Népújság, 1986. április (37. évfolyam, 76-101. szám)
1986-04-29 / 100. szám
3 rfyf . 1 NÉPÚJSÁG, 1986. április 29., kedd A termékenység zenéjét szeretném közvetíteni Mindennapi irodalmunk Doráti vezényel „Egy kisfiú a kertben vonalakat húzgál az ösvény homokjába. Megnézi, amit rajzolt, dühödten széttapod- ja, aztán kezdi elölről. Az eredmény ugyanaz. Megint széjjeltapossa ... Aztán sírva fakad ... Világéletemben A Koncertpódium harmadik hangversenyén a Zeneiskola két művésztanára, Radnóti Tibor (hegedű) és Kalmár Gyula (zongora) szólaltatott meg négy szonátát. Ezek a kamaraművek négy zenetörténeti korszakot villantottak fel, de nyugodtan állíthatjuk azt is, hogy Händel E-dúr szonátája, Mozart A-dúrja, Schubert Bevezetés és variációk című alkotása, valamint Farkas Ferenc Szonatinája kitűnő alkalmat kínált a két előadónak arra is, hogy a közönség észrevegye az azonosságokat és azokat a különbségeket, netán különösségeket, amik az egyes darabokra annyira jellemzőek. Amiért ezeket a vallomásértékű darabokat any- nyira szeretjük hallani. Mert a művész a kor lelkét szólaltatja meg! Ezeket a szonátákat ugyanis bensőséges megnyilatkozásoknak kell felfogújra és újra megpróbáltam rátalálni az igazi rajzra ... És még ma is próbálom”. Doráti Antal, a világszerte nagyrabecsült magyar karmester, a zenének ez év április 9-én nyolcvanadik életévét betöltött doyenje írta ezéket a sorokat a hetvenes évek második felében angolul, majd Egy élet muzsikája címmel magyarul is megjelent könyve elején. Az impozáns évszámot meghozó születésnap előtti napokban a neves művész két koncertet is vezényelt Budapesten irigylésre méltó fizikai és szellemi erőnlétben. — Születésnapja alkalmából engedje megkérdeznem: fontos-e valamiféle számvetést készítenie élete munkájáról e dátum ürügyén? — Nem! Az ilyen kerek számú születésnapokból csak mások csinálnak az ember számára nagy ügyet, ami persze jólesik, de tavaly, tavalyelőtt legalább ennyire számot vetettem magammal. Köszönöm az ön granunik, olyan kézjegynek, amely őrzi a szerző és a kor gondolkodásmódját, érzelmeit; netán indulatait is kinagyítja, vagy azokat a szélesebb nyilvánosság elől eltakart szenvedélyeit, bánatait, tűnődéseit is elbeszéli, amiknek bevallása a kor által megrendelt vagy elvárt művekbe nem férhetett bele. Ezért is tartjuk igen értékesnek ezt a válogatást, ezt az egymás mellé állítást, mert kitetszik: a belső párbeszédet folytató Händel még ebben az E-dúrban is érzékelteti azokat a félelmeit, óvatosságait és mindezekkel együtt az emberi fenség tudatát, tekintélyét is, ahogyan ő a kort megélte, ahogyan az ő sorsa átragyogta Európa zenei életét, de legalábbis a szigetország mecénásainak lelkét meghódította. Mozart az tulációját is, mint mindazo- két, akik örültek, s örülnek ma is a muzsikámnak, de nagyobb jelentőséget nem kívánok tulajdonítani ennek a születésnapomnak sem a korábbiaknál. — Alakulnak-e már valamiképp az „igazi rajz" körvonalai? — Az igazi rajzra — ma így látom — életemben már sohasem fogok rátalálni. Hanem, ha méltó életművet tudok majd hátrahagyni, s az utódaim valamilyen képet alkotnak rólam, abból talán kirajzolódik valami. Azt hiszem, az a rajz nálam jóval nagyobb képességű embereknél sem készül el egy emberélet során. — ön megélt két világháborút, látta a világ régebbi arcát, s látja a mait is. Mi ad önnek erőt, hogy higgyen a művészet emberformáló erejében? — Az a nagyon kevés eredmény! Mert anélkül még sokkal rosszabbul; állnánk. A művészet hatása — minden művészeté — A-dúrban a virtuozitás minden csínjával-bínjával leplezni akarja életének éppen tragikusra fordulni látszó változatát; vagy éppen a virtuozitással akarja bizonyítani, hogy ő nemcsak a harmadrendű udvari zenészi rangra jogosult. És megint más Schubert! Árad belőle a dallam, tudja, hogy egyetlen tennivalója — a társadalmi nyamorgáson kívül — árasztani a dallamokat, kiröppenteni magából a Napnál világosabb szellemi fényeket, mert minden dallam harmónia és jel1, ahol harmónia akad, ott már közel az emberi tökéletesség! És megint más Farkas Ferenc Szonatinája. A harmincas évek fiatal tehetsége a „tudós zenész” és a készség minden robbanékonyságával igyekszik versenyre kelni az egyre hangosabb és hangzatosabb európai zenével, azokkal az irányzatokkal, amesajnos, csak igen kevés embert érint, de azokat erőteljesen. A zene is csak azokhoz jut el, akik fogékonyak rá. De hiszem, hogy az ő számuk növekedni fog. A művészet lényege a teremtéssel való szembenállás! Ha tudunk egyetlen kis rózsafát ültetni, már nem lehetetlen, hogy előbb-utóbb egész rózsaerdőnk lesz. — Élete folyamán a zenetörténeti korok, stílusok jelentősége változott-e valamiképp az ön számára? — Csak kevéssé, s az sem biztos, hogy a stíluskülönbségek miatt, hanem talán csak azért, mert egyikbe éppen nagyon belemélyedtem. Ami mindig fontos volt és maradt számomra, akár régi ienét dirigáltam, akár újat, az azk hogy a zenével a humanizmust, az ember épülését szolgáljam. Ma is a termékenység zenéjét szeretném közvetíteni és nem a pusztulásét! Szomory György lyek új korszakot akartak nyitni. Nyitottak-e igazán? S miközben a belső párbeszéd folyik a zenészben, a kor és korszak máris kilobban körülötte. Ezt az élményt, ennek a négy szonátának kapcsán keletkezett felismerésünket, az összehasonlítás szinte tanári előadását köszönhetjük ennek a pénteki két órának. És bár meghatározó tényként vesszük figyelembe: a két egymástól lényegesen elütő lelki karakter találkozik Radnóti Tibor és Kalmár Gyula esetében, mindketten tudják, hogy jól kiegészítik egymást. Radnóti Tibor hegedűjével együtt a lobbanékonyabb, a líraibb alkat, Kalmár Gyula a zongoránál mintha a végiggondolással és az értelem fékező fegyelmével is szolgálná azokat az érzelmeket és szenvedélyeket, amikért őmaga is odaül a zongorához. S mintha ez a két művésztanár évek óta hasznosítaná is az együtt- zenélésben ezt az adottságbeli másságot. Hasznunkra... (farkas) Az adássorozatot Varga Lajos Márton szerkeszti és vezeti, hetente szombaton a kora délutáni órákban. Általában aktuális irodalmi kérdésekről megjelent cikkekről, vitákról, kiadványokról mond véleményt közreműködők segítségével. Most a Költészet másnapja antológiát méltatta Berkes Erzsébet, Kokurelli Endre véleményét, kritikáját kérve. Tizenhárom költő mutatkozik be a Körösi P. Jó- szef szerkesztette kötetben, egy kivételével túl a harmincadik életévükön. Azonnal adódik a kérdés: meddig lehet egy alkotót a fiatal jelzővel illetni. Régi vita, nem is érdemes tovább e gondolatnál időzni. Azon viszont igen, hogy az induláshoz túlkorosak. Berkes a kiadvány szervező elvét sem érti. Fiatalok, tehát adjuk ki ? Az még magyarázható, ha 17—22 éves próbálkozó jelöltek megjelenhetnek. Az is, ha közös gondolkodású szerzők munkáit egy csokorba foglalják. Ha viszont ebben a korban egy önálló füzetnyi kiadványt nem produkáltak, megkérdőjelezhető a jelenlegi kiadás szükségessége. A kiadó önvédelmi szempontjait is felvetheti a kritikus. Ugyanis semmi kiugró, tűzbe hozó szellemi erény nem fedezhető fel a megszólaltatottaknál. Ha magáról vagy a világról lényegeset nem tudnak mondani, akkor csak megfelelni akarnak. Nem biztos, hogy jogos a jelentkezésük. A szabálytalannak látszó, polgárpukkasztó versek nem az alkatukból erednek, hanem a megtanulhatóság jegyeit hordozzák. Ezt nevezik „szóköszörűsködés- nek”. Berkes szigorú, de jogos kiritikával teszi helyére a szabadúszó, helyüket kereső, de nem találó íro- gatókat. Elve, hogy nem muszáj verseket írni annak, aki a fenti kritériumoknak nem tud megfelelni. Ezzel az irodalom érdekeit védi. Aki a gyakorlatias övezetben nem vállal felelősséget, költészetbe menekül, szlalomozást vállal e területen, a mérhető értékskála teljes hiányában. Az igazi sikert csak a műalkotás garantálhatja. Sok költő indult az utóbbi időben is. Több esetben a mennyiség nem csap át minőségbe. Nemcsak a mai kritika jelentheti az önpusztulást, a régi sem pátyolga- tott. Aki felelősséggel mer kiállni fontos dolgokban, arra nem illik a szóhúzgálós köszörűs megjegyzés. Kokurelli Endre a későn indulás okát próbálja megmagyarázni, majd bizonyos mértékben védeni a szerzőket. A hetvenes években nem volt helyük, módjuk a megjelenésre. Nem kísérelhették meg az irodalmi lapokba való bejutást. Lehetőségük a „kilencek” idején minimálisra redukálódott. Hangváltás következett be a nyolcvanas évek elején, viszont meghatározó jelleggel ekkor sem jelentkeztek. Közös vonás a belterjesség, hermeti- kusság. Az olvasótól várják el, hogy eljussanak hozzájuk. A műsorvezető is hiányolja, hogy a művekben az értékes keveredik az értéktelennel, illetve ezek elválasztása nem sikerült. Ez a költészet lly- lyéssel szólva nem vállal „árvízvédelmi feladatokat”, és egyéb társadalompolitikai tennivalókat, így a tradíciókkal szakítva, a kapcsolatot is megszakítia a befogadóval. Kokurelli szerint nem igaz. hogy ezek az írók nem akarnak népben, nemzetben gondolkodni, mert felelős állampolgárok. Jelenlétük fontosnak látszik, törekvésük máskéntgondol- kodásra és -írásra készteti a költőtársakat is. Végleges ítéletet néhány vers alapián nem szabad mondani. Bízzuk az időre. Lövei Gyula Értékes emberek koncertpódium az ifjúsági házban Négy korszak — négy szonáta CSENGEY DÉNES: Szép szerelmes novella II/2. — Amitől te is az vagy. — Tudod? — Látom rajtad. — Hát látszik? — Bele van írva a hátad görbületébe a félelem. — És ha bele van? — Tegnap még nem féltél semmitől. — Szóval akkor tudod. — Tudom. — És mit mondasz rá? A fiú felemelte a borosüveg kezében maradt nyakát, s ahogy az asztalra tette, épp csak keresztülvillant az arcán egy mosoly. — Hogy öltözz fel, és menjünk, rendeljük meg valahol a borodat. — Ezzel csak halogatod a választ. — Igen, pontosan. Ezzel csak halogatom. A ködös éjszaka, akárcsak a fal meszelése a vörösbort, gyorsan beitta, elnyelte a derűnek azt a néhány cseppjét, mely az ügyetlenül szétvert palackból közéjük permetezett. Az eső már elállt, de a kövér vízrügyek még hibátlan gyöngysorokban ültek a fák ágain, s üvegesen, hidegen fénylettek. Mintha valaki más számára volna feldíszítve az éjszaka, azt érezték mindketten, és némán, gallérba húzott nyakkal vágtak keresztül a Nagyerdőn, a város felé. Anna tudta, hogy se presszó, se kocsma nincs már nyitva a környéken, fázott, fáradt volt és gyenge, mellében, arcizmaiban a sírás utáni merevség, reménytelen és fölösleges körbejárásnak látta a kettejük tétova, hallgatag vonulását. Csoídálkozva észlelte, hogy fogy belőle a fájdalom, enyhülnek a rossz kis gyomorgörcsök, és lassanként eluralkodik rajta valami ernyedt, leveretett- ség utáni tisztánlátás. Nincs hova menniük, ahogy tegnap sem volt záróra után, s nem lesz holnap sem. Ez a ködös ország nem az ő számukra van feldíszítve. „Ti vagytok az évfolyam legjobbjai" — mondta tegnapelőtt a professzoruk, akit felköszöntöttek a neve napján. — „Nehéz sorsot jósolok, és majdnem olyan nehezet kívánok nektek. A világos elmét és a szilárd jellemet semmi sem erősíti biztosabban és véglegesebben, mint az alacsony kísértések sorozata. Ezért titeket el fognak kerülni a nagy pénzek és a teljes tudás felének elhallgatását jutalmazó rangok." — Itt már egészen elérzékenyült, szinte gyermetegen mosolygott a szép öregember. — „Reménységei és albérlői lesztek ti az édes hazának." A fiú akkor kedves íróját idézte pohárral a kezében: „A felderítő induljon hátizsák nélkül és tartsa edzésben magát.” Anna abban a pillanatban mélyen, anyásán büszke volt a fiúra ezért a mondatért, de most, amint némán járták az üres utcákat talán egy órája már, megérezte a benne lappangó kíméletlenséget. Mennyi idő még így? Tíz év? Húsz? És azalatt hányszor fekszik ő fel még arra a kegyetlenül és megalázóan célszerű szerkezetű vizsgálóasztalra, hányszor matatnak benne idegen, türelmetlen férfiujjak, és amit a ma déli vizsgálat óta kétségbeesetten próbál elképzelni, combjai tövében a saját vére melegét hányszor kell borzongva mégéreznie? — Még egy szót sem szóltam, és már túl vagyunk rajta — mondta halkan, épp csak mozduló ajakkal. — Ha ez ilyen olcsó, akkor forduljunk viss'za, és menjünk lefeküdni. Azért az egy mondatért, amit órák óta tartogatsz nekem, nem gyalogolok el a város másik végébe. Ki vele, aztán eredj egyedül, ha dolgod van. — Ne beszélj így! — Hát hogy beszéljek? Mit mászkálunk itt fel-alá? Mire várunk? Mit akarsz? — Téged meg akarlak tartani. Megálltak a sötét Utcában, szembefordultak. Anna hangját reszelőssé tette valami szorongó, esett gyűlölet. — Pontosan fogalmazol, mint mindig. És büszke pillantással nézel elébe a felmerült nehézségnek. Ki fogad küszöbölni, te ugyan ki... — Visszanyelt nyüszítéssel a hangjában, szinte levegű után kapkodva beszélt már Anna. — Hát nem érzed a nyomorúságát ennek a büszkeségnek? Állán érezte a fiú ujjait, hagyta, hogy a vékony, erős kéz felemelje az arcát, pillantása fogoly volt a fiú egyenes tekintetében. — De érzem — mondta a fiú. — Semmit nem éreztem még ilyen határozottan. És mégsincs egyebem, mint ez a büszkeség. Ez a nyomorúságos büszkeség. Neked sincsen, Anna. És erre... erre elegen vagyunk ketten is. Gyere! Végig az erdő sétányain, egyik sötét alagútból a másikba fordulva Anna ráhagyta magát a másik akaratra. Az első emelettől már ölben vitte a fiú a kollégium lépcsőjén, de a tanulóban kiszabadította magát, és kitárta az ablakot. Nyitott szemmel csókolta vissza a fiút, nyitott, kimeredt szemmel látta, hogy a feketerigó ismét ott vergődik a ágszövevényben, mint egy ravaszul megszerkesztett ketrecben, és közben érezte, a hosszú csókoknál élesebben és világosabban érezte, hogy mellén a simogató tenyér alatt szétmorzsolódik a csörgőre száradt gesztenyelevél, törekes ízei leperegnek lassan a hasára, forró, lapos hasára, és szúrnak, szúrnak kegyetlenül, (Vége) Megértem Perjés Klára szerkesztőt, amikor Kopogtató című műsorának munkatársait arra ösztönzi, hogy keressék, kutassák, találják meg azokat az értékes embereket, akiktől idegen a valódi képességeket pótolni erőszakolt intrikus hajlam, törleszkedés, akik távol állnak a kisstílűek, a fondor- kodók, a csordaszellem híveinek olykor népes táborától, akik makacsul hisznek abban, hogy sorsuk küldetés, méghozzá úgy, hogy önmegvalósításuk mások számára is gyümölcsözik. A riporterek bemutatják őket. Nem didaktikusán, nem okoskodva, hanem személyiségük varázslatos vonásait felvillantva. A közös bennük az, hogy mindennapi elfoglaltságukat, illetve az az%al összefüggő vagy éppen nem harmonizáló hobbijukat szívvel-lélekkel művelik. Egyikőjük sem húzódozik az áldozathozataltól, nem méricskéli a nemes cél elérésére fordított időt. Ilyen karakter volt a fővárosi állatkert rovarházának agrármérnök alkalmazottja, az a tehenész — állatgondozó, aki csipkeverő műhelyt létesített Seregélyesen, s arról sem feledkezett meg, hogy szorgalommal, átlagon felüli igyekezettel szerzett tudását az érdeklődőknek átadja, mert mint ízesen mégfogalmazta: kocs- mázás helyett érdemesebb szeretni a Szépet. Szívünkbe lopta magát a babák otthonának pesti gazdája, az a Kovács Jánosné, aki gonddal mintázott ajándékaival világnagyságokat lepett meg, kiváltva nagyrabecsülésüket, elismerésüket, akaratlanul is megcsodáltat- va velük — ilyesféle szándék persze nem vezérelte — a magyar leleményességét. A Sasad Tsz kertésze is barátunkká, szimpatikus ismerősünkké lett. Ez az ötletgazdag férfiú azt hirdeti — mennyire igaza van! —, hogy érdemes a jó szándékú, a tisztességes, a kivételes adottságokban bővelkedő — az ifjak nem kis hányada ilyen — fiatalokat felkarolni, mert továbbviszik azt az útravalót, amit kaptak tőlünk. Emlegette az egykori debreceni városi főkertészt, aki már régente így vélekedett. Az ő példáját követte, amikor alapítványt létesített, hogy annak kamatjaiból a kezdő szakemberek nyugati tanulmányutakon vehessenek részt. Mindezzel nem hivalkodott, cselekedetét, mint a világ legtermészetesebb dolgát emlegette. Ezekben a lényekben számos erényük mellett a veretes egyszerűség a lenyűgöző. Munkálkodásuk arra figyelmeztet minket, hogy többször szóljunk róluk, méltassuk őket. Ne csak erkölcsileg hanem anyagilag is, ■mert arra lenne szükség, hogy seregnyien kövessék valamennyiüket. Kézzelfogható társadalmi előrehaladás, egyértelmű gazdasági, szellemi siker nélkülük aligha képzelhető el. Eljött az órája annak, hogy tanuljunk tőlük. Elkötelezettséget, emberséget egyaránt... Pécsi István
