Népújság, 1986. március (37. évfolyam, 51-75. szám)

1986-03-18 / 65. szám

4. NÉPÚJSÁG, 1986. március 18., kedd Előkészületek a Nemzeti Színház építésére A Középülettervező Vállalatnál Hoffet’ Miklós építész elkészítette a Nemzeti Színház végleges terveit. A szakmai és társadalmi viták után a Képzőművészeti Kivitelező Vállalatnál megfor­málták a színház makettjét is. Az építkezések előkészületei már a jövendőbeli helyen, a Dózsa György úton megkezdődtek. Az új színház alap­vető rendeltetése a drámai művek színpadra állítása, de a változtatható előszínpada lehetővé- teszi a zenekar elhelyezését is. A nézőtér 1072 személyesig bővíthető (MTl-fotó: Balaton József) A CZIFFRA-ALAPÍTVÁNY SZÓLISTÁIRÓL A fiatalság romantikájával Héttőn este, a Gárdonyi Géza Színházban az Orszá­gos Filmharmónia sorozatá­ban a Cziffra-alapitvány négy fiatal szólistája lépett az egri közönség elé. Négy fiatal kez­dő művész, három magyar és egy francia, akik a képzett, tehetséges zenészek között is kiválónak minősülnek. Oly­annyira, hogy a világhírű, magyar származású pianista, Cziffra György támogatást és érvényesülési lehetőséget biz­tosított számukra, hogy mi­nél hamarabb, minél maga­sabbra juthassanak. A fiatal művészek által adott hangversenyeken min­dig is sajátos han­gulat uralkodik. A hallga­tóság az első zenei érintés­től fogva érzi a pálya min­den nehézségét vállaló, a szépség minden örömét megszerezni óhajtó tehetsé­gek különleges atmoszférá­ját. Nem is csak a tudá­sukkal érik el, talán nem is azzal, hogy teljes erőbedo­bással törekednek az átütő hatásra. Azzal is! De leg­inkább az a romlatlan hit, az a romantikus lelkesedés és az a robbanékony túlte­lítettség teszi hálássá a közönséget velük szemben, amely a reményt kirajzolja: a kitűnően képzett zené- szek-énekesek még mind fel­juthatnak a csúcsra. De hány buktató is van addig? A feltolakodó kérdést el­hessegeti a lelkesedés, amely a műsor első akkordja után óhatatlanul hatalmába ejti a közönséget. Négy zenedarab hangzott el és három ária. Senki nem kívánta, hogy ezek a fiatalok egy lélektanilag is_ zárt rendű műsort állítsa­nak össze; minden művész arra törekedett, hogy leg­jobb készségeit csillogtassa meg. A hatás nem is ma­radt el. Szecsődi Ferenc 1977-ben diplomázott, s akkor az akadémiai nagydíjat is meg­kapta. Ez a minden adott­ságában, törekvésében vir­tuóz egyéniség két olyan számmal mutatkozott be, amely valóban alkalmas ar­ra, hogy technikai felké­szültségét megmutassa. Bar­tók I. rapszódiájában azt a nagy fegyelmet kívánó elő­adásmódot élvezhettük ná­la, amit a zeneszerző maga is szigorúan megkívánt ze­nészeitől. A zenetörténeti bevezetőket évek óta elő­adó Pándi Mariann kicsit meg is hökkentette hallga­tóságát, amikor Szecsődit vitathatatlan első helyen minősítette, ezt a fiatal he­gedűst, aki évek óta járja külföldet. Sarasate Car- men-fantáziájának bravú­ros bemutatása után elpá­rologtak kétségeink az állí­tás alaposságát illetően. Ta­lán mintha az érzelmi gaz­dagodás, az elmélyülés még Váratna magára Szecsödi- nél. Iván Ildikó Szegeden ope- rista. Remek koloratúrszop- rán. Előbb két romantikus áriát, Donizetti Lammermoo- ri Luciájának első felvonásá­ból Lucia, majd Bellini Pu- ritánokjának első felvonásá­ból Elvira áriáját énekelte. Az orgánum terjedelme, színei hatáskeltőek. A technikai könnyedség, ahogyan a mű­vésznő az áriát kidolgozza, megalapozza azt a feltevé­sünket, hogy nem marad meg szegedi elszigeteltségé­ben. A két romantikus hős­nő mintha távolabb állna lelki adottságaitól! Ez ab­ból is kitetszik, hogy Ros­sini Semiramisának hősnő­jét, ezt a derűs-borús sze­relmes állapotot, s vele együtt a remek olasz mu­zsikát meggyőzően, teljes át­éléssel énekelte. Mert a kö­zönség azonnal észreveszi, ha a művész idegi és lelki összpontosítása — ha csak egy pillanatra is — meg­pattan, mint Bellini áriájá­nál történt. A fuvolás Jean Ferrandis, a lyoni fiatalember meg­jelenésével, játékának ele­ganciájával, érzelmi telített­ségével is egyaránt belopta magát a közönség szívébe. Pedig nem is vállalkozott könnyű feladatra. Nekünk, magyaroknak mindig is van kifogásunk, ha a velejéig magyar zenét, így Bartók Gyermekeknek című kom­pozícióit is „idegen akcen­tussal” játsszák. Nemhiába tartozik Jean Ferrandis a Cziffra-alapitvány szólistái közé; Senlis-ben és máshol is megismerhette a bartóki zene hiteles előadási mód­ját. S hogy elfogultság nél­kül is dicsérnünk kell őt, arra Prokofjev D-dúr szo- nátjával (op. 94.) szolgált rá. A bonyolultan szellemes muzsikát, az ironikus fel­hangokkal , teli scherzot is beleértve, végig hibátlan lendülettel, magától értető­dő könnyedséggel, derűvel vezette végig. A fuvola- és hegedűmű­vésznek partnere, teljesen egyenrangú társa volt mind a négy számban Szelecsényi Norbert. Inkább a hibás felfogás következménye, hogy kísérőként veszik számba egy-egy szonátánál a zongoristát, holott — gondoljunk csak a Prokof- jev-darabra — mennyi moz­galmasság, zenei mondani­való árad kezei alól. S ha írásunk elején a romlatlan hitről,, a romantikus lelke­sedésről, ä robbanékony- túltelítettségről szóltunk, ezt a tételünket fokozottan ér­vényesnek érezzük Szele­csényi Norbert esetében, mert partneri viszonyát még a szolgálat alázata is kiegészítette. Még az éneke­si kíséret esetében is. Nagy élményt vihetett ha­za a közönség, s volt miről beszámolnia az influenza távol maradó rabjainak. Farkas András KRISTON BÉLA: A prefektus II/2. — Az én gazdám nekem itt is parancsol! Ha meg valami bajuk van uraságo- déknak, hát beszéljék meg vele, éppen ott jön, ni! — felelte Bandi szemtelenül a patak felé mutatva, ahol Fazola kaptatott át a tisz­táson fehér kötéssel a hom­lokán, két veder vízzel ke­zében. Az erdésztiszt arca bevö- rösödött, lekapta válláról a puskát, és rászegezte a le-- gényre: — Te gazember pokol- fajzati Tedd, amiit mondtam, mert mindjárt keresztüllő­lek! — Adjon az Isten jó na­pot, prefektus uram! Aztán miért rémisztgeti a legé­nyemet azzal a varjúkerge­tővei?! — kiáltott Fazola, mire Hajduffy epésen vála­szolta : — Csak utasítottam tisz­teletlen legényét, hogy ra­kodjon le, mert a kövek itt maradnak! — Ugyan, kedves prefek­tus uram! Már hogy marad­nának azok a kövek itt, amikor elviszem magammal rni'nd! — Márpedig utasítom Fa­zola uramat is, ürítsék le a kocsit, a kőzetek itt ma­radnak! Csak egy-két da­rabot, vihet magával muta­tóba! Térjen haza, Fazola úr, Egerbe... kegyelmednek most elsősorban orvos kell, aki rendbe pofozza megté­Bésziet, az író „A MEGSZÁL­LOTT” című regényéből pázott ábrázatát, örüljön, hogy megúszta ezt a farkas­kalandot. Vigye magával az áldozatait is, majd Egerben megcsodálják érte! Menjen haza, kovácsolja tovább vas­rácsait, és ne ártsa magát a politikáiba... Fazöla elcsodálkozott: — A politikába? Én? Nem érteni... Megmondaná, pre­fektus úr, hogy mi közöm nekem a politikához? Hi­szen én csak vasércet keres­tem, vasművet akarok épí­teni, elsősorban maguknak: magyaroknak! — No hát éppen ez az! Csakhogy mi magyarok ezt a vasművet nem akar­juk! A diósgyőri korona­uradalom meg egyáltalán nem, főiként nem a saját te­rületén! Nézze, kedves Fa­zola úr, kegyelmed, ' hogy úgy mondjam... ebben a hazában idegen. Ezért meg­bocsátható, hogy nem isme­ri a történelmünket. Mi azonban jól tudjuk: a ke­gyelmed által megépítendő vasművel idegen érdekelt­ségek zsebébe fogja átját­szani magyar hazánk ás­ványkincseinek, a vasműve termékeinek hasznát! Fazöla Henriket meglep­te a prefektus lóhátról hoz­zá intézett történelmi szó­zata. Valóban nem sokat tudott e nép történelméből, de annyit megsejtett, hogy nincs minden rendjén még most sem, a Rákóczi-sza- badságharc után több mint fél évszázaddal, a bécsi ud­var és a magyarok között. — De hát -ezen könnyű segíteni! Ha attól tart a prefektus úr, hogy a vas­mű létesítéséhez idegen tő­ke is közrejátszik, hát akkor mutassák meg, milyen jó hazafiak! Ne a bécsi banká­rok adják össze .tőkéjüket a vasmű felépítéséhez, ha­nem a diósgyőri koronáura- dalom és a vagyonos hely­béli uraságok! Én ehhez, mint e hazába csöppent ide­gen, csak annyival járulok hozzá, hogy felépítem, és teljes készpénzvagyonomért részvényt vásárolok! Utána majd azt mondom: tessék, magyar urak! Vásárolják meg részvényeimet, alapít­sák'meg a bükki vasműi részvénytársaságot! Ez lesz az én ajándékom, amiért befogadtak, otthont adtak. A prefektus ügyet sem ve­tett Fazola szavaira. — Ne szaporítsuk a szót, Fazola úr! Politikai eszme­futtatásra ez nem alkalmas hely! Menjen, vigye magá­val az ordasait, de jól vés­se az agyába-: a vasműépí­tés a Bükkben kockázato­sabb egy farkaskalandnál! Azon már rajtaveszíthet! Utasítsa legényét, hogy ürít­se le a kocsit! Bandi megitatta a lovakat, s a szekér faránál némán hallgatta a szópárbajt. Ár­tatlan arccal kérdezte meg: — Hát akkor most, gazd- uram, le vagy föl? — Föl! — hagzott Fazola határozott utasítása. — Le! — harsogott a pre­fektusé. Fazola Henrik béketűrése határához érkezett. Foj­tott indulattal fordult a prefektushoz: — Nézze, uram! Engem nem érdekel a történelmük, hogy milyen megpróbáltatá­sok esték meg a népükkel évszázadok során, én csak azt tudom, hogy jót és hasz­nosat akarok, és‘ azt meg is fogom tenni! — A koronauradalom ne­vében utasítom, hagyják el ezt a helyet tüstént, de ra­komány nélkül! — válaszol­ta a prefektus, és felemelte a puskáját. Fazola felfokozott indula­tát ez csak tovább szította. Amúgy is sajgott, égett a sebe. Hirtelen haragjában felkapta a szekér oldalához támasztott puskát, és a pre­fektusra szegezve sziszegte vérben forgó szemekkel: — Én ajánlom a prefektus uraméknak, hogy azonnal hagyják el ezt.a helyet, és ne háborgassanak! Én a bányászati felügyelőség írá­sos engedélyével rendelke­zem, tehát jogomban áll elvinni és vegyelemeztetni a kőzeteket! Menjenek míg szépen vannak, eléggé fel- papriibáztak ezek a dögök! A prefektus álla is leesett az ámulattól, ekkora merész­ség láttán: — Szóval, kegyelmed fegy~ vert szegez rám, a hatóság emberére? Hát ezért még felelni fog! A koronaurada­lom ügyészsége elé idézte­tem, és lecsukatom! — fe­nyegetőzött, majd hozzátet­te kérdőn: — Árulja el, Fa­zola úr, ki áll kegyelmed mögött, kiket szolgál, hogy ilyen messzire elmerészke­dik? De vésse azt is emlé­kezetébe: bárki is álljon a háta mögött, fizetni fog! Sú­lyos árat . fog fizetni! — mondotta, és megsarkantyúz- ta lovát, Szöllősyvel együtt elvágtatott Dédes irányába. Fazola eldobta fegyverét, * s orra alatt dörmögte: — Ki áll a hátam mögött, kiket szolgálok... Téged, te marha, titeket, ti bolond magyarok. (Vége) Kallódó diplomák Szél Júlia beszélgető ri­porter. Olyan könnyedén te­szi fel kérdéseit, mintha ab­ban a pillanatban találta volna ki. Van is ebben va­lami. A téma olyan szintű birtokosa, hogy ez a tájéko­zottság garantálja a riport­alany őszinte megnyilatko­zását. Hétköznapi ötletei na­gyon is fontosak az egyén­nek és társadalomnak egy­aránt. Segíteni szeretne mindkettőnek. Vasárnapi je­lentkezésekor a sokszor em­legetett pályaelhagyók közül keresett fel néhányat. A leg­illetékesebbek nyilatkoztak, méghozzá őszintén. Érezhető volt a tapintatosan feltett kérdések mögött a direktebb kíváncsiság is. Ki a felelős? Az egyén vagy a társada­lom? Mivel tartozik az egyén a közösségnek és vi­szont? Napjaink egyre ége­tőbb gondja, hogy a fiatal dip­lomásaink néhány év után megszerzett tudásukat nem abban a munkakörben ka­matoztatják, amelyre dip­lomájuk jogosítaná őket. Az ifjú tanárnő az ELTE természettudományi karán szerzett oklevelet, majd két év alatt a műszaki egye­temen doktorált ipari té­mából. Két évet dolgozott gyárban. Ma a műszaki egyetemen tevékenykedik félállásban, a többi idejét „szabad szellemi piacon” al­kalmi munkában tölti. Meg- futamodás? Elvesztett len­dület? A mindennapi haj­sza, életvitel elveszi idejét, szabadabban, tartalmasab­ban szeretne élni: „érzel­mekhez, lelkesedéshez is energia kell” — vallja. Meg kell birkózni a szülői szem­rehányásokkal is, akiknek hite országos ügyekhez kap­Valamennyiünkben ott él az a vágy — mégha be se valljuk magunknak —, hogy lehetőségeinkhez mérten se­gítsünk bajba jutott ember­társainkon. Az óhaj azon­ban kevés, ha háttérbe szo­rítja az önérdek, ha nem válik cselekvő erővé, a kö­szönet révén — persze anél­kül is — szívünket melen­gető tudattá. Egyesek — többek között az újságírók — számára a hivatásérzet diktálja, su­gallja az effajta alapállást. Aki ódzkodik tőle, egyénisé­gét csorbítja, létét szűkíti. Nem ezt teszik a „Mit üzen a rádió” című rég raj­tolt, de újszerűségéből, ak­tualitásából semmit sem vesztett program szerkesz­tői, riporterei, szakértői, munkatársai, hiszen mind­nyájukat az egyértelmű hu­mánum vezérli. Ezt érzik meg azok, akik panaszaik­kal hozzájuk fordulnak, akik oknyomozó vizsgálódá­saiktól orvoslást remélnek. Bízvást állítom: egyszer sem hiába postázzák jogos ‘ keserveiket, mert ők nem­csak eligazodnak a jog so­kaknak labrintusnak tűnő birodalmában, hanem meg­láttatják, képviselik az egy­értelmű igazságot. Erről győződhettünk meg — nem először és nem utol­jára — vasárnapi jelentke­zésükkor is: Ennek helyi aktualitást adott, hogy — többek kö­zött — egy egri ügy szála­it bogozgatták. Két idős hölgy keserveit mérlegelték. Korántsem egyoldalúan, mert megszólaltatták az ellenpart­nert, s a hivatal nem folyvást hibátlanul tevékenykedő dol­gozóit is. Ráadásul kamatoz­tatható ötleteket adtak ne­csolódott a felszabadulás utáni években, ma az övé, szakmaira korlátozódott csu­pán. A társadalmi hasznos­ság akkor vetődhet fel, ha úgy érzi, fontos valakinek, amit csinál. Egy idősebb mérnöknő felmenti fiát, mert szerinte a kezdőknek nincs lehetőségük ‘ szakmai karri­erre, alacsonyabb beosztás­ban foglalkoztatják őket. nincs elég tervszerű új mun­kahely. A lakásgondok pe­dig még otthoni segítséggel is nehezen oldhatók meg. A közösségi vagyon — a diploma is az — vészit ér­tékéből. Egy-egy diplomás a tanulóévek alatt az állam­nak több mint félmillió fo­rintjába kerül. Az autó­taxi vállalatnál jelenleg 23 egyetemet végzett gépkocsi- vezető dolgozik a legkülön­bözőbb végzettséggel. Me­zőgazdász, közgazdász, mér­nök, külkereskedő, jogász, kertészt, stb. Részint anya­gi okok miatt, mások a pá­lyakezdés sikertelenségét nem fogadták, el. A cég egyik vezetője szerint a ká­derutánpótlást a diplomások­kal szerették volna megol­dani, de törekvésük nem járt sikerrel. Jövedelmük feléért nem vállaltak veze­tői beosztást. A hivatástu­dat, a presztízs idejétmúlt kategória lenne? Azt már alig érdemes em­líteni, hogy a matematika szakos tanár a pedagógus- pálya értékcsökkenésével magyarázza pályamódosítá­sát. A végzettség, a tisztes munka, közösségi érték. Mindannyiunknak tudni kell, hogy ez felelősséggel jár. Lövei Gyula kik, azaz kizárólag rajtuk múlik, hogy megértéssel meglelik-e a kétségkívül ha­tásos medicinát. De jó lenne, ha a gyakor­ló zsurnaliszták kizárólag ilyen elvek szerint munkál­kodnának, önzetlenül ál­dozva időt, fáradságot má­sok javára! A program összeállítói azonban nem elégszenek meg ennyivel, hanem készséggel propagálják — ez is dicsé­retes módszer — a majd mindenütt valóra váltható elképzeléseket. Ezért mutat­ták be — indokoltat) terje­delmesen — azt az eszter­gomi kezdeményezést, amely feltétlenül követésre méltó. Ebben a városban ugyanis gondoltak a gyermekeiket egyedül névelő — nincse­nek kevesen —, a pillanat­nyi bajokkal, aggasztó konf­liktusokkal birkózó szülők­re, s fiaik—lányaik . ideigle­nes elhelyezésére szerény áron igénybe vehető „ho­telt” nyitottak, ahol alkal­milag otthonfa találnak — 'erről maguk is szóltak — az érintett kicsik és a ti­zenévesek. Attól sem húzódoztak, hogy egy „A” kategóriás építészmérnök kéznyújtásá­nak hangot adjanak, bízva abban, _ hogy mások vár­nak erre, s csatlakoznak hozzája. Az ügyesen tervezett adás szakmai erényeiről csak méltató jelzők kíséretében beszélhetünk. Bizonyára jól­esik a stáb tagjainak, de sejtem, hogy ennél is fel­emélőbb érzés számukra az, . hogy a legnemesebb hul­lámhosszon, az Emberségén küldik jelzéseiket. Vettük... Pécsi István A humánum hullámhosszán

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom