Népújság, 1986. március (37. évfolyam, 51-75. szám)
1986-03-29 / 75. szám
IRODALOM ÉS MŰVÉSZET NÉPÚJSÁG, 1986. március 29., szombat 4 művészet mindenkié Egy folyóirat törekvéseiből Lassan másfél esztendeje kezdődött... Akkor fogtak össze mindazok, akik hittek abban, hogy nemcsak megőrizni kell az értékes hagyományokat, hanem kötelesség, megtisztelő feladat, hivatásérzet diktálta cselekvéstudat továbbfejleszteni, gazdagítani azokat. így vélekedtek a tartalmában és formájában egyaránt megújuló Hevesi Szemle — megyénk országos terjesztésű közművelődési folyóirata — szerkesztőbizottságának tagjai, akik a megyei pártbizottság és a megyei tanács illetékeseinek hathatós, hozzáértő erkölcsi és anyagi támogatásával meghirdették azt a programot, amelynek a lényegét ekként fogalmazták meg az 1984 decemberi szám beköszöntőjében: „Alapvető tennivalóink. . . kialakítani... a folyóirat közérthető, olvasmányos, magyaros, szabatos, érzékletes, színes, a legbonyolultabb kérdéseket js világosan taglaló stílusát, azt a megnyilatkozásmódot, amely természetesen nem zárja ki a szerzők egyéni karakterének maradéktalan érvényesülését. Bízunk abban, hogy... megtaláljuk azt az azonos hüllámhosszot, amelyen vesszük egymás jelzéseit, amely megkönnyíti, hogy a lélektől lélekig címzett, az egyérfelműen elkötelezett, de sohasem szemellenzős gondolatok továbbgyűrűzzenek valamennyiünkben, hozzájáruljanak ahhoz, hogy mindenki árnyalt képet kapjon szűkebb hazánk szellemi kincseiről.” Most. utólag jó érzés elmondani, hogy nemcsak kerestünk, hanem találtunk is szövetségeseket. Országos, ihelyi vezetők, kétkezi mun- kások, kiváló művészek, ritka képességű írók között egyaránt. Valamennyien jöttek az első hívó szóra. Így lett társunk Gobbi Hilda, Tolnay Klári, Abody Béla. Jókai Anna, Garai Gábor, a száz- egy esztendős Dénes Zsófia, a rádiókabaréból közismert Kaposy Miklós, az európai hírű Szakonyi Károly. Számíthattunk a művelődés- ügyet irányítók megértésére, a tsz-elnökök, az üzem- igazgatók mecénási szándékára, a Heves Megyeiek Baráti Körének nemes gesztusára. s ami legalább ilyen fontos, az olvasók rokon- szetwére. Ezzel magyarázható, hogy példányszámunk többszörösére ugrott, hogy minden alkalommal egy-egy közérdeklődést felkeltő témakört taglalhattunk, hogy ütemesen haladhattunk a kollektív bölcsesség jegyében megtalált úton. Ez az oka annak, hogy sorjáznak az ötletek, s ezek zöméből valóság is lett. Tavaly decemberben — köszönet illeti ezért az MSZMP Heves Megyei Oktatási Igazgatóságát — otthont kapott Galériánk, amely ezentúl — esztendőnként négyszer — fotóművészek, szobrászok és festők műveivel fogadja a jó értelemben vett. a fejlődőképes, az ezerarcú, a mégis közérthető realizmus híveit, s az ilyen munkákkal jelentkező teremtő kedvű személyiségeknek biztosít fórumot. Öröm arra utalni, hogy írásainkra felfigyeltek mindazok, akiket hasonló szándék vezérelt. A Heves Megyei Állami Építőipari Vállalat irányítói — egyik kerekasztal-beszélgetésünk nyomán — felajánlották azt — a részleteket immár aláírt szocialista szerződés rögzíti —, hogy vérbeli mecénásokká lesznek, s megbízásokkal látják el szűkebb hazánk képzőművészeit. Emellett azt is megfogadták, hogy rendezvényekről nem hiányoznak majd sem fizikai dolgozóik, sem mérnökeik. / Következhetett a másik ütem. Készülőben a megyei pártbizottság és a megyei tanács^ felhívása. amely csatlakozásra hívja majd a többi céget, hogy létrejöjjön az a modell, amely igazi kötőerő lesz azok számára, akik a hevesi tájon akarják kibontakoztatni átlagon felüli adottságaikat. A Művészeti Alap — tárlatainkra építve — a látáskultúra pallérozását szolgáló kísérletet indít körünkben. Közelebb az olvasóhoz. Így hangzott programindító cikkünk summázata. Ezt nemcsak hangoztattuk, hanem komolyan is vettük. Ebből következett az, hogy újabb elképzeléseket rajtoltathatunk. Júliustól — több orszá' gos és helyi szervvel karöltve startol A műveltség mindenkié című, s e gondolat jegyében formálódó, évenként ismétlődő, a közös gazdaságok szocialista brigád tagjainak ismeretgyarapítását célzó vetélkedősorozat, amelynek keretében a résztvevők a sajtóorgánumokban és a Népújságban publikált anyagokat tanulmányozva, tárlatainkat, műsorainkat látogatva, két kategóriában — az alacsonyabb és a magasabb iskolai végzettségűeket tömörítőkben — mérhetik össze felkészültségüket. Természetesen nem marad el — ez így van rendjén — a színvonalas szereplés elismerése sem. A vállalt elvekhez hűen — országos szinten — ugyanettől a hónaptól olyan drámapályázatot hirdetünk, amely a mai falusi valósáp sokrétűségét, ellentmondásosságát, konfliktus-, öröméi sikergazdagságát térképezi fel. Eljutunk — ezt ígértük, s tartjuk szavunkat — minden korosztályhoz. illetve réteghez. Nem feledkezünk meg a fiatalságról, a jövő kincseinek hordozójáról. Találkozunk velük, műsorokat viszünk a különböző oktatási intézményekbe, természetjáró túrára is invitáljuk legjelesebb ifjú színművészeinket, hogy így kerüljenek közelebb azokhoz, akik a holnapok eredményeinek letéteményesei. Nem kis munka ez, de készséggel tesszük, mert olyan „tüzet” szeretnénk gyújtani, amelynek lángjai nemcsak minket, hanem valamennyiünket melengetnének. Ez volt, s ez lesz ars poeticánk, küldetésünk. Ehhez, ennek valóra váltásához várunk továbbra is megértő társakat, áldozatkész szövetségeseket. Pécsi István felelős szerkesztő Borics Pál szobrai ★ 80 esztendős felvétel a Lyceumról (Steinhauseer Ágoston felvételei, Pilisy Elemér gyűjteményéből) Hevesi MSZMP Heves megyj KIÁ] EGÉl Arco 1985 decemberének utolsó heteiben az MSZMP Heves Megyei Bizottsága Oktatási Igazgatóságának kiállítótermei a Hevesi Szemle szerkesztősége által tervezett kiállítássorozat első rendezvényének adtak otthont. A folyóirat, amelynek hasábjain rendszeresen jelennek meg avatott tollú műtörténészek, kritikusok írásai, a kiállítás megrendezésével eltért a kulturális, a művészeti életben megszokott munkamegosztástól, pedig ez a törekvés bár szokatlan. mégis természetes, hiszen az írás, még ha a művészeti közéletben, a művészi minőségek sokaságában biztonsággal is kalauzolja el az olvasóit, legyen bár mindenki számára érthető, nem csupán közelít a tárgyhoz, el is választ attól — műfajánál fogva nem teszi lehetővé a képző- és iparművészeti alkotás és a közönség közvetlen találkozását. A szerkesztőség vállalkozása igen tiszteletre méltó módon ezt az ellentmondást kívánja feloldani. Egy kiállítássorozat indítása mindig szimbolikus is. A kiállított műalkotásoknak, a kiállító művésznek (illetve művészeknek) tudatosan, vagy öntudatlanul, a művekkel és az életúfctal, a művészi törekvésekkel igazolniuk kell a rendezők törekvéseit. „Arcok, alkotások, alkotók" címmel Németh István portréfotóinak és műgyűjteményének anyagát bemutatni szerencsés indítás volt. Ebben a kiállításban ugyanis egy személyben sűrűsödött a művész és a műgyűjtő, az alkotó és a befogadó. Akár jelkép is lehet, hiszen ember voltunkban mindez potenciálisan benne foglaltatik, de közművelődési cél is: az értelmi, érzelmi azonosulás szintjéig közelíteni a művészt és közönségét, az alkotást és .a befogadót. Németh István fotóművész immár negyedszázada, aktív filmrendező korától kezdve kutatja, s portréi segítségével igyekszik megragadni az alkotás — nála ez először a műalkotásokkal kezdődött — legemberibb vonatkozásait. „Egyazon művész arcának és művének párhuzamában — mint dr. Supka Magdolna írta törekvéseiről 1— ugyanis a foganó és a megfogant gondolat csendül egybe, közös áramkörük sugározza felénk az alkotói képzelet és kedély megannyi árnyalatát.” A művészek, többnyire művészbarátok titkainak megértését követte az építészek, a tervezők felfedezése és bemutatása a Hild-érem- mel kitüntetettek portrésorában. Az alkotás rejtelmeinek kutatása, művészi megértése és láttatása az emberi arc segítségével legújabban az ipari munkások, a Csepel Autógyár „Fürst Sándor” — Állami Díjjal kitüntetett — szocialista brigádja és a munkásőr-fafaragó, Fábián László portréiban valósul meg. A fotóművész és a munkásbrigád immár öt évre visszatekintő és egyre szorosabbá váló kapcsolata, egymásra találása még közéleti eredményekben, például országos környezetvédelmi mozgalom indításában is megmutatkozott. Németh István szereti, becsüli műalkotásainak tárgyát, az embert. Nem modelleket fényképez. Portréiban benne van a nevetésnek vagy merengésnek átsuhanó emléke, a komor gondok ránca, vagy a felszabadult tekintet sugárzása, egyszóval mindaz, ami ember és ember között lejátszódik, lejátszódhat: az érzelmek és a gondolatok színe-fonákja. László Gyula régészprofesszor, aki egyben kitűnő festő- és grafikusművész, mondotta: „A rajzolás kínzó vágy az előttem levő jelenséggel való egybeolvadásra. Nem a rajz a fontos, hanem ez a veszélyes játék. Valóban nem arról van szó, hogy lerajzolok valakit, hanem hogy munka közben észrevétlen az ő képére és hasonlatosságára alakulok át... Talán még közelebb visz a megértéshez a Távol- Kelet festőinek kánonja: »«ahhoz, hogy madarat tudjak rajzolni, magamnak is madárrá kell válnom«. Nos, így voltam én azonos egy- egy rövidke időre azokkal, akiket lerajzoltam...” Elsősorban ezért, tartalmuk. s nem stílusuk miatt műalkotások a Németh István által készített portrék. Ezekkel a portrékkal, vagyis az egyes emberekkelt azért tudunk azonosulni, mert megmutatják: „.. .merengő, gyászos, kudarcos, töprengő, győztes. titkos, síró, mosolygós emberarcúnk gyűrődéseit, ráncait, horpadásait, szögleteit, üregeit, kicsúcsosodásait. csipkéit, lebenyeit, csomóit, oimpáit, görbéi,t. íveit, pilléreit és pillérfalait, csatornáit, játékait, héjazatait. szőreit és szőresernyőit: s így merengésünk és hitelünk, győzelmünk és vereségeink esendőség mámoregyüttesét! A fekete vonal- kazlakban, jajgató kék re- dőboglyákban létünk teljes lényegét, a felület gyászfeketén kékgyásszal gyötrődő vonalkuszadéka alatt, az emberlétünk meteoritkráteres pontozott szívközpontokkal, sötétlő sziitarácsháló álarca mögött a Sugárzó Titkot, létünk és lényegünk Titok- Sugárzását!” (Juhász Ferenc: A látó ember) Juhász Ferenc jelzői . és mondatai teljes mértékben összecsengenek Németh István — akár ars poeticának is felfogható — gondolatával. A legfontosabb: ....mega dni a portré alanyának az alapvető jogot, hogy csak akkor fényképezzem, amikor igazán önmaga. Nem én fényképezem őt, hanem ö élhesse azt a valóját, ami karakterisztikus, kizárólagosan igaz. Lehet sokféleképpen „jó fotót” csinálni. Ellenfények, fényhatások, gesztusok, pózok stb. Nagyobb a kelléktár, mint a színházban. Azt kell vállalni, ami a pórusok, a ráncok, az esendő ember szemtől szembe igazságát is képes az által a plusz által bemutatni, ami minden emberben — főiként, ha alkotó munkáját vagy hobbiját szenvedélyesen sze-
