Népújság, 1986. március (37. évfolyam, 51-75. szám)
1986-03-04 / 53. szám
4 NÉPÚJSÁG, 1986. március 4., kedd holdújév képei Zhuang Su: Guan tábornok címmel kiállítás nyílt a Magyar Munkásmozgalmi Múzeumban. Képeink a bemutatón készültek. Shi Bang-hua: Új víztároló A kínai Shan Ying-gui: Anya és gyermeke kölcsönös szeretete (Hauer Lajos reprodukciói — KS) Hang Zu-de: Benőtt tó szitáló esőben Megjelent a Társadalmi Szemle legújabb száma A folyóirat szerkesztőségi cikkben méltatja Kun Béla születésének századik évfordulóját. Az írás rámutat: Kun Béla életművének jelentőségét nemcsak a reakció dühödt becsmérlése torzította el évtizedeken át; a mozgalmon belül is elhallgatások és rágalmaik fedték el a felnövő kommunista nemzedékek elől. Életútjának tudományos feldolgozásában megtörténtek az első lépések. A magyar társadalom életében négy évtizede vezető szerepet tölt be a kommunisták pártja. Berecz János, . az MSZMP Központi Bizottságának titkára elemzi a párt vezető szerepe és a közmegegyezés közötti ösz- szefüggéseket. A többi között megállapítja: a szocialista viszonyok és a köz- megegyezés nem jöhet létre a marxista—leninista párt vezető szerepe híján. Vajda Péter áttekinti az SZKP XXVII. kongresszusának előkészületeit. Hangoztatja: a problémák bátor és határozott felvetése, a nehézségek okainak és gyökeretnek őszinte feltárása, a tee'udők világos és komplex összegzése jellemezte a kongresszus előkészítését szolgáló hatalmas munkát Schiffer Péter megvilágítja a nemzedékek párton belüli arányában érzékelhető módosulásokat. Megállapítja: a fiatal korosztályoknak a tapasztalatok hiánya mellett olyan nélkülözhetetlen tulajdonságaik is vannak, amelyek a továbbfejlődést serkentik. Figyelemre méltó változások sora zajlik a Kínai Népköztársaságban. Szerb István ezek közül két témakörrel foglalkozik. Azokkal a lépésekkel, amelyeket a ! vezetés az ipar, a mezőgaz- 1 daság, a fegyveres erők, a tudomány és a technika korszerűsítéséért eddig tett, majd pedig azokkal a folyamatokkal, amelyeket szőkébb értelemben a párton belüli, tágabb értelemben az össztársadalmi helyzet rendezése céljával indítottak útjukra. Az ellenforradalom 1919 augusztusi hatalomra kerülésével Magyarországon megkezdődött az addigi politikai-ideológiai áramlatok átrendeződése. Gergely Ernő tanulmánya arra ad választ, hogy a magyar polgári fejlődésben milyen objektív és szubjektív okai voltak a „keresztény-nemzeti” ideológia térhódításának. A Társadalmi Szemle sorozatot indít amelyben a magyar . tudományos élet kiemelkedő személyiségei vallanak az elméleti munka és a marxizmus kapcsolatáról. Ancsel Évával H. Varró Rózsa, Ádám Györggyel pedig Bede Rita beszélget. «■MBi N. KONDRATYENKO: Egyszer, a háború végén... uf 1. Ez a találkozás ősszel történt, a Balatonnál. A csöndes Balatonföld- vár takaros házacskái piros cseréptetők alatt rejtőztek, s alig látszottak ki a szőlőindák és a virágzó bokrok közül, melyek kidugdosták érett fürtjeiket és színes bimbóikat a léckerítéseken. Váratlanul fújni kezdett a szél, s meghozta az első esőcseppeket. A második széllökés már szapora vízsugarakkal érkezett, a hegyek és a távoli part hamarosan eltűntek az esőfüggöny mögött. Elmentem egészen a 'mellékutca közepéig, míg egy ereszt találtam. A közelben borozó volt. Keskeny lépcsőfokok vezettek a boltozatos helyiségbe. Fehér inges, ujjatlan mel- lényes fiatalember lépett az asztalomhoz, nadrágja a csizmájába volt tűrve. Meggyújtotta a gyertyát az asztalon. felvette a rendelést és gyorsan kiszolgált. Aztán egy hegedűvel jelent meg. Ahogy megérintette a vonóval a húrokat, szelíd. csendes hangok ömlöttek el a boltívek alatt. Esett az eső, szólt a zene. A kettő mintha kiegészítette volna egymást. A zenész félbeszakította a játékot, és egy másik, egyre gyorsuló dallamba kezdett. Felismertem Liszt Második rapszódiájának befejező akkordjait. Hallgattam a virtuóz játékost, és azt képzeltem magamban, hogy a fiatalember egy nagy filharmonikus zenekar szólistája egy fényesen kivilágított hangversenyteremben. Frakkot visel, gomblyukában fehér rózsa... Am, alighogy befejezte a játékot, minden a helyére került. Gyér taps hallatszott. A zenész köny- nyed meghajlással köszönte meg. — A nagy Liszt. Kellemes perceket szerzett vele —mondtam szívből. .— Hivatásos muzsikus? — Annak készülök. Most fejezem be a budapesti Zeneakadémiát. — Hát a borozó? — Itt csak a nyári szünetben dolgozom. Egyébként Miklósnak hívnak. Elállt az eső. Fizettem, s mielőtt elindultam volna, megkérdeztem a hegedűst, mit érdemes megnézni Bala toníöldváron. — Errefelé nincs különösebb nevezetesség. IA legfontosabb látnivaló a tó. Igaz, van néhámy érdekes régi villa. Ha óhajtja, megmutathatom. Lejárt a műszakom. Komótosan elindultunk az utcán, önkéntes idegenve- zestőm mindent elmondott, amit csak tudott ezekről a helyekről. Egyidejűleg azt tanácsolta, hogy okvetlenül menjek el Siófokra, Kálmán Imre, a magyar „operett- király” szülőhelyére. — Az ön repertoárján van Kálmán? — Természetesen. — Hát Liszt? A Második rapszódia? — Egyik kedvenc számom — felelte fölélénkülve Miklós. — Gyakran játszom. Különösen akkor, ha az önök országából jöttek a hallgatók. — Ugyan miért? — Családunk életének emlékezetes eseménye kapcsolatos vele .. . És a következőket mondta el. Miklós apja az elmúlt háborúban halt meg. a fiú tulajdonképpen nem is ismerte, ahogyan nem emlékezett a zűrzavaros háborús évekre sem. Édesanyja a hároméves gyerekkel Budapesten rekedt. A front közeledtével a szövetíséges haderők egyre gyakoribb légitámadásokat intéztek a főváros ellen. 1944 decemberében a szovjet csapatok körülzárták a hitleristák és a magyar fasiszták budapesti csoportosulását, s azt javasolták nekik, hogy tegyék le a fegyvert. Az ellenség elutasította a kapitulációt, és aljas módon megölte a parlamentereket. Ekkor a szovjet hadvezetés elrendelte Budapest ostromát. Minden házat, minden negyedet harccal kellett elfoglalni. A pince, melyben Miklós rejtőzött az édesanyjával, beomlott egy közeli robbanástól és a fiatalasszony — attól való félelmében, hogy örökre a romok alatt rekednek — kimászott az omladék alól. Alig tett azonban néhány lépést, mikor egy heves robbanás a levegőbe dobta a fákat, köveket, házfalakat. . . (Folytatjuk) Esztendők óta hallgatom ezt a rendszeresen jelentkező politikai magazint, s az a meggyőződésem erősödik, hogy hiába múlnak el az egyes évfolyamok, a vállalkozás mégsem szürkül, jel- legtelenedik el. Meglátásom szerint ennek az az alapvető oka, hogy az ebben a körben tevékenykedő riporterek és szerkesztők soha nem elégszenek meg azzal, amit korábban nyújtottak. Törekvéseik mozgatórúgója nemcsak a gyorsaság, a friss reagálás, hanem a színesség követelményeinek szem előtt tartása. Mindez tükröződött a szombati „számban” is. Nincs olyan hallgató, akit ne rendített volna meg Palme, svéd miniszterelnök meggyilkolásának döbbenetes híre, hiszen ebben az országban utoljára 1972-ben III. Gusztáv király ellen követtek el sikeres merényletet. A kommentálás a világvisszhangot érzékeltette; azt, hogy a nemzetközi békemozgalom, a békés egymás mellett élés egyik élharcosát vesztettük el. Nem maradhatott ki az SZKP XXVII. kongresszusára való reagálás sem. Erről terjedelmes írásokat olvashattunk a sajtóorgánumokban. Most viszont a Moszkvában tartózkodó tudósítók — személyes élményeik révén — hitelesítették azt, hogy történelmi tanácskozás híreit továbbíthatták hozzánk. Tetszett, hogy ismét találkozhattunk a kritikus hangvétellel. Ezt két anyag is reprezentálta: dr. Nagy Jenő közlekedési miniszter- helyettes a Forma—1 verseny előkészületeiről számolt be, őszintén felelve a kérdésekre. Eleget beszélünk idegen- forgalmunk eredményeiről, jóval kevesebbet gondjairól. Az utóbbiakról az Idegen- forgalmi Propaganda és Kiadó Vállalat igazgatója nyilatkozott. Nem panaszkodott, hanem olyan tényeket említett, amelyek bizonyára elgondolkodtatnak minden illetékest, s arra ösztönzik őket, hogy nem kell sajnálni a pénzt turistavonzó látványosságaink külföldi népszerűsítésére, mert az a befektetés valutában is megtérül. Ki ne lenne kíváncsi a Fülöp-szigeteken lezajlott eseményekre, a sajátos külpolitikai körülmények között kibontakozott és eredményre vezető hatalomátvételre? A csoport munkatársai erre az óhajra is számítottak, s bemutatták az új elnököt, Aquino asszonyt, emellett szóltak Marcos sorsáról, hatalmas vagyonának korrupt eredetéről, s érzékeltették — ha biztonsággal lehet ilyesmit — a várható kibontakozás lehetőségeit. Ügy vélem, hogy a hallható magazin módszerei méltók arra, hogy a másutt dolgozó újságírók is hasznosítsák azokat. Az olvasók, vagyis a széles rétegek okulására. Lőve! Gyula Sokrétű „hetilap" A Gondolat — jel, a rádió kulturális hetilapja méltó partnere televíziós társának, a Stúdió ’86-nak. Ez nem kis érdem, ugyanis az utóbbi nemcsak a mívesen megmunkált szavak erejével, hanem a. képi látvány örömével is megajándékoz bennünket. Bölcs István felelős szer- , kesztö tisztában van a tárgyi hátrányokkal, s kollégáival együtt arra törekszik, hogy kiiktassa, felszámolja azokat. Egyáltalán nem könnyű vállalkozása az esetek zömében sikerrel jár. Erről győződhettünk meg az elmúlt vasárnap délelőttjén is, amikor ismét változatos, sokszínű, jó érzékkel összeválogatott kínálattal lepett meg minket. Az irodalombarátok számára hamisítatlan „csemegének” hatott a nyolcvankilenc esztendős Katajevvel készített rendhagyó interjú, amely mellőzte e műfaj be- idegződött hagyományait. A talpraesett, az ötletgazdag riporter nem riadozott sem az őszinteségtől, sem a személyes ízek felvillantásától. Bevallotta, hogy fél évtizeddel korábban nem tudta megközelíteni a nyilatkozást egyáltalán nem kedvelő, már akkor sem fiatal alkotót. A kudarcba azonban nem nyugodott bele, öt év múltán ismét próbálkozott, ezúttal a művészt lakásán kereste fel. Magnót ugyan nem használhatott, leglényegesebb impresszióit mégis papírra vetette, s ezt a kétségkívül értékes és elgondolkodtató anyagot tolmácsolta a hallgatóknak, partnere révén hangsúlyozva — többek között — azt, hogy az álmokat vétek elfelejteni, s mindenfajta elismerésre számító közlésmód csak a kendőzetlen őszinteségen alapulhat. Megszólalt Illés Lajos, a negyedszázada szerveződött Üj írás akkori főszerkesztője. s viszonylag tömören beavatott valamennyiünket egy folyóirat születésének, szerkesztésének műhelytitkaiba. Mihály András, az Operaház igazgatója frappánsan válaszolt a neki „postázott” meglehetősen elnyújtottan tálalt panaszáradatra, rámutatva, hogy kivételes helyzetekben — világhírű énekesek felléptekor — a jegyárusítás, illetve a belépők árainak megállapítása sem sima ügy. A pálma övé lett, nem Kondor Kataliné, akinek közreműködése inkább szőrszálhasogatásnak, mint eredményszülő oknyomozásnak tűnt. Megismerhettük — Finer Tamás segítségével — a fotóművészek gondjait, s a magyar filmek készítése, illetve minősége körül zajló, olykor öncélúnak tűnő, időpazarló vita részleteit is érzékelhettük. Az utóbbi diskurzus szellemileg aligha gazdagított bármelyikünket, legfeljebb az az óhaj hatvá- nyozódott mindnyájunkban, hogy szócséplés helyett — a meglévő anyagi lehetőségekkel élve — rendezőinknek a nagyközönség tetszését is megnyerő, emellett a szakmai igényesség követelményeiről sem lemondó munkákat kellene készíteniük. Az üresjáratok mégsem keltettek zavart, hiszen a jókor adagolt zenei blokkok elűzték a vészesen közelítő unalmat, s feloldották az élőbeszéd monotóniáját, amelyet — legalábbis részben — száműzött a megfontolt taglalás, s az egyes részek egésszé ötvöződésének hozzáértésre valló módszere. Más programok készítői is okulhatnának ebből a dicséretes gyakorlatból. A maguk örömére és mások elégedettségére egyaránt. Pécsi István
