, ötletekkel. Györffy László Jegyzetek Felnémet múltjáról Anyakönyvek vallomása II/2. Megkerült-e gyilkosa vagy sem, nem tudni, mint ahogy azt sem, miféle oka lehetett annak a civakodásnak, amelynek kárvallottja a huszonöt esztendős, nőtlen Varga György „Verebélyi fi”, foglalkozására nézve „Kondás Bojtár” volt, aki „kint a mezőn, veszekedés közben gyilkoltatott meg”. És nem vallhatott gyilkosainak kilétéről 1842. május 14- én „Lóczy János, Nagy Katalin 47 esztendős férje” sem, aki „Egerbül haza jöttével halálra verettetvén s szavától megfosztatván” távozott az élők sorából vagy Sütő Márton, ugyancsak „Márton nevű legény fia” (mindössze húszesztendősekkor), aki „Az Egri Szőllő Hegyen agyonlövetett”. És homály övezi Nagy János, harmincnégy éves, egri „Szőllőműves” elmúlásának körülményeit is, akiről eny- nyit mond az anyakönyv: „A Fel Némethi határban halva találtatott”. Véletlen balesetről, természeti csapás okozta halálról is szól az írás. A káli illetőségű Várkonyi József halálának körülményeiről — aki nemes ember volt — alighanem ez az egyetlen feljegyzés, amely szűkszavúságával is érzékeltetni tud- ja’a tragikus kimenetelű eseményt: „Egy ló által kapott rúgás miatt, hirtelen kiadta lelkét”. S megtudjuk e hivatalos okmány adataiból azt is, hogy Eged Márton, negyvenéves gazda 1845. július 11-én, „Villány tüze által kint a mezőn agyon súj- tatott”, s hogy 1843. szeptember 17. napján, Farkas József „nemtelen Gazda" József nevű tizenkét éves fiacskája „szerencsétlenül a malom kerekei által öszve húzatott”. S ki gondolná, hogy e kétszáz év előtt használatba vett fóliáns egy lapján még a hírhedt Theresienstadt, az osztrák birodalom félelmetes börtönéről híres városának neve is felbukkan. Azé a csehországi városé, amelyet Mária Teréziáról neveztek el, s amelyben a hajdani monarchia egyik félelmetes, az aradihoz, a komáromihoz és a prze- myslihez hasonló erődítményét építették, hogy aztán 1822-től csak rabok ezreinek börtöne legyen. A birodalom szempontjából veszedelmes politikai foglyokat őrizték e falak között, s az írás szerint itt pusztult el — 1856. június 16-án — Eged István felnémeti lakos is. Hogyan került ide s miért, ma már csak találgatni lehet. Egy bizonyos: Világos után jó fél évtizeddel történt a haláleset, így aligha túlzó a feltevés: szabadságharcos múltja miatt került a there- sienstadti kazamaták celláinak egyikébe... És ki volt az a Szepessy József, aki mindezt ily gondosan rendre feljegyezte? 1838-tól 1858. augusztus 17- én bekövetkezett haláláig Felnémet plébánosa. Harmincnyolc évesen került a faluba, s kerek húsz éven át vezette mintaszerűen a község anyakönyvét. Az általa teleírt oldalakon nincs egyetlen elnagyolt sor sem. A határban talált szerelemgyerek keresztelésének tudható adatait épp oly gondossággal jegyezte be, mint saját édesanyja halálának dátumát. Az életével kapcsolatosan fellelhető minden adat arra vall: átlagon felüli műveltségű, hazafias érzületű, felvilágosult pap volt. 1800. október 18-án született Egerben, apja Szepessy Ignác, édesanyja Tárczy Erzsébet. Tanulmányait is itt végezte, s hogy stúdiumai befejeztével milyen szellemiség birtokosa lett, arról mindennél beszédesebben vallanak könyvtárának könyvei, amelyeket végrendeletében a felnémeti parókiára testált. Nos, ezek között Heltai Gáspár Magyar Chronicáját éppúgy megleljük, mint Lodo- vico Muratori, az olasz felvilágosult történész és tudós teológus, az itáliai felvilágosodás ismert és Európa-szer- te népszerű képviselőjének műveit, mi több: egy „Napoleon császár életének” feldolgozását tartalmazó munkát is. De ott van Baráti Szabó Dávid Aeneis-fordítása csakúgy, mint Tárkányi Béla költeményei, valamint Széchenyi István munkái, köztük a Hitel első kiadása... Falujához való ragaszkodását persze, nem csupán e könyvek testálásában juttatta kifejezésre. Végrendelete 6. pontjában kikötötte: „cselédjeimnek halálom napjátul számítandó egy fertály évi bérük fizettessék ki”. Gondoskodott templomáról, s „a felnémeti és szarvaskői temetőkben álló keresztek (enntartásáról” — tíz-tíz pengő forintot testálva e célra. Nem feledkezett meg a falu szegényeiről sem, azokat is megillette — végrendelete szerint — a tíz pengő forintnyi örökség ... Néhány éve még ott állt a felnémeti temető déli oldalán Szepessy Ignácné, született Tárczy Erzsébet és fia, Szepessy József „felnémeti plébános” síremléke. Az anyáé ma már nincs meg! Jó lenne remélni, hogy legalább szegénypárti fiáé nem jut. hasonló sorsra ... (Vége) Lőkös István
