Népújság, 1986. április (37. évfolyam, 76-101. szám)
1986-04-26 / 98. szám
H arminc év alatt száztíz új ház épült a faluban, alig kevesebbet alakítottak, vagy felújítottak. Kiszélesednek az utcák, fénycsövek hajolnak alázatosan az utak fölé, járdán kopognak a finom női cipők. szövetkezeti és maszek presszók várják délutánonként a fiatalokat. Kipofozták a középületeket is! Oj az iskola, az óvoda, az orvosi rendelő, csak a kastélyba szorított művelődési házzal nem tudnak mit kezdeni. Legutóbb a tűzoltóbálon ugyan jó szolgálatokat tett, de azóta is pang az ürességtől. Videó, jó zenekar, diszkó kellene. és lelkes vezető, aki kis pénzért éjjelét, nappalát ott helyben töltené. A húsz éve tatarozott fal is új vakolatra vágyik, csakhogy maga a felállványozás egy vagyonba kerülne, amire pedig egyetlen fillér sincs, hiszen manapság a kultúrház a központilag nem támogatott létesítmények listáján van. — Tataroztassák az iskolát! — ajánlotta egy megyei szakember. — Az iskolánk új! — Akkor várjanak, amíg az ország helyzete jobbra fordul. így aztán az ódon kastély álmodja a hajdani szép múltat, és a számára bizonytalan jövőt. Kerek Gáborék szép házába vagyok ma hivatalos, még a télen beígértem magam, amikor az autópiacon Miskolcon, összetalálkoztunk. — Kezet rá, hogy eljön! Az adott szó nem gyerekjáték, aki megszegi nem kevesebbet veszít, mint szavának hitelét. Most, a tavasszal jó alkalom kínálkozik a kirándulásra, arra. hogy az ember körülnézzen az ismerős faluban, és meglátogassa azokat, akik szívesen, szeretettel hívják. A ház kívülről nézve is jómódot, gazdagságot takar, az igényes tervezés, az építkezés minősége, a kerttől a padlásig minden- minden olyan, amilyenről legfeljebb csak álmodni szokott az ember. A zöld pázsiton a garázshoz vezető út mentén árvácskák nyílnak, a virágoskertben holland tulipánok bontogatják tenyérnyi szirmaikat. A háziak végigvezetnek a lakásban, megmutatják Gabika szobáját, a tavalv vásárolt videót, a pianinót, amellyel hetente kétszer, a helybeli zenetanár kiemelt óradíjért kínozza a kislányt A videó jóvoltából éppen egy lélegzetelállító horrorfilm látszik a képernyőn, ez fogja kurtára Gabika köszönését is. öt perc múlva vége a filmnek, akkor veszem csak jobban szemügyre Kerek Gáborok második gimnazista lányát, aki ka- maszos bájjal megkérdezi: — Szereti a bácsi a horrort? Nem kell válaszolnom, mert Jolika — Gabika mamája —. folytatja az ismertetést: — Ez most a divat! A faluban, ha jól számoltam tíz. vagy tizenegy helyen van már videó, nem is beszélve a két maszek presszóról, amelyik közül az egyiket éppen a napokban kapta el a pornó miatt a rendőrség. — Az iskolában is van videó? Gabika a hosszú nézéstől véres szemét dörzsölgeti: — Nálunk, a faluban még csak a maszekoknál van ilyesmi, de úgy tudom, hogy az iskolába most vesznek majd számítógépet. Kellemes — nyárnak is beillő — tavasz van, kiülünk hárman az udvarra, csipegetünk, beszélgetünk a régi időkről, aztán mind közelebbről érintve a jelent. Ide látszik a hátsó udvar, ahol tulajdonképpen a műhely van és a faragó szín. — Kerek Gábor kőfaragómester. — Ez áll a cégtáblán, ezt bizonyítja a hátsó udvar is. ahol két ember kalapácsa, vésője alatt most is szikrázik a gránit. Távolabb, de még innen is látható közelségben, félig faragott márványtömbök sorakoznak. — Mennyit dolgozik naponta? Jolika szép kék szeme alatt pókhálómódra hirtelen összehúzódnak a ráncok, és valahonnan nagyon mélyről felszakad a válasz : — Azt kérdezze inkább, mikor nem dolgozik ? Gábor negyven év körüli, gyorsan kopaszodó, hallgatag ember, de fáradt arcáról ítélve ötvennek is nézhetném. Első látásra ez az ember maga a nyugalom, a béke. az elégedettség, és a felesége sóhaját legfeljebb a sok munka miatti sajnálkozásnak tarthatnám. — Nincs itt megállás, hajtja az élet az embert! Ez az ő személyes vallomása, miközben — felesége szerint — ma már legalább az ötvenedik cigerettára gyújt. — Az élet csak múlik, önmagunkat hajtjuk! Látom, nem hálás a téma, de az asszony nem állja meg szó nélkül: — Fekélye van, magas vérnyomása, tavaly már a szíve is rosszalkodott. . . Dicsérem a kertet, amelyhez hasonlót legfeljebb a mintaprospektusokban láttam, a házat, a drága szép bútorokat, a berendezést és örülök neki — régi ismerősként — magam is, hiszen tudom, hogy ők nem „könnyen" szerezték azt, amijük van. nem tapad a kezükhöz egyetlen fillér sem. — Autó? — Ezerhatos és az asszonynak egy Volga kombi. Jolikáé ugyanis a tsz-virágüzlet a főtéren, ő maga jár Pestre áruért. — Falun virágüzlet? Ügy néznek rám. mintha külföldről idetoppant idegen lennék, tulajdonképpen nem is értik a kérdést, az is lehet, hogy egy picit sértve érzik magukat. — Ügy gondolja, hogy csak városon szeretik a virágot? A kérdés válasz is egyben, a mosoly, a csillogó szem. mentegetőzésre késztetne. — Tudja mi volt itt a nőnapon? Ágneskor. Irénkor, és lesz majd május elsején? — Virágkosarak, orchideák, flamingók, ger- berák, szegfűk, be sem férnek egyszerre a Volgába. Galambcsapat száll a fejünk felett, köröznek kettőt, hármat, aztán leülnek békességgel valahová. — És maga mért gürcöl annyit? Hallgat»nk, de a férje ráparancsol: — Ne szégyeld! Mutasd meg a lábad. Jolika bal lábán gumiharisnya, a másikon vastag viszerek. Ujjaival fájdalmasan simítja végig a fehér bőrt. — Már kétszer volt trombózisom1 A szobából tv hangja hallatszik, úgy tűnik, a gyerek újranézi az előbbi filmet. Gábor maga elé dobja a oigerettacsomagot, de előbb megkínálja a feleségét. — Maga is dohányzik? — Legfeljebb húszat naponta. Itt a csendes, békés falusi udvaron, ahol legfeljebb a gránitköveken pattogó kalapácsok apró kopogása hallatszik, olyan jól esik egy kicsit csendbe lenni, és bámulni a fölöttünk újra köröző strasszerokat. — Mennyit alusznak naponta? — öt, hat órát! Télen többet. Érettségim van, de tíz éve nem olvastam el egy könyvet, nem volt szabadságunk, és az újságokba is csak belepillantok. Keveset eszem, inni nem tudok a gyomrom miatt. Az asz- szony lába is keserít. Jolika elmeséli, hogy amikor nagy üzlet lett a sírkőfaragás és divat a holtak sokezreket érő tisztelete, az öreg mester, akinél Gábor tanult azt mondta: — Ez a szakma egy aranytyúk. Aranytojásokat tojik! Van is ebben valami, csakhogy az az aranytyúk emberhússal él. Szívvel, gyomorral, idegekkel és erekkel ... Megérkezik a zenetanár, a szobából kihal - latszik a zongoraszó, újra és újra ugyanazok az akkordok, a fülbemászni nem akaró dallam. — Beszélgetnek néha a lányukkal? — Beszélünk, de nem beszélgetünk. Kevés az időnk, és sok a munkánk. — Mondta már, hogy nem szeret zongorázni ? — Az ember nem mindig azt teszi, amit szeret. H azafelé Gábor szavai járnak az eszemben és azon tűnődöm, hogy ha az ember az életben nem azt teszi, amit szeret, akkor hogyan is Jöhetne boldog. A boldogságot ugyanis nem aranytyúkok tojjék . . . Szalay István Öregek Hevesen Perl Márton képriportja
