Népújság, 1986. április (37. évfolyam, 76-101. szám)

1986-04-22 / 94. szám

2.

NÉPÚJSÁG, 1986. április 22., kedd

A líbiai {óvárosban tárgyal az el nem kötelezett országok küldöttsége. A képen: a delegáció tagjai a tripoli repülőtéren

(Népújság.telefotó: EPA — MTI — KS)

Sajtóvélemények a Líbia elleni agresszióról

(Folytatás az 1. oldalról)

Losonczi Pál elsősorban az egészségügyi, oktatási és agráripari együttműködést és a vegyes vállalatok tevékenységét emelte ki. (A vegyes vállalatok a gyógyszer- gyártásban, a térképészeti munkákban, tervezési és szaktanácsadási területen, valamint a kórházi berendezések forgalmazásában tevékenykednek.)

A magyar államfő kijelentette: ismerve a nigériai

gazdaságpolitikai terveket, elképzeléseket, számos területen nyílik lehetőség ipari, mezőgazdasági, műszaki-tudományos és technológiai együttműködésre.

A plenáris tanácskozást követően, Losonczi Pál és Ibrahim Babangida szűk körű eszmecserét folytatott, amelyen a két államfőn kívül részt vett Nagy Gábor

külügyminiszter-helyettes, Bende József, Magyarország lagosi nagykövete, nigériai részről pedig Bolaji Akinye- mi külügyminiszter és J. T. Kóló, Nigéria budapesti nagykövete.

Kölcsönösen nagy jelentőségűnek értékelték a látogatást, hangsúlyozva, hogy a jelenlegi világpolitikai helyzetben, az igazságosabb világgazdasági rendről zajló viták időszakában, nagyon fontosak az ilyen magas szintű találkozók.

Babangida elmondta, hogy Nigériában a gazdasági függetlenség kivívása van napirenden. Kifejtette, hogy a volt gyarmattartók most gazdasági téren próbálják konzerválni a fejlődő államok függőségét. Hangsúlyozta, hogy meg kell szüntetni a nigériai gazdaság egy-két . terméktől való, egyoldalú függését. Ügy értékelte, tyogy a gazdaság struktúrájának átalakításában áttörést lehet elérni olyan baráti országok közreműködésével, mint Magyarország. Babangida kiemelte, hogy a magyar—nigériai kapcsolatokat semmilyen komoly ellentét, probléma nem terheli, a kétoldalú kapcsolatok Nigéria számára előnyösek.

Losonczi Pál áttekintést adott a magyar gazdasági

fejlődés külső és belső feltételeiről. A magyar külpolitikai tevékenységről szólva hangsúlyozta, hogy Magyar- ország nagy jelentőséget tulajdonít a fejlődő világhoz fűződő kapcsolatok bővítésének.

Losonczi Pál kijelentette, hogy a magyar—nigériai kapcsolatok nagyon jók. majd kifejezte reményét, hogy az együttműködést hosszú távra tervezhetik. Losonczi Pál nagyra értékelte azt, hogy a két ország, a nehezebb gazdasági körülmények között is képes volt megőrizni az együttműködés hagyományait, eredményeit. Biztosította a nigériai vezetőt arról, hogy Magyarország a jövőben is megbízható partner lesz. Hozzátette, Nigéria fejlesztési tervei és a magyar gazdaság lehetőségei egybecsengenek.

A közel egyórás államfői eszmecserével párhuzamosan, a magyar és a nigériai szakértők egyeztették tárgyalási elképzeléseiket. Megállapodtak abban, hogy egy gazdasági és egy politikai tárgyalócsoport folytat megbeszéléseket. A két tárgyaló- csoport a nap folyamán megkezdte munkáját.

A tárgyalásokat megelőzően, a délelőtti órákban, Losonczi Pál megkoszorúzta az ismeretlen katona emlékművét. Ez nyolc évvel ezelőtt épült, azzal a céllal, hogy emléket állítsanak a két világháborúban (a brit csapatok oldalán) és az 1967 —70-es biafrai polgárháborúban elesetteknek.

Ezt követően Losonczi Pál és kísérete a nemzeti múzeumban, a „Nigéria tegnap és ma” című kiállítást tekintette meg. fényképes tablók alapján ismerkedhetett Nigéria történelmével és jelenkorával.

Hétfőn valamennyi lagosi napilap fényképes tudósításban számolt be Losonczi Pál érkezéséről. Főként azt emelték ki, hogy Babangida elnök üdvözlő beszédében Magyarország segítségét kérte az új gazdaságpolitikai célok megvalósításához. A televízió híradói folyamatosan figyelemmel kísérik a magyar államfő programját.

A Libái elleni amerikai csapatok csapást mértek magára Washingtonra is: a vietnami háború óta senkinek sem sikerült olyan mértékű nemzetközi elszigeteltségbe taszítani az Egyesült Államokat, mint a Reagan-kormánynak. Olyany- nyira, hogy még Washington legközvetlenebb szövetségesei is igyekeznek elhatárolni magukat az akciótól

— írja hétfőn a Pravdában Vlagyimir Mihajlov.

Az egész világot átfogó felháborodás lecsillapítására Amerikában most sietve a Szovjetunióra hárítják a felelősséget. Ürügyül ehhez a nyugat-berlini discóban történt merényletet használják fel. Az amerikai külügyminisztérium szerint Washington az — állítólag

— rendelkezésére álló adatok alapján hivatalosan kérte a Szovjetuniót, hogy működjön közre a robbantás megakadályozásában. Ha ez megtörtént volna — hangzik az okfejtés — akkor az Egyesült Államoknak nem

kellett volna katonai intézkedésekhez folyamodnia.

*

Az Egyesült Államok „szégyenteljes pillanatának" nevezte a szuverén Líbia városai elleni légitámadást a The Washington Post kommentátora.

A lap szemleírója felhívja a figyelmet a mostani Líbia-ellenes akció és Grenada lerohanása közötti nyilvánvaló összefüggésre.

„Rettenthetetlen tengerészgyalogosaink és katonáink Grenadán egv pszichológiai gyógyintézetet vettek tűz alá. amelynek 20 ápoltja országunk nemzetbiztonságát fenyegette. Ez év március 24-én amerikai harci gépek behatoltak a Szidra-öböl feletti légtérbe. Mint a líbiai vezető bejelentette. 56 líbiai állampolgárt öltek meg, akik közül sokan egy halászhajón és egy mentőhajón tartózkodtak."

Líbiával kapcsolatban az Egyesült Államok előbb a sértegetés politikáját alkalmazta. Most áttért a bombázásokra — írja végezetül a The Washington Post.

rC Külpolitikai kommentárunk —i

Túl a nehezén?

AZ EGYIK FRANCIA MEGFIGYELŐ utófájásoknak nevezi a Fülöp-szigeteken zajló eseményeket. A hasonlat annyiban jogos, hogy Ferdinand Marcos menesztése és Corazon Aquino elnöki beiktatása valóban nehéz szülésnek bizonyult.

Máris azoknak lett igazuk, akik azt jövendölték a diadal eufóriája után a hétköznapok nem lesznek problémamentesek a hétezer sziget földjén, az új rendszernek minden vonatkozásban súlyos örökséggel kell szembenéznie. A legújabb hír szerint az elnökasszony a manilai egyetemen mondott beszédében kijelentette: tisztességes békét ajánl az NPA nevű baloldali gerillamozgalomnak, de ha az nem fogadja el a feléje nyújtott kezet, akkor „ez a kéz természetesen ökölbe szorul”. A gerillák a rezsim- változás óta is folytatják harcukat, főleg északon és a szigetvilág dereka táján, és semmi biztosíték nincs arra, hogy az elnökasszony által tisztességesnek minősített béke az NPA normái szerint is elfogadhatónak bizonyul. Ám ha a békekísérlet megbukik — és erre meglehetősen komoly az esély —, akkor az új államfő egyik legfontosabb ígérete lesz az enyészeté. Ugyancsak friss hírek szólnak arról, hogy a Fülöp-szigeteken a déli szeparatista muzulmán zendülőkkel vívott sokéves harc sem ér egyhamar véget. A legfontosabb déli sziget, Mindanao és környéke olyan lázadó konferencia színhelye volt. amely kilátásba helyezte az elszakadást Manilától.

Mivel a nem kevésbé fontos gazdasági fronton sem várható gyors javulás, az a baljós hír sem igazán meglepő, hogy számos helyen szervezkednek — méghozzá nyíltan és az előzményekhez képest meglepően nagy hangerővel — a megbuktatott Marcos elnök hívei! A KBL, a megbuktatott államfő pártja, amelynek — természetesen — többsége volt a hatalomváltás előtt a nemzetgyűlésben, most ismét „alkotmányos” érvekkel áll elő: szónokai szerint „jogilag” még mindig Ferdinand Marcos a Fülöp-szige- tek elnöke.

A FEJLEMÉNYEKET ÉBEREN FIGYELIK Washingtonban. A Fülöp-szigetek helyzete szóba került az amerikai elnök és a japán kormányfő minapi tárgyalásain is, s az Illetékes külügyminiszter- helyettes. Michael Armacost kijelentette: „a dolog nehezén túl vagyunk ... ”, messziről úgy tűnik, ez a megállapítás részben igaz. Az Egyesült Államok valóban túl van a nehezén. A Fülöp-szigetek sokat zaklatott népe viszont nem feltétlenül.

Harmat Endre

G

ondolkodónak, politikusnak, államalapítónak egyaránt aránylag fiatalon, ötvennégy éves korában halt meg. Ma, születésének száztizenhatodik évfordulóján mégis élőbb, s fiatalabb, mint bármikor ifjú korában, amikor — nem is oly paradoxon — „öregnek” nevezték elvtársai, barátai: elsőségét, tudását, tudományos és szenvedélyes forradalmiságát ismerve el a kedves szóval maguk között. Azt, hogy mindig pontosan tudta, mi a teendő. Hogy mit kell tenni, hogy mit tegyünk — „Sto gyeláty?” — a többféleképp fordítható címmel, ezzel az adott pillanatban kristály élesen egyértelmű művel kifejezve.

Mindig pontosan tudta azt is. mit nem szabad, mit nem lehet tenni. Tizenhét éves, amikor szeretett bátyját, Alexandr Uljanovot —, akinek könyvespolcáról először emelt le, kíváncsi gimnazistaként ízlelgetni Marx-kötetet — kivégzik a cár elleni merényletben való részvételért. S ő — Vlagyimir, Volögya — egy életre szólóan megérti, megtanulja, hogy ezt nem szabad, nem lehet tenni, az anarchista összeesküvés nem járható út, ettől nem dől meg sem a cári önkényuralom, sem a kapitalizmus, nem mozgósítja a tömegeket, csak kompromittálja az ügyet, a terrorcselekményeknek semmi közük a forradalomhoz És tudta harminc évvel később, tizenhét nyarán, mit nem szabad tenni: nem szabad objektív feltételek nélkül, forradalmi helyzet nélkül, a tömegek többségének támogatása nélkül kalandor módon beleug- rani a fegyveres felkelésbe. És tudta néhány hét múlva, tizenhét októberében is, mit nem szabad tenni: nem szabad tovább halogatni a fegyveres felkelést. Tudta, hogy abban a konkrét helyzetben abban a konkrét pillanatban mi a teendő.

Aki évtizedek távolából „szentírásként'' olvassa Lenint, kiragadott idézetekkel mindent igazolhat. És mindennek az ellenkezőjét is. (Csálcugyan, mint a Bibliával lehet tenni.) Legfeljebb a lényeget nem látja, nem érti az idézethalmaztól: a dialektikát. Nemcsak a tanulmányozó utókort. de saját kortársait, legharcedzettebb forradalmár követőit és társait is zavarba tudta ejteni azzal, hogy rövid időn belül — hajlékonyán alkalmazkodva a konkrét helyzet megváltozásához — homlokegyenest ellenkező álláspontot foglalt el, mint nem sokkal korábban. Tizenhét februárjától októberig a központi bizottságban vagy tízszer leszavazták; elvtársai nem mindig, s mindjárt tudták követni; rengeteget kellett vitáznia legközvetlenebb munkatársaival is. Leszavazták többször ezerkilenc- száztizennyolc februárjában is, nem értették meg a breszti béke megalázó, kényszerű kompromisszumát: ő kierőszakolta

mégis, mert az életet jelentette, a túlélést, a lélegzetvételt. Mélységesen tisztelte a tényeket: tudta, hogy abban a pillanatban

nincs elég katona, elég szurony, elég töltény megállítani a németet. De tudta, hogy lesz hadsereg. S azokban a napokban valóban, már szerveződött is a Vörös Hadsereg a polgárháború fehérgárdistái s a külföldi intervenciós hadak ellen. S nem értették három év múlva az éhező, kivérzett s lerongyolódott országban, mit akar ezzel az új közgazdasági politikával (NÉP), miért akarja vele felcserélni az igazságosan egyenlő hadi kommunista elosztást, mit akar ezzel a kapitalista-gyanús paraszti érdekeltséggel; „balról" támadták természetesen. akik forradalmárabbak akartak lenni — nála; a tanítványai támadták, akik tőle tanulták meg. hogy a magán parasztgazdaság naponta szüli a kapitalizmust . . . Hát akkor melyik Leninnek volt, s van igaza? Annak-e, aki a legszigorúbban megrója Zinovjevet és Kámenyevet. amikor fontos titkokat fecsegnek ki a sajtóban (s ezzel megkönnyítik Kerenszkij dolgát), vagy annak a Leninnek, aki háromévi kormányfői tapasztalatok birtokában a nyilvánosságot veti be legfőbb fegyverül a gyűlölt bürokrácia ellen, a tehetetlenség ellen, a „piszkos huzavonák kulisszák mögötti eltussolása" ellen.

Hat és fél éve volt rá (abból is kettő súlyos betegen), hogy az emberi történelem legnagyobb sorsfordulatát végbe vigye az a mozgalom, az a párt, az a nép, amelyet ő készített fel erre. s ő vezetett. Előtte három évtizedig készült erre a feladatra, erre a lehetőségre. Készült illegális találkozókon, börtönben, szibériai száműzetésben, ügyvédként és újságíróként, London, Párizs, Zürich könyvtáraiban, parasztoktól és munkásoktól tanulva és milliókat tanítva, tömegeket mozgósítva a pedig kellemetlenül éles, raccsoló hangján, mégis ellenállhatatlan vonzerővel. Hazájában halálos ítélet várta volna a forradalom győzelme előtt; utána merényleteket kíséreltek meg ellene, Eszméit, művét azonban már nem lehetett — s már soha nem lehet — elpusztítani.

Pedig ölik eszméit a világban naponta azóta is eleget. Azzal, hogy ma már, a huszadik század vége felé — úgymond — „érvényét veszítette" tanítása. Hogy a századfordulón. a tízes-húszas években, az első háborúban, s a nagy forradalomban még „érvényes volt", de ma már nem az. Azzal, hogy kora gyermeke volt, kora szellemóriása, de — úgymond — nem a mi korunké. Azzal, hogy az általa-vele létrejött létező szocializmus, a tőle elindult nemzetközi mozgalom — úgymond — „kimerítette fejlődési lehetőségeit".

Kimerítette volna? Nevetséges. Akkor honnan az erő. a belső energia az általa alapított párt szüntelen megújulásához? Honnan a frisseség az olyan politikai és erkölcsi megifjodáshoz, amilyennek — nem először — a jelen időszakban is tanúi lehetünk? Honnan ez a lendület a gazdaság- fejlesztés gyorsítási programjához, honnan ez a hatalmas energiájú kezdősebesség, amely kétségtelenül kiszámíthatóvá teszi a további, magasabb sebességfokozatokat, mint egy űrrakétáé a felemelkedés pillanatában? Honnan ez a bátor és elfogulatlan kritika és önkritika, amely így, ilyen lenini, éles tekintettel tud szembenézni minden elöregedett módszerrel, évek, évtizedek minden megkövesült lerakódásával, minden tespedéssel, bürokratizmussal, korrupcióval, konzervativizmussal? Honnan a póztalan, egyszerű, emberközli lenini stílus reneszánsza, a nyílt és egyenes beszéd, honnan minden álünnepélyesség és dagály száműzése egy fuvallattal? Nem, nincs ebben semmi meglepő; a lenini örökség ugyanolyan eleven, mint bármikor.

A Téli Palota ostrománál tíz ember halt. meg. Vértelen forradalom volt. A forradalmak — ha nem kalandorságból, hanem valóban forradalmi helyzetben és feltételek mellett, a nép legmélyebb akaratából születnek — többnyire vértelenek. Vér akkor folyik, amikor a forradalmat vérbe akarják fojtani. A szocializmus minden harca önvédelmi harc volt. Krasznov tábornok ellen, intervenciós hadak ellen, fehérgárdisták és anarchisták ellen. És aztán, huszonnégy év múlva, az akkori világ legfélelmetesebb hadereje, a hitleri fasiszta hadsereg ellen. A szocializmus nem agresszív, nem expanzív természetű. A szocializmus mindig önvédelmi harcot vívott

— a Volgánál éppúgy, mint a Jang-cevagy a Mekong vidékén — és mindig győztesen és megerősödve. De a szocialista békepolitika axiómája: ma egy újabb világháborúnak nem lenne, nem lehetne győztese senki.

A Téli Palota ostroma éjjel, két óra után pár perccel fejeződött be. Lenin, aki a megelőző napokban semmit sem pihent, Boncs- Brujevicsnek a Szmolnijhoz közeli lakásán lefeküdt aludni. De, mintha rugó lett volna az ágyban, a következő pillanatban már föl is pattant; csendben, hogy senkit ne zavarjon, írni kezdett. A békedekrétumot szövegezte. Amelyet másnap a szovjetek kongresszusa elfogadott. Ez volt az első szocialista állam első szava a világhoz. E tárgyban ezzel a céllal — napjainkig és tovább — messze nem az utolsó.

Ami a távoli jövőt illeti, sokan álmodozónak tartották s gondolják ma is. Öt, a legrealistább tervezőt, a legprecízebb társadalomtudóst. statisztikai adatok legaggályosabb ellenőrét, makacs tények legmakacsabb számbavevőjét. Álmodozó? Tény

— Krupszkajától tudjuk —, hogy álmában gyakorta beszélt. Ez veszélybe is sodorhatta. Amikor a cárizmus bukásának hírére Zürichből azonnal haza akart utazni a világháborús Európán keresztül, vad, fantasztikus ötleteket ötölt ki. Például, hogy svéd útlevéllel (persze, hamissal) megy, s hogy gyenge svéd nyelvtudása miatt le ne lep- leződjék, majd némának tetteti magát. Csakhogy ... — vetették el a bizarr tervet

— mi lesz, ha álmában megszólal?

Mert álmában sem tudott hazudni. Álmodva is az igazat mondta.

Koncz István

Lenin születésnapján

Losonczi Pál Nigériában