Népújság, 1986. április (37. évfolyam, 76-101. szám)
1986-04-04 / 79. szám
A m ll ff JOVO bányájához készül... ...az a 103 méter 60 centiméter hosszú, hat méter húsz centiméter átmérőjű (lejtős akna) szívótorok, amely a recski ércbánya 2-es aknájához csatlakozik. Szolgálja majd a jövő bányájának szellőztetését. Jelenleg hatvan méterre jutott el Pod- hornik József szocialista brigád. Zvara István csapatvezető vájár irányításával. Tisztelegjünk mi is Mázuk István, Gerbár M. Pál, Hup- pauer József, Kohona Ferenc és a többi brigádtag munkája előtt, s kívánjuk nekik, hogy sikerrel fejezzék be az emberi erőt próbára tévő munkájukat. A csapat a napokban nyer te el a vállalat kiváló brigádja címet. (Perl Márton képriportja) F ekete mezőkön, rügyező fűzbokrok alatt szaladt a patak, habjai felcsillantak néha a hajnali napsütésben. Fodrai, — mintha titkos üzenetet hoztak volna — bújócskát játszottak a korai fényben, talán csacsogtak is egymásnak valamit. — Mitől csillog a patak? A vén fűzfának támaszkodva kerestem a választ és legelőször arra gondoltam, hogy talán azért, mert a beleolvadó hó fehérségét cipeli a hátán és a napsugarak fagyos, téli emlékeket vernek vissza benne. Akkor korán jött a langyos, szép idő, sok napsütést hozott az április. A kisbíró naponta dobolta, hogy azonnal el kell kezdeni a munkát, és hogy a Nemzeti Bizottság, a kiosztott urasági réten megtekinti az igára fogható jószágokat, a megmaradt felszerelést. — Közhírré tétetik! Jött a nép a faluból, felvonult a pince- szagú, rongyos had, az elnök — szúrós tekintetű, csontos arcú paraszt — diktálta a lajstromot: — Négy eke, három leveles borona, öt szekér, egy bricska. — Később a jószágállományt sorolta fennhangon, a nép meg csak hallgatta némán, mint vasárnaponként a templomban a papot. — öt ló — rossz állapotban —, kilenc fejőstehén, két bivaly és egy póniló. — Póniló! — kiálltottam hangosan, csupán azért, hogy jelezzem, eddig jutottam az írással. Alig szóltam, amikor a hátam mögött egy lány nevetni kezdett. Kacagása egy pillanatig ott bújkált a kilátástalanságot kifejező, meggyötört arcokon. A tarka vi- ganók, a vatelinjüktől szabadulni akaró kabátok gazdái eleinte csak nézték a lányt, aztán belőlük is kitört a nevetés. — Kié a póniló? — tartotta végre magasba a karját az elnök. — Az enyém! Először komoly voltam, szinte haragos, és a patakba kívántam a szőke csitrit, de amint a pónira pillantottam, engem is elfogott a nevetés. Kinevettük a világot! Ez volt az első vidámság, amelyet láttam és hallottam a háború után, ez volt az első reménysugár, amelybe ott — a haldokló vén fűzfa alatt — belekapaszkodhatott egy falu, nyomorúsága és a tehetetlensége láttán. A kis szőke egy tehenet vezetett láncon, amely most éhesen falta a patakparti, zsenge fűvet és ellenállt münden biztatásnak, majd később egy suhogó vesszőt tört a fűzfaágról és azzal noszogatta sikertelenül Többen szétszéledtek, alkudoztak, egyezkedtek, hogy mit, mivel fogjanak össze az eke, a borona, a vetőgép elé. — A lovat fogd a tehén mellé — ajánlotta valaki, mások azon tanakodtak, hogy a volt urasági Hoffert kellene valamiképpen beindítani. A listát átvette tőlem az elnök, aztán megveregette a pónilovam nyakát. — Cirkuszos ló? — A ruszkik adták. Egy géppisztolysorozattól még most is sántít. Szétszéledt a nép, a széles réten keresgélte a mezsgyekarókat, az új birtokok határait, néhányan már az ekét is a földbe akasztották és elkezdték üggyel-bajjal a szántást. A póni nyerített a többi ló után, harapta a kötőféket, menni akart. A lány a tehénnel küszködött és pityergésre álló szája nehezen indult szólásra: — Igazán segíthetne! Akkor néztem meg jobban. Magas, vékony, de már mellesedő, a tavaszi szélben kócos haja, a hosszú foncsikja jól illet a fehér márványarchoz, a haragos tekintethez. — Szomorúnak látszol, mégis kinevettél! Csodálkozott, mintha semmiről sem tudna, aztán hirtelen meggondolta magát és teljes erejéből cibálni kezdte a láncot. — Gyerünk, Piros, mert agyonüt édesanyám! A történelem — amelyet azóta már könyvekbe préseltek — akkoriban nem engedett egy perc szabadidőt sem. A házunk tetején olyan volt a golyószaggatta cserép, mint a rosta, egy kóbor akna szétdobta az ámbitust és ezer darabra törte szét beteg nagyanyám ny,ári fekhelyét. Hónapokig éltünk egy fedél alatt a nyomorúsággal és egy kiló szalonna, a napi egyszeri jóllakás elérhetetlennek tűnő reménységnek látszott. Nagyapám humorba göngyölt keserűsége sem segített, amelyet a magafőzte pálinka bűze, gőze koszorúként font a feje fölé. — Majdcsak lesz valahogy! Ez volt a remény és a reménytelenség, a dermedt agyvelő mondanivalója, egy olyan ember zsákutcába futó jelmondata, aki már túlélte Doberdót, a második világháborút, és ha éheznie kellett, de szomjazni nem akart. Akkor értettem meg valójában, hogy a félelem, amely az erdei vadak életben maradásának elengedhetetlen feltétele, az embert megnyomorítja. Tíz körömmel kapartuk össze szétszórt javainkat, majd később eszmélve, gyerekfejjel, ezrével olyan tettekre vállalkoztunk, amelyek sorsunkat, életünket, — mi több — a világot változtatták meg bennünk és körülöttünk... Április végén egy hajnalban, a rét mellett, a kiosztott földek dülőútján, újra megpillantottam a szőke hajú lányt. Az eke szarvát fogta, a rúd mellett a tehén, másik oldalon az anyja. Szántottak! Köszöntem, de ők nem szóltak, csak haladtak felém lépésről lépésre. A patakra hordott véggel a parcellájuk, ott vártam meg őket, amíg kiértek. A tehén mellett, a lapos kötélen a vállán ekét húzó asszony tarka fejkendője alól csörgött a verejték, tüdejét éppenhogy ki nem fújta, amikor megálltak. A szőke lány köszönt, de úgy viselkedett, mintha sohasem láttuk volna egymást. — Pihenjenek! A tehénre is ráfér, ha harap a sarjadó árokparti fűből. Időnként loccsant a viz, a fűzfák ágai, mintha szamjukat akarták volna oltani, egészen a mederig hajoltak. A friss szántásokra gólyák ereszkedtek és kövér gilisztákat keresgéltek a feketén csillogó zsíros réti földben, talán néhány méterre tőlünk, urasan elvonultak, de még tekintetükre sem méltattak. — Nézze, édesanyám! Gólyák. Az asszony mellém huppant a fűbe, és amikor egy kicsit nyugodtabban lélegzett, megszólított: — Jó, hogy találkoztunk! A zsemlepiros tehén békésen legelt, a szőke lány az anyja mellé húzódott és nagy, kék szemével engem nézett. Az ártatlan, fürkésző tekintet szinte zavarba hozott, de az asszony hangja lekötötte a figyelmemet. Hirtelen arra gondoltam, hogy talán a múltkori nevetést mondta el neki valaki és amiatt kér majd elnézést, a lánya helyett. — A póniról lenne szó! i Felugrottam és tekintetemmel a fűzfához pányvázott hátaslovamat kerestem. — Megvenném! Magának dologra úgysem kell, engem meg helyettesíteni tudna a rúd mellett... Megnyugodtam a póni láttán. A lányt, meg az anyját néztem, ők meg a válaszomat várták, nem tagadható izgalommal és talán gondolatban a lovacskát már oda is képzelték a piros tehénke mellé. — Ha az uram hazakerül, talán meg is toldja még valamivel az árát... — Mit ad érte? Osszenéztek. A felcsillant remény bearanyozta a tekintetüket, a szőke lány megszorította az anyja kezét és pillantásával a pónit kereste. — Cserepet! Mi már úgysem építkezünk egy ideig, magának meg, ahogyan elnéztem, szüksége van rá. Megegyeztünk és hárman egymás mellett elindultunk a tarka kis póniló felé. Eloldoztam a kötőféket és átnyújtottam a kis szőkének. — Legyen a tiéd! ö csak bámult, hol engem, hol a lovat, aztán egyszer csak átölelte a póni fejét és egy csókot nyomott a homlokára. R ajtam volt a sor, nevetni akartam, de nem tettem, mert a kis szöszke boldogságában elsírta magát... Szalay István
