Népújság, 1986. április (37. évfolyam, 76-101. szám)
1986-04-09 / 83. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1986. április 9., szerda Szociális foglalkoztató Andornaktályán A kastély — és lakói Azt hiszem, nem kell bizonygatni, hogy egy társadalom fejlettségi szintjét hűen kifejezi az, miképpen gondoskodik elesett, segítségre szoruló polgárairól; a mozgássérültekről vagy éppen az értelmi fogyatékosokról. Ez utóbbiak életéről talán csak az irodalmi alkotások — Száll a kakukk fészkére vagy a Tóték dobozoló őrnagya — útján értesülünk, pedig ezek az emberek éppúgy velünk élnek, dolgoznak, s ha vágyaik olykor mások is — mégsem tekinthetjük őket idegeneknek. Megyénkben — igaz, eltérő formában — több helyen is foglalkoznak értelmi fogyatékosokkal, ezek közül az egyik az andornaktályai intézet. A kissé rozzant kastélyt különös táj veszi körül. Az épület mögötti fák mintegy erdőt képeznek, ám a kastély előtti út, az autók, a buszok már a civilizáció „követei”. Ez a határeset talán jelképnek is felfogható, de az is lehet, hogy mindez csak a véletlen műve. Akárhogy is van, Herczog Tamás, az Értelmi Fogyatékosokat Foglalkoztató Szociális Intézet igazgatója, szívesen fogad és válaszol kérdéseimre. — Hozzánk olyan fogyatékosok jönnek, akik munkára alkalmasak és másféle ellátás nem oldható meg esetükben. Kerülnek ide más intézetekből, egészségügyi gyermekotthonokból, kisegi- tő és foglalkoztató iskolákból is. A mi gyerekeink egész napjukat nálunk töltik. Itt alszanak, étkeznek, és általában itt is dolgoznak. Ez — a bentlakás — nem azt jelenti, hogy lakóink nem rendelkeznek családi kötelékkel, bár sokuknál valóban ez a helyzet. Egyszerűen a speciális foglalkoztatás másképpen nem képzelhető el. — Tapasztalata szerint a családok szégyellik-e értelmi fogyatékos gyermeküket? — Sajnos igen. Néhány évvel ezelőtt meglátogattuk az érintett családokat és csak töredékük jelezte, hogy szüksége lenne a segítségre, pedig mi egyértelmű adatokkal rendelkezünk erre vonatkozóan. Ez a kép az utóbbi időben javult valamelyest, de a szülők egy része még ma is fél a társadalom megítélésétől és az előítéletektől. — ön szerint jogtalanul? — Ügy hiszem, ez a félelem nem teljesen alaptalan. Nehezen adják be az intézetekbe, inkább várnak. Egykét év elteltével viszont feladják ezt a reménytelen küzdelmet, és belátják, hogy a kezelés, a foglalkoztatás éppen fiuk vagy lányuk érdekében történik. — Mondana néhány szót arról, milyen jellegű gondozás folyik az otthonban? — Mindenekelőtt három főbb területen. Ez a munka, a szabadidős tevékenység és az egészségügyi gondozás. — Mikor az új lakó megérkezik hozzánk, egy-két hónapig megfigyelés alatt áll. Ilyenkor derül ki, mi iránt érdeklődik, vagy egyáltalán mi az, amire képes. Van egy másfél holdas parkunk, mosodánk, konyhakertünk. Ha itt megállják helyüket, eldöntjük, továbbléphet-e az úgynevezett munkakönyves foglalkoztatás felé. Bent a Fővárosi Kézműipari Vállalat két kis műhelyt tart fenn. Ezekben bedolgozóként tevékenykednek a fogyatékosok, és teljesítmény szerint kapják bérüket. Egy magasabb fokozat, amikor Egerbe járnak be, különféle — Csepel Autógyár, Vilati stb. — munkahelyekre. A szabadidő eltöltésére rengeteg lehetőség nyílik, van filmvetítés, televízió, szervezünk kirándulásokat, kulturális seregszemléket. Magától értetődő, hogy a gyerekek egészségügyi gondozást is kapnak, és ha bárminemű probléma adódik, mindig szakszerű orvosi ellátásban részesülnek. — Mióta beszélgetünk, ön többször is használta a „gyerekek” kifejezést, pedig az intézetben általában nagykorúak élnek. Van közöttük 40, 50, sőt 60 éves is ... — Igen, nálunk ez a szokás. A fogyatékosok szociális érettségi fokának átlaga egy 7—8 éves gyerek szintjének felel meg. — Többször is előfordul, hogy a középkorú emberek rám szólnak: igazgató bácsi, miért nem tegez minket? Hiszen mi gyerekek vagyunk... — A szociális foglalkoztatók általános problémája, hogy nemigen rendelnek munkát tőlük. Gondot jelent ez Andornaktályán is? — Nálunk a társadalom nem nagyon tolerálja a foglalkoztatók ezen tevékenységét, nagyon nehéz munkát szerezni. És ráadásul a technikai fejlődés, az automatizálás miatt egyre kevesebb kézi munkára van igény. Ami van, azt is sok helyre kell elosztani; mozgássérülteknek, időseknek. Konkurenciát jelentenek számunkra a gmk-k, a melléküzemágak is. A közelmúltban bejártam szinte az egész országot, 400 munkahelyen fordultam meg. Ezek közül mindössze tízben jártam sikerrel. Nagyon sok múlik az üzem vezetőinek jóindulatán. Ha nem tudom „úgymond” meghatni őket, akkor kész, nincs rendelés. A vállalatok önállósága rendkívüli mértékben megnőtt. A piac szerepének fontossága miatt nem szívesen kockáztatnak, a nyereségre, az exportra összpontosítanak. És ez érthető is persze. — Akkor mi lenne a megoldás? — Nem nagyon látok perspektívát. Saját termékre lenne szükség, de ehhez befektetés kellene: gépek, pénz — ez pedig nincs. Én belátom, hogy a mai időszakban a gazdaságon van a fő hangsúly, de ugyanakkor vannak sérült emberek is ... Velük is törődni kell. Varga Lívia vezető pedagógustól kérdezem: hogyan zajlik itt az élet, hogy telik el a nap? — Munkatársaimmal együtt mindent megteszünk azért, hogy a fogyatékosok keveset érezzenek hátrányos helyzetükből. A gyerekek fél hat körül kelnek, a tisztálkodás, a reggeli után indulnak a munkahelyekre, van, aki a benti műhelyekbe, van, aki Egerbe. Délután a szabadidős foglalkozásokon filmet, tévét néznek, sportolnak és zenét hallgatnak. Hetente háromszor kimenőt kapnak a lakók. A 75 fő mintegy fele képes arra, hogy önállóan vagy a társ segítségével közlekedjen a városban. És így mintegy magánéletet is éljen. Számos programot szervezünk nekik, van egy testvérintézményünk Putno- kon, az ottaniakkal remek kapcsolatot alakítottunk ki. Nemrégiben például az egri Megyei Művelődési Központban tartottunk közös összejövetelt, ahol farsangi jelmezeket és vidám kis jeleneteket mutattak be. Nyaranta általában Sástón és Balatonlellén üdül az egész csapat. — Az itt élő „gyerekek” bizonyos tekintetben mégiscsak felnőttek. Kialakulnak-e párkapcsolatok? — Igen, természetesen. Az értelmi fogyatékosok rendkívül érzékeny lelküle- tűek, és igen féltékenyek egymásra. Különösen így van ez a kamasz — esetünkben ez 18 éves kort jelent — fiúknál. Ezt leszámítva, nagyon közel tudnak kerülni egymáshoz. Az említett féltékenység különben „átterjed” a gondozókra is. Az óriási szeretetéhség készteti őket arra, hogy kisajátítsák az ápolókat. Ha meglátják, hogy a kedvenc gondozó megsimogatja a másik arcát vagy fejét, rögtön megsértődnek, mondván: ö csak az én anyukám... A gyerekek nagyon hálásak azért, hogy törődünk velük — de a szeretetet nehéz szétosztani ... Havas András Művészeti díjasok *86 Kubik Anna Olyan szép, hogy nem is lehet igaz — idézhetnénk Kubik Anna pályafutásának apropóján az egyik Shaw. színmű címét. Mintha egy kitűnő mérnök tervezte volna — olyan nyílegyenes ez a pályaív. Állomásai: a főiskola, a Nemzeti színházi tagság; szerepek, feladatok sokasága: Júlia, a Magyar Elektra, az István, a király Rékája, az Advent a Hargitán négyes bravúr szerepe, s legutóbb Portia, a Velencei kalmárban. S most mindezek betetőzéseként: a hivatalos elismerés, a Jászai-díj. — Tulajdonképpen alig merem elhinni, hogy mindez így történt — mondja — . Hiszen még csak most kezd. tem a pályát, s az út, amit megtettem, olyan, akár egy mese. Kezdődhetne így is: Hol volt. hol nem volt, élt valahol egy Veszprém megyei kis községben, ősiben egy család, apa, anya, és három lánya. S a legkisebb, Anna, egy szép napon elindult a nagyvárosba, hogy színésznő legyen. Megküzdött a magánnyal. amikor elhagyta a szülői házat és két nővérét, legyőzte az első nagy csalódást, amikor nem sikerült a felvételije, de végül is minden jóra fordult. Ám mindehhez bátorság, elszántság, s főként: tehetség kellett — folytathatnánk ezt az igaz mesét. S Kubik Anna rendelkezik mindezzel. Erős akaratú, szókimondó, csendes, de mégKubik Anna Sütő András színmüvében (MTI-fotó — KS) is erős egyéniség. Engem egv kicsit Tóth Flórára, Bródy Sándor ifjú tanítónőjére emlékeztet — akit egyébként nagy sikerrel el is játszott a televízióban. — Mit tart az életében, a pályáján a legfontosabbnak? — kérdeztem tőle. — A barátságot, az össze, tartozást, a közösséget, a szeretetet. Ezek nélkül nem tudnék élni, dolgozni. — Kik tartoznak a baráti köréhez? — Bubik István, Funtek Frigyes, Rubold Ödön. Mindannyian egyazon színház tagjai vagyunk, egyformán gondolkodunk a világról, az életről, a színházról, s egyformán bízunk benne, hogy érdemes esténként kigyul ladniuk a reflektoroknak felmennie a függönynek S nekünk is érdemes kiállni a rivaldafénybe,, hogy Shakespeare, Sütő András, Shaw vagy Gorkij szavaival valljunk arról, amiben mi is hiszünk. Az emberi tisztességről, a mindennapok gondjairól és örömeiről, vágyainkról, álmainkról. S ha mindez eljut a nézők szívé, ig. agyáig, ha lélekben gaz. dagabban távoznak előadás után, akkor, azt hiszem, nem volt hiábavaló a fáradó, zásunk. (Kárpáti) A keletázsiai művészeti múzeumban Több hónapos zárva tar. tás után, új kiállításokkal nyitotta meg kapuit a Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Múzeum. A kínai kerámia és a porcelántárgyakat, vala. mint az indiai iparművé, szét legszebb darabjait, mintegy négyszáz tárgy reprezentálja. A képen; Az Üj-Delhi Babamúzeum ajándéka a kiállításon (MTl.fotó: Fényes Tamás felvétele — KS) Kriston Béla: Boaárka III/3. Egy pillanatra mintha meghökkent volna, kivárt, de mivel karakter volt, nem hátrált meg: — Engem nem lehet fenyegetni ! Isten áldjon ... Bogárka! — felelte, és dacos fejjel távozott. Az ablakhoz sétáltam, utánanéztem. Törékeny alkatával csakúgy vonszolta a bőröndöt, vagy inkább a bőrönd őt... Gondoltam, segítek neki, de hát a szülei • közel laktak, nem kellett sodráig cipelnie. Egyedül maradtam. És egy elhagyott ifjú férj ilyenkor mit tehet? Vacsoraidőben? Elsőnek is feltettem a lemezjátszóra Beethoven Sors szimfóniáját. Ezt a számot erre az alkalomra különösen aktuálisnak ítéltem meg. Közben szépen, kulturáltan megterítettem. Szokásomhoz híven katonákat készítettem. Egy kocka kenyér, rá egy kis szalámi, egy kis sajt, paprika, paradicsom ... Kibontottam a hosszú nyakú burgundit, ünnepélyes alkalomra tartogatott ólomkristály poharat vettem elő, töltöttem bele és nagy vacsorázásba kezdtem. A Sors szimfónia zavarta az étvágyamat. Ez nem jó... Vörösbor mellé magyar nóta való! Olyan tálpalávaló! Ez kell a magyarnak, no meg az elhagyott férjeknek! Fel is tettem egy magyarnóta-le- mezt. „Piros, piros, piros,... háromszor is piros” kezdetű dalt ' énekelte Sárdy János, amikor benyitott hűtelen feleségem kis csomaggal a kezében. Ugyancsak megrökönyödve látta vidám falatozásom. . — Hát te eszel? Vigadsz? Te tudsz ilyenkor zabáim? — Miért ne? Étvágyammal semmi bajom, a kedélyállapotommal sem! Búsuljon az, aki elhagyott! — feleltem, mire egyre csak háborgott : — No hát, ez a teteje mindennek! — Kérsz egy katonát? — kérdeztem, mire kimérten így válaszolt: — Mit képzelsz? Csak azért jöttem, mert véletlenül két gatyádat is elvittem ... Itt van! — mondotta és a katonáim közé dobta. — Elviszem még a téli kabátomat is . — • — Az augusztusi kemény fagyokhoz jó lesz... — feleltem, a sorokat rendezve. — Ott szárad a mosdó felett a bugyid, meg a melltartód ... azokat is vidd el... ne kelljen még azokért is külön fáradnod ... Sírásra hajló szemekkel kapta le a két fehérnemű» darabot, majd odasündö- rögve az asztalhoz, megjegyezte szepegve: — Nem is szeretsz te igazán, ha. ilyen könnyen le tudsz mondani rólam... ha ilyen egykedvűen elengedsz magadtól... — Megegyeztünk, a múltamra fátyol.... s erre te elhagysz ... Letérdeljek ba■ Ián ? Mit vártál ? A hűtelen asszonyokat nem .tudom szeretni! Te sem vagy az igazi! — Hisz, ha lehetne hinni nektek férfiaknak ... Azért nem bánom... adhatsz egy katonát... — mondotta leülve, nagyokat nyelve. Adtam neki egy katonát, azután egy tizedest, majd egy szakaszvezetőt, melyeket jó étvággyal tüntetett el. Tekintete a borosüvegre tévedt. Töltöttem neki. kortyolt. Majd segített elpakolni a terítéket, majd hozzám simulva duruzsolta: — Ugye... segítesz viszszahozni azt a bőröndöt... oly dögnehéz volt... Meg már este is van ... nem látja meg senki ............. — No, jó ... most az egyszer és utoljára... — mondattam, és az est leple alatt visszafuvaroztam azt a bőröndöt, míg ő belém karolva szerelmes csiviteléssei repkedett mellettem. Soha nem volt boldogabb éjszakánk . .. (Vége)
