Népújság, 1986. március (37. évfolyam, 51-75. szám)

1986-03-29 / 75. szám

NÉPÚJSÁG, 1986. március 29., szombat Három tárlatról Amíg a hosszú végszót kimondó telet már tol­nánk másfelé, várjuk a tavaszt, addig a művészek sorra rakják ki műveiket a közönség elé. Ez a ta­vaszi mozgás érződik Egerben is! Herczeg István a dohánygyárban El Kazovszkij művei az Ifjúsági Házban höz vagy az égiekhez tarto­zik-e? És hol is vannak az égtek? Talán a Csipke- menyasszony lezárt tekinte­tében? Vagy az ikonokban? Vagy az Aranylány lelké­ben ? soknak, amelyekkel végül is ez az érzékeny művész ki­fejezést ad, elfogadható megjelenést, formát épít gon­dolatainak. Nyugtalan és nyugtalanító a művész. Érezhetően igen sokszor érzi magát színpa­don. A Belső párbeszéden nincs más szöveg, mint a felhordott formák mellett MINDENNAPI NYELVÜNK Egy egri utcanévadás hátteréről Lapunk hasábjain 1986. febr. 10-én megjelent rövid közlemény két történeti ut­canévről is megemlékezik. A cikkecske szerzője arról is beszámolt, hogy ezekről az utcanevekről „dr. Bakos József több cikket publikált a Magyar Nyelvőr hasábja­in". Ez a tájékoztatás adha­tott tollat egyik olvasóm ke­zébe, s levelében arra kért, adnék részletesebb felvilá­gosítást három, valóban ré­gi egri történeti névről, a Sertekapu, a Sertekapu utca, a Serteköz megnevezésekről. Különösen arra kíváncsi, mi adott alapot e nevek kelet­kezésére, s van-e ezeknek a neveknek valami köze a serte, sörte, sertés, sörtés közneveinkhez. A Népújságban megje-' lent rövid közlemény he­lyesen állapította meg, hogy „az utcanévadó a városka­pu”, illetőleg az a kapufaj­ta, amelyet a sertekapu szó- összetétellel neveztek meg a régi egri lakosok. Ez a név azoknak a hegyes karókkal, az úgynevezett sertefákkaí megerősített kapuknak az emlékét idézi, amelyeket a kertek, szőlők, városrészletek védelmére állítottak fel. A serte szavunk török erede­tű megnevezés, s gyakran szerepel másjellegű szóösz- szetételekben is: serteseprű, sertevad (vaddisznó). A ser­tekapu szóösszetétel serte előtagja a kapu utótaghoz a megfelelő pontosabb mi­nősítést adja hozzá: a kapu seriéi, felálló hegyes karói tartották vissza elsősorban az elbitangolt és kártevő jó­szágokat. A város régi jegyzőköny­veiben több olyan bejegy­zés is olvasható, hogy a helység vezetői gondoskod­tak ezeknek a sertekapuk- nak a védelméről is, és kü­lön sertekapuőröket bíztak meg e feladat ellátására. Er­ről bizonykodik ez a jegy­zőkönyvi bejegyzés is 1798- ból: „Kováts Istvány folya­modván, mint lábaira, el- nyomorodott szegény, hogy azon fáradságáért, melyet Sz-Mihály Naptul fogva a Serte Kapunak gyakor fel­nyitásában és bázárásában tenni kíntelenítetik, valami renumerátióval megjutal­maztatnék." A sertekapuk kinyitását a lábasjószágok ki- és behaj­tására megfelelő időpontok­ban szabályozták. A Serte­kapu a város észak-nyugati részének kapuja volt, s nem véletlen, hogy a közeli ut­cát és közt is erről a ka­puról nevezték el. A Ser­tekapu utca, a Serteköz, il­letőleg a Sertekapu köz tör­téneti utcanevek ma is él­nek, s mint nyelvtörténeti értékek is megóvandók. A régi egriek nyelvhasznála­tában annál is inkább élő szókészleti elemek, mert még sokan ismerik a névadás indító okait, s a nevek mö­götti néprajzi, gazdaságtör­téneti, helytörténeti hátte­ret is. Tudománytörténeti szem­pontból is természetesnek tartjuk, hogy a Magyar Táj­szótár sertekapu címszavá­nak értelmező adatait He­ves megyei adalékként mi­nősíti: „Sertekapu: vízszin­tesen két kis oszlopon fek­vő rúd, amelyhez hegyes karók vannak erősítve, sző­lő, erdő kapuja." A mai egriek számára né­hány régi egri történeti helynév, utcanév valóban „rejtelmeket takar”, ezért örülünk annak, hogy la­punkban szólhattunk két utcanevünk kevésbé ismert élettörténetéről is. Eddig jobbára grafikus­ként ismertük. Úgy is tűnt fel, hogy már végzős főis­kolás korában felfigyeltünk szellemes grafikai munkái­ra, azokra a rajzokra, ame­lyekben a gyerekkori élmé­nyek, a képzelet, itt-ott az álomvilág megfoghatatlan- nak tűnő, zsúfolt jelenségei öltenek embernek felismer­hető testet, hogy aztán tar­talmukkal, formáikkal el­gondolkodtassanak. Ezen a tárlaton egy má­sik, a színeket, az olajat megkedvelő művészt ismer­tünk meg az eddigi rajzoló­ban. Mintha odahagyta vol­na a ceruzát és a tollat, tá­jakat fest. Hevesieket, víz­Somogyi Soma László a mai hazai piktúra egyik markáns egyénisége. Az önmagát mélyen elem­ző, a maga sorsát minden munkájában megvalló mű­vész védtelen a világgal H a csak úgy önmagá­ban nézem, szakmai­lag semmi kifogásom nem lehet Hubay Miklós két­részes tragédiájával szem­ben. Jól megírt munka, kel­lő logikával megszerkesztett drámai alkotás, amely a lé­lektani követelményeknek is szinte hiánytalanul megfe­lel. Tehát: a főszereplőnek ön­gyilkosnak kell lennie, fo­galmazza meg a szerző. Ki­kerülhetetlen sorsa ez, ami­ről ő nem is tehet. A kor, a társadalmi környezet az, amit az erkölcs ítélőszéke elé kell állítani vádlottként. Mert az istenáldotta ős­zseni szükségszerűen fel­jutott a csúcsra, ahogy azt a mi társadalmi törvényeink „előírják”, és hogy onnan a poklok legmélyebb ' bugyrai­ba zuhant, mert oda taszí­tották, ez nem az ő akara­tából történt. Ha egyszer fölöslegessé vált, meg kellett szabadíta­nia a társadalmat a lehetet­lenült kölöncétől, önmagá­tól. Nagyon sematikusan eny- nyi mindaz, amit Hubay a partiakat. Neki a Tisza II. nem ipari létesítmény, ha­nem a leglíraibb élő való­ság, mert ennek a szabályo­zott vízi látványnak is van partja, a víznek ott is ugyan­olyan a nyugalma és ára­dása, éppúgy le lehet heve- redni a parti fák és bokrok mellé, mint a régről ismert érintetlen, szűsz talajon. Ha a tájkép áttételesen is szól az emberről, mindaz, amit a művész az őt körülvevő világból észrevesz, vallja az embert, aki nemcsak a kö­vet, a fát, vizet, a fényt, az árnyékot veszi észre, hanem a látással, láttatással ön­magát is megrajzolja tár­sainak. szemben. Nem tesz mást, mint a színek és a formák nyelvén bevallja a magányt, a csendet, a szenvedést, a hitet, a kételkedést, a ráér- zést arra, amit el kell fo­gadnia a mai világból és Tüzet viszek című tragédiá­jában elmond a nézőnek. Legalábbis a véleményem szerint. A történethez a kulcs is adott: Soós Imre, a hí­res-nevezetes színész öngyil­kossága. Miért tiltakozom tehát mégis? A tény ellen. Nem­csak Hubay felfogása ellen, hanem az öngyilkosság té­nye ellen is. Minden por- cikámmal tiltakozom, mert vallom, hogy az élet önke­zű eldobása semmire sem ad megoldást. Vallom, amit valahol olvastam, hogy az adott esetben nem az a kunszt”, ha valaki feláldoz­amit képtelen elhallgatni: egyedül marad a test és a lélek szenvedéseivel. Mint mindenki. A felhőből ré­mülettel néz ránk a Gara­bonciás. mert maga sem tudja egészen, hogy ő a föld­El Kazovszkijra már a Csongor és Tünde egri be­mutatóján felfigyeltem. Ö tervezte a Vörösmarty ál­tal megálmodott tündérvi­lág és a magasan repülő fi­lozófiai játék jelmezeit. Ak­kor a színpadi atmoszféra, meg a mégis csak reális, ele­ven emberi test szabott ha­tárt az ötleteknek, villaná­za magát, hanem sokkal na­gyobb dolog élni akarni és ezért életben maradni. De hogy valamennyire is elfogadható legyen a „vég­ső megoldás”, ott van kéz­nél a lelki defektus, amely elkerülhetetlenné teszi az ideggyógyintézetet. Aki pe­dig „oda jut”, annak a cse­lekedeteit nem lehet mindig a józan ész logikájával meg­ítélni. Egyszóval: a „keszon-be- tegség”, a gyors felemelke­dés most is megkövetelte a maga áldozatát. Én ez el­len az ideológia ellen is til­takozom, még akkor is. ha az adott személy esetében a tény az tény marad. De a filozofálgatás helyett szenteljünk néhány szót az előadásra. A Budapesti Játékszín elő­adását megérdemelt siker követte. Mindenekelőtt Bu­bik István alakítása fogta meg a közönséget. Vibráló- an volt fékezhetetlen, aki önmagát égette a kételyei­nek a máglyáján. Szertelen­sége már az első percekben sisteregve szikrázott. Ekkor már sejtette, hogy itt vala­minek történnie kell. Kitö­rései közül azonban nem mindegyik volt érthető. Oly­kor a visszafogottabb játék többet nyújtott volna. A doktornő szerepében Eg­ri Kati addig volt lélekazo- nosságban a játékbeli figu­rával, amíg az utolsó nagy jelenetsorig nem ért el a da­rab. Akkor már olyan lel­ki szaltó mortálét kellett végrehajtania a magas tra­pézról, amit nem tudott el­fogadhatóvá tenni. Korábbi cinikus fölényessége ezt a logikátlanságot talajtalanná tette. Jó, rendben van, tu­dom, az élet epizódjai nem az az intim utalás, hogy az alkotó alkalmasint önmagá­val is vitába tud és szokott szállni. A „Jaj!" „Már me­gint!" csak rövid felnyögés, az Állat a színházban cí­mű képen látható, de van egy olyan látvány is, ahol az egyik állat, meg a má­sik is kérdezi, talán ketten egyszerre, hiszen a rajzon csak a jelen van: Ki ez az állat? De nyomban a bizony­talanság tudata és kifejezé­se: Mit tegyek? Ezek a szö­vegek rövidebbek és má- sabbak, mint a középkor áb­rázolatain a szentek és az égiek szövegei — de valahol az alkotás lélektana szerint a teremtés forrásai itt is a mélységben buzognak. a logika törvényei szerint épülnek egymásra — álta­lában. Semmi vitatkozni valóm nincs viszont Dégi István festőjével, ezzel az olykor nagyon bölcs, olykor pedig kisszerű kéjenccel, aki van azonban annyira „erkölcsös", hogy saját jellemtelenségére nem akár minden áron ma­gyarázatot keresni. Kevés lehetőséget kapott szerepé­nek kezdetén Pápay Erzsi. a házfelügyelőnő, de egyre in­kább kiteljesedett jellem­formáló képessége. Vámos László rendezői munkája arra irányult, hogy a tehetséges legtöbb eszköz­zel bizonygassa, ilver, az élet. Vagyis az az élet, amit Hu­bay Miklós a történelmi tény alapján megrajzolt. Ve­le tehát nem perlekedem, sőt: ott éreztem keze nyo­mát végig az előadás vonu­latán. Szakmai felkészültsé­gét csak elismerni tudom. Azt hiszem, a gyöngyösi színházi estéknek maradan­dó emléke lesz még egy jó darabig a Mátra Művelődési Központban megtartott elő­adás. MIKSZÁTH KÁLMÁN: Húsvét III/3. Az anyámasszony is ügyel a dolgokra, és sok raffiné- riával kormányozza az egész locsolási jelenetet. Rendesen kinn van a pitvarban, mi­kor a legények jönnek, többnyire párosával, ahol két vagy több leány van, s ráköszöntik a szerencsés jó reggelt: — Hozott Isten fiaim, mi járatban vagytok? — Tudjuk, hogy kegyel­meteknél két virágszál van, hát eljöttünk őket megön­tözni, hogy el ne hervadja­nak! — Miféle virágról beszél­tek? Nincs énnálam egy fia se, ha csak nem az, amelyik az imádságos könyvembe van bepréselve. — Nem az, nem az, — rázzák a fejüket nevetve a legények — Viczának hív­ják az egyiket, Erzsinek a másikat. — Úgy ni? Hát őket akar­játok megönteni? — Adja elő őket néném- asszony. — Abból semmi sem lesz. Gyertek be ti a szobába. A legények kötőzködnek, a leányok kiadatását kérik, de az öreg sárkány nem enged, mondván: — Hol hallottatok olyan bolondot, hogy a virág menjen az öntöző kertész­legény után. A kertészle­gény keresse fel a virágot. Hanem a nagy kancsókat se engedem. Itt vannak a sa­ját kis bögréink, ám, azok­ból locsoljátok meg. Az előre elkészített bög­rékben langyos víz van, mely meg nem árt a haja- donoknak, kik nagy szív­dobogva mindenféle szögle­tekbe bújkálva, várják már odabent az elmaradhatatlan szerencsét. A legények belépnek a küszöbön, mire felhangza- nak odabent a kétségbe­esett visítások, melyekből persze kiérzik a vidám, tréfás zamat is. A leányo­kat nehéz előkeresni szu- székok, nyoszolyák mellől s nem ritkán maguknak a családtagoknak kell őket lefogni, hogy a legény be­csületesen leönthesse. Az így meglocsolt virágok aztán dúzzognak, átkozód- nak és mindenfélével fe­nyegetik a legényt, sírva is fakadnak, de a könnyek alatt a mosoly játszik a sze­meikben az előre elkészített tojásokat a szokáshoz ké­pest mégis csak kiosztják — jutalmul a meglocsalá- sért. Igaz, hogy néha ér­demes is, mert rendesen a locsoló legények közül ke- a jövő farsangon — aki a rül ki az a bizonyos majd meglocsolt virágot átülteti a saját cserepébe. Amit az idősebbeknél lát­tak, azt a gyerekek ús foly­tatják egész nap. Egész já­ratok indulnak meg a fa­lukban. Apró fiúk kis bög­rékkel. Húsvét keddjén aztán a kis leányok men­nek őket visszaönteni, s ami piros tojást összeszereztek tegnap, azt ma megint visz- szaosztják a lányok között s ez mind hivatalos, ünne­pélyes komolysággal megy délelőtt, de délután itt-ott, mint minden szabadság, ez is a szertelenségbe fajul el. öntöznek, boldogot-boldog- talant, még az útonjárókat is s csak úgy zeng az egész falu a nagy viháncolástól. pajkosságtól, míg végre a mozgalmas nap alkonyán megkondul az esti harang­szó ünnepélyesen, mélán s lassan-lassan elcsendesedik a falu. Fönséges csönd és mozdulatlanság ül az egész tájékon. Pedig micsoda lá­zas munka folyik odalent a föld alatt. Hogy sietnek a milliárd füvek az ő rejté­lyes, csodálatos útjaikon, hogy fúrják magukat kife­lé... Mindenki boldog és megelégedett, csak két színes lepkét, mely könnyed gyöngyház szárnyait édesdeden márto- gatta délután a napsugár­ban, fog el most a kínos nyugtalanság az éji szállás miatt. Keresik, keresik nagy ke­ringve, hol találhatnának egy falevelet vagy virágot, ahol alhatnának. De még levél nincsen, de még virág nincsen. Érzik, hogy korán szület­tek. S összetett szárnyakkal tapadnak oda egy sivár, üres, fekete kéreghez. Somogyi Soma László a Rudnay-teremben Farkas András TILTAKOZNOM KELL Az öngyilkosság kórképe Dr. Bakos József El Kazovszkij müvei

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom