Népújság, 1986. február (37. évfolyam, 27-50. szám)

1986-02-08 / 33. szám

B ecsönget egy irhabundás fiatalember. Az első pillantásra ismerősnek tűnik az arca, de a nevét már ő, maga mondja meg: — Szekeres Antal. — Akaszd a fogasra a birkát cimbora és kerülj beljebb! A legényről az apjára ismerek, de az or. ra, a szája ívelése olyan, mint gyermekko­rában a Mata Erzsié. — Hogy hívják édesanyádat? — Mata Erzsébet. Így rakosgatom össze a törékeny évtize­dek cserépdarabkáit, míg végre szépen összeilleszkedik a mozaik és az arc is, akit 'keresek. Tóni apja mindig jó emberem volt. becsültem nyílt őszinteségét. Miközben az emlékeimet keresgélem, a legény egy csokor hóvirággal kedveskedik: — Édesanyám szedte a mogyoróerdöben, — Megvan még a mogyoróerdő? Szeme felcsillant és a hírhozó minden igyekezetével tájékoztat: — Rá sem ismerne már a tájra! Felfog. ták az erdő alatti forrás vizét. csőbe szorí­tották a patakot és lábból iszik most három fáin. Ismeri-e az erdő {alatti tisztást? Ott osztja most a fiataloknak (a Iházhelyet a to. nács. Az enyémtől iáiig kődobásnyira kéz. dődik (afe erdő. A feleségem vízbe teszi a hóvirágot, a szerényen bólogató 'kis tavaszj hírnököt, engem pedig — gondolatban — a távolodó időbe visznek a fiú szavai. Korán tavaszodott azokban az években! így. tél utolján a nagy fehér mezőkre rá- mosolygott a nap, a langyos déli szél végig, fooronálta a hajladozó bokrokat és ettől suihogni, zúgni kezdett a mogyoróerdő. — Tavasz lesz! — mondogatták az embe­Tek. A napsugár ikorai csókjára a fehér ten­gerben fekete szigetek olvadtak és a jég már csak a szakadékok legmélyén! tudott megkapaszkodni. Titkos jelek, üzenetek jöttek valahonnan, a déli verőkön föld. szagú lett a levegő és a tavalyi cserjék alatt születőben volt az új élet. A vándo­rok közül a barázdabillegetők jöttek meg elsőként, fontoskodva tollászkodtak a pa­tak partján és a tavasz üzenetét hoziták. A langyos délelőttökön aztán lassan- -meg. porhanyósodott az agyagos, erdei föld és egy régen lehullott cserlevél alól kidugta fejecskéjét az első hóvirág. Nézem a fiút, miköaben gondolataim a falujában kószálnak, ahol a fiataloknak éppen telket oszt az elöljáróság. — Apám levelét hoztam! Járatos vagyok én errefelé . .. A fiúban most újra az anyját látom, Ma. ta Erzsiké egykori révedező, gondolkodó tekintetét, amint az iskolapadban a fel­adott kérdésen töri a fejét. Csodálatos! A fiú látása nélkül talán soha eszembe sem jutna a hajdani gyer- ímekarc. a riadt őziketekintet, a parányi horpadás a finom bábaarcon, a piros folt a fekete szem alatt. Ha Tóni nem lenne itt számomra már régen nem létezne ez a gyer­mekkép, és helyette be kellene érnem Sze­keres Antalné született Mata Erzsébettel. — Azt mondod, járátos vagy errefelé? — Egy lány lakik a szomszéd háziban. Barna Erika! Egy név hallatán először tűnődik az em­ber: — Az apja mérnök, <az anyja gépírónő. ö pedig most végzi a főiskolát. Felcsillan a fiú szeme, úgy tűnik egy­szerre közeli ismerősök, sőt jó barátok le­szünk, az eltelt néhány másodperc köze. lébb hoz minket egymáshoz, mint az együtt töltött másfél óra. A szó mégis el­akadt, mint a kátyúiba jutott szekér és kérdés hiányában nincs mire válaszolni. Kezembe akad a levél, olvasom a férj diktálta gyöngysorokat, érzem belőle az ag. gódást, a féltést, az egyetlen gyermek sor. sáért nyugtalankodó szülői törődést. Az utóiratot Szekeres Antal saját kezével irta: — Itt az ideje, hogy megnősüljön; Zsebre dugom a levelet és még az arcom rezdülését is eltitkolom, úgy teszek, mint­ha az újságból számomra érdektelen híre­ket böngésznék. — Mióta jártok együtt? — A múlt ősszel a főiskolások nálunk szüreteltek. Erika megbotlott egy tőkében és kificamodott a 'bokája. Én voltam a fel. ügyelőjük, rám várt a feladat, hogy toevi- gyem a kórházba. A lényegtelennek tűnő semmiségek néha meghatározzák az ember életét, máskor vi­szont, aminek nagy jelentőséget tulajdoni. tunk, szétpukkant léggömbök módjára semmivé válnak. A mogyoróerdö alatt fel­törő kis forrás évszázadokon át legföljebb a vadak itatója, a véletlenül arra járók szomjat oltó hűsítője volt, most három falu ■issza onnan a kristálytiszta vizet. És ahol a víz van, ott van élet, terjeszkedik a falu, épülnek a házak, gazdagodik a világ. Itt vásárolt magának telket Szekeres Tóni, bizonyára itt épít majd olyan házat, ame­lyet megnézhet akárki. És ha nem lenne forrás? Akkor nem lenne ház sem, nem fejlődése a falu. hiába zúgna tavasz nyíltá- val az erdő. hiába suhognának az ágak, amelyekről ősszel a falubeliek zsákszámra szedik a mogyorót. És a hóvirágok is hiá­ba nyiladoznának! — Véletlen ismeretség? — Véletlen szerelem? — Ismeritek-e már jói egymást? Szívesen hallgatom a törpe életrajzot, egy érett, szerelmes fértfi teljesedő álmait és vágyakozását, amelyben már helyet 'kapnak a jövő tervei is: az építkezés, a ház. az ezüstfenyős udvar, az erdő zsongása, friss levegője. Erika biológus, akivel együtt le­het bújni, kutatni a hegyeket, fényképezni a fűszálakon megpihenő lepkéket, a figye­lő vadat. — Jártál már náluk? — Egyszer, amikor Erika levélben megkö­szönte ti segítségemet, meghívott. — IMost tudja. hogy ,itt vagy a szom. szédban? — Nem, de biztosan megérzi! A kimondott szavak sok mindenről árul­kodnak és többet is mondanak a jelenté­süknél. — Mikor kezded az építkezést? — Tavasszal |szeretnénk, így ibiztat édes< Opám! IA tervet megcsinálják a barátaim, a család, a Irokonság [meg la kölcsönök re­mélem, átsegítenek la gondokon. Beszélgetünk még egy ideig, de a fiú mind nyugtalanabbnak tűnik. — Szeretnéd llátni Erikát? Belepirul a felcsillanó boldogságba, az­tán eszébe jut, mi lesz, ha a lány megtudja, hogy itt járt a szomszédban és hazament anélkül, hogy csak egy pillantásra is lát­hatták volna egymást? Biztosan bánatos lesz és szomorú. — Menj át hozzájuk! Felkapja a tekintetét. — Csak úgy beállítsak? — Ügy nem! 'De ;egy csokor hóvirággal nyugodtan. Miközben a vázából újra a szalvétányi kis selyempapírba csomagoljuk a parányi tavaszi hírnököt újra és újra eszembe jut a mogyoróerdö. A közelgő tavasz! Biztos vagyok abban, hogy ha a tél az elkövetke­zendő napokban még vissza is fenyeget furkós botjával, de ütni már nem tud. Megérzéseimet a felhők hozzák, de az is lehet, hogy a barázdabillegetők súgnak va­lamit hosszú sétáim során, vagy a teghap még fázósan didergő cinkék adják a re- rnényt. — Anyám haragszik majd! — nyújtja vissza a csokrot. — Miért? — A virágot bűn visszakérni! — Te nem kérted. K inyitom az ablakot és nézek a fiú után. Szivéhez szorítva, úgy viszi a néhány szál hóvirágot, mintha egy vagyont érő ajándékkosarat tartana a karjai kő. zott.... Szalay István

Next

/
Oldalképek
Tartalom