Népújság, 1986. február (37. évfolyam, 27-50. szám)
1986-02-07 / 32. szám
mm NÉPÚJSÁG, 1986. február 7., péntek KARÁCSONDI METÓDUSOK ...a gépi katedráig VISSZATEKINTÉS: 1951: A Karácsondi Általános Iskola négy tantermében és két szükségszobájában váltott műszakban négyszáznegyven gyerek tanul. Gerendás mennyezet, rothadó, olajos padló. 1963: Megépül az iskola új szárnya. Négy tanterem, úttörőszoba, természettudományi előadó. Tanítás délelőtt és délután. 1978: A nagy változás éve. Hatalmas szárnnyal bővül az épület, bevezetik az egy- műszakos tanítást; délután a napköziben három csoportban hetvenöt gyerek. Az iskola létszáma: háromszáznegyven tanuló. Bakos Ildikó rajztanár szeretne lenni A rövid visszatekintést Dán Gyulától, az iskola igazgatójától kaptuk. Amikor végigsétálunk a világos, széles folyosókon, megnézzük a tantermeket — van min csodálkoznunk. No, nemcsak az tűnik föl, hogy a gyerekek asztalok mellett, kényelmes, párnázott széken ülnek, meg hogy üvegtábla van a falon, és minden tanteremben ott a televízió. Figyelemre méltó a tizenhárom szakszertár is. Fölszerelve a legkülönbözőbb szemléltető eszközökkel. Dán Gyula: — Az audiovizuális oktatás hívei vagyunk. Bár nem szabad túlzásba vinni, mégis sokat segít a gyerekek és a tanárok munkájában. Ma már nem is tudnánk nélkülözni a hordozható kis tévéket, az öt írásvetítőt, a magnetofont, no és a számítógépet. Elég meglepő, hogy számítógépet találni egy községi általános iskolában. A magyarázatot azonban rögtön megkapjuk. — E tanévtől bevezettük a fakultációs oktatást. A hetedikesek részére két magyar, egy angol, egy műszaki rajz és egy számítástechnikai foglalkozást szerveztünk. Az eddigi tapasztalataink kedvezőek. Bár finomítani még tudnánk a módszereken. Például azoknak a gyerekeknek, akik nem tudnak lépést tartani a követelményekkel, a jövő tanévtől mezőgazdasági gyakorlatot szervezünk. Sorra kopogtattunk a tantermeken. Az elsősöknek éppen magyarórájuk volt. Szaktanteremben tanítanak ... (Fotó: Perl Márton) Dán Gyula igazgató — A „macis" olvasókönyv alapján tanítjuk a gyerekeket írni — mondta Pecze Györgyné tanítónő. — Ügy vélem, igen eredményes ez a módszer. Erről meg is győződhettünk. Csak találomra meghallgattunk három kicsi elsőst: Kiss Anitát, Viktor Líviát és Farkas Gergőt. Fél év elteltével hibátlanul, ragyogóan olvastak. A következő teremben az 5. osztályosok rajzórájába pillanthattunk be. A tanár úr, László Ferenc ma már hatvanhat éves. Több éven át szakfelügyelő volt s ma is oly frissen, lelkesen tanít, szinte meghazudtolja éveinek számát. Szaktudása viszont annál nagyobb. Maga is fest, több ízben volt már akvarellkiálítása. Tanítványainak sikerei sem letei- csinylendők. Számos verminden évben, ezúttal is aranyoklevelet kaptak. Takács Béláné igazgató- helyettes : — örülünk annak, hogy gyerekeink kilencvennyolc százaléka évről évre továbbtanul. Mintegy harminc százalékuk választja a gimnáziumot, és jóleső érzés visz- szahallani: a gyöngyösi „Bér- ze” igen elégedett a kará- csondiakkal. Nem túl rózsaszín a kép? Karácsondon minden sikerül ? Dán Gyula igazgató: — Vannak még gondjaink. Egyelőre tornaszobánk van csak, de a tanács tervezi a terem megépítését. Van egykét szakképesítés nélküli nevelőnk is. Mégis úgy érezzük, hogy a huszonnégy tanerős testületben megvalósult az egyetértés^ Az idősebbek tapasztalataikkal segítik a fiatalokat, de ha ők tudnak valami frisset, újat, nem szégyellik átvenni a módszert. Karácsond, 1986: Helyzetképet adtunk egy iskoláról. Ügy véljük a metódus, a nevelők munkája példaként szolgálhat. Mikes Márta László Ferenc, a nagy szaktudású tanár senyt nyertek már, legutóbb például Bakos Ildikó a megyei rajzversenyen ért el kiemelkedő eredményt. Hét végeken sem üres az iskola. Szombatonként harmincnégy gyerek jár zeneoktatásra, szolfézsra, zongorára és más hangszeres oktatásra. Az ének-zene szakteremben két pianínó, lemeztár, és egy 70 ezer forint értékű gépi katedra. Az iskola énekkara Tóth Antal vezetésével nemrégiben volt rádiófelvételen és mint Helyünk egy vitázó kultúrában 1985 ismét a felpezsdülő viták éve volt. Vita folyt az iskola működésének és belső életének továbbfejlesztéséről, a gimnáziumi irodalom tankönyvekről, a művelődési otthonok (lehetséges) funkcióiról és funkciózavarairól, a népfőiskola újjáélesztésének szükségességéről, a színházi struktúráról, az irodalom szereptudatának átalakulásáról —, hogy csak néhányat említsünk. Mire véljük ezt a nem is mindig udvarias pengecsattogást? Az érvek és ellenérvek szikrázó parádéját? Azt hiszem, nem tévedünk, amikor mindezt a reform „begyűrűzésének” tekintjük a kultúra — mindmáig merev szerkezetű „egyéni rányított” — szférájában. Az oktatás és köz- művelődés szintjén is év. tizedes beidegződések kér. dój éleződtek meg, váltak tarthatatlanná: a régóta fel_ merült új kérdésekre ma kénytelenek vagyunk megadni az új választ. Kénytelenek vagyunk — mert a régi elképzelések alapján továbbfejlődni lehetetlen. Kénytelenek vagyunk — mert olyan gazdasági kényszerek léptek föl, amelyekre korábban nem kellett odá fiigyei ni. És nem érdeklődtünk az . iránt — milyen hatásfokkal. Ma már — a pénzügyi források apadása idején — világossá vált, rossz hatásfokkal. Elpazarlódott pénz és energia, személyes am_ bíoiók fulladtak ki, mert egy képzeletbeli kultúrát akartunk elosztani (jobb esetben: eladni) egy képzeletbeli társadalomnak. Nem vettük kellően figyelembe a differenciált rétegigényeket, a helyi közösségek spontán érdeklődését, nem támaszkodtunk rájuk. sőt igyekeztünk .semlegesíteni” az efféle törékvéseket. Egy képzeletbeli és áldemokra- tikus közművelődés „terjesztése” jegyében. Amely mindenkinek szól... Nos, egy olyan művelődési kínálat, kulturális termék, műalkotás, amelyik mindenkinek szól — az nem szól senkinek. Az csak egy fikciónak szól, egy fantomnak, egy kipipálható kulturális statisztikai bűvészmutatványnak. A kultúra bürokratáinak tetszését lesz csak képes elnyerni. Másét aligha. Igen, a jövőben nem lehetünk a kultúra „kegyosztói”. Másra, többre van szükség. Érdekeltté tenni az embereket a közös felelősségű kultúrálod ás folyamatéban. Építeni arra a mindenkiben szunnyadó belső igényre, amelynek kibontása, fölerősítése nélkül minden célzott hatás csak külsődleges marad. És létrejön az elitkultúra sznobizmusa, .s ennek ellentétpárja : a tömegkultúra „gyorsfogyasztói” mentalitása. Napirendre kell tűzni — ha ugyan tetszik: újból! — a kultúra demokratizálását és társadalmasítását. Föltárva és fölkarolva a meglévő helyi közösségek hagyományait, az azonosság- tudatot erősítő kötődéseket. mindazt a lappangó értéket és aktivitást, amely a korábbi művelődési hálózat „hálójából” — mert túl nagy szemű volt — kisiklott,, elveszett. Mert, a „végtermék” egyre nyomasztóbb, kiábrándítóbb: az érdektelenség és közöny. A fásultság és kifáradás ezernyi tünete. A visszahúzódás a privát élet csak a tévéhíradótól háborgatott zugaiba. A viták élénkülése mutatja: elérkezett az idő az átrendeződésre. Mert szocialista kultúránk értékei kerülnek veszélybe. Egy olyan közösségi jellegű kulturális modellé amely még csak nyomaiban van jelen mindennapjainkban. Amely még a kellő kibontakozás előtt a „süllyesztőbe” kerülhet. Ha nincsenek tisztázó viták, megújulást serkentő új nézetek, ha a kezdeményezés szelleme nem hatja át társadalmi közgondolkodásunkat ....... fent már rég en fölismerték: ebben az országban a kezdeményezés nemcsak egyetlen cetrum. bó( indulhat ki” — mondta Pozsgay Imre az 1984-es országos közművelődési tanácskozáson elhangzott felszólalásában. S adott esetben — az alkotmány keretei közt és a társadalmi közmegegyezés alapján — a fent és a lent eltérő álláspontjai, vitái is az új megoldások, meggondolások előtt egyengethetik az utat. Vita folyhat arról, milyen mértékben szükséges az átalakítás. Vitázhatunk a támogatás mértékéről, az önfinanszírozás lehetőségeiről, tankönyveink szemléletéről vagy színházaink struktúrájáról. Egyet nem tehetünk: hogy nem foglalunk állást, félreállunk vagy kivonulunk valamilyen barátságosabb terepre. Netán elhallgattatjuk a nekünk nem tetsző véleményeket. Erre egyszerűen nincs mód. Ebben a vitázó kultúrában kell helyét és szerettet találnunk. Társadalmi fejlődésünk új szakaszának előkészítése és elérése végett. P. I. Fütyülök Feltalálták a fütyülő kulcstartót. Az ember fütyül, a kulcstartó, akárhol van, visszafütyül. Hát nem óriási? Már csak ez hiányzott — meg a világbéke. Mondtam is a feleségemnek, hogy most már nem kell elválnunk. Merthogy én mindig elvesztettem a kulcsot, és ez volt ez egyetlen válóok a többin kívül. ! A technika fejlődése min- j dig lenyűgöz. A vibrációs í asszonypótléktól az eredményességet jelző biliig sok csodálatos alkotás ajzott már fel, és így vagyok most ezzel a füttyös kulcstartóval is. Ilyenkor elkap az alkotás láza. Előfordul, hogy egy hétig sem fekszem le. csak gondolkodom. A feleségem persze nem hiszi, hogy ezért virrasztók. Szerinte pusztán a házastársi kötelesség helyett vagyok ilyen kreatív. Micsoda kis- szerűség! Miközben én szárnyaló szellemmel, azon sziporkázók, hogy mi lenne, ha nem csak a kulcstartó fütyülne?! Itt van például a golyóstoll. Hányszor elvesztem! Ezután csak füty- tyentenék egyet, a toll meg visszafütyülne a főnököm zsebéből... Nem jó. Mibe építsük be akkor? Esernyőbe? Táskába? Papucsba? De miért csak hétköznapi tárgyakra gondolok? Ott van az egészségügy. Micsoda áldás lenne! A professzor csak füttyentene egyet a műtét után, a szike meg visszafütyülne a beteg hasából. Legalább nincs leltárhiány. Vagy ott van az örök gond a fiammal. Hányszor elvesztettem már a nagy tömegben! A fogába építtetnék egy csipetnyi elektronikus chipet, és a probléma megszűnt. Ha elveszteném az utcán, csak füttyentenék és — egy pasas pofon vágna, hogy ne molesztáljam a feleségét. Nem jó. Egyébként is: vigyázni kell ezekkel a felelőtlen be- építgetésekkel. Mi lesz, ha mindenki követi a példáimat? Előfordulhat, hogy a rendőr ráfütyül egy szabálytalanul közlekedő gyalogosra, mire kivonul a karhatalom, mert félreértik a füttykoncertet. Volt már ilyen. Fütyüljünk máshol. Nem lenne például utolsó ötlet, ha a gyártók beépítenék a sípocskákat a hiánycikknek számító termékeikbe. Az ember bemegy a boltba, és megkérdezi, hogy van-e már fehér, balmenetes gumikutyájuk. Nincs — mondja az eladó, és nyitott tenyérrel az. orrunk előtt ha- donász, mintegy véletlenül. De mi fütyülünk rá, mire a gumikutya visszafütyül a pult alól. Szinte érzem, ahogy egyre messzebb ragad a képzelet. Pláne, így szabályozók nélkül. Csak pergetem szárnyaló szellemem aranymorzsáit a feleségem elé, aki megint éppen mosogat, főz vagy takarít, ahelyett, hogy rám figyelne. — Képzeld ' el — lelkesedem —, ha beépítenék a pénzbe. Hónap végén csak füttyentenék, és már tudnám hova tetted a dugipénzt előlem. Vagy gondold el, milyen nehezen találjuk meg mindig a dédnagyi sírját a temetőben. Ezután csak füttyentenénk egyet, és a dédnagyi... A feleségem ekkor rám nézett. Felért egy válóokkal. — Tudod, kedvesem — duruzsolta —, én azt szeretném, ha valaki végre feltalálná a fütyülő fütyülöt. Tudod, hogy működne? — Nem, de nem is érdekel — menekültem be a szobámba. Tetszenek látni? Hát így fojtják el ebben az országban a vállalkozókedvet. Nógrádi Gábor Szépen csillogó arany Országos minősítő hangversenyen vett részt a Gyöngyszöv Kamarakórus, amely ebben az évben esett át a „névadón”. Januárig még a város nevét viselte, összetételében azonban mi t sem változott. — Miért éppen most történt meg a minősítésük? — kérdeztük a kórus karnagyától, Holló Erzsébettől. — Mi js csak a minősítés előtt néhány nappal kaptuk meg az értesítést. Any- nyit tudok, hogy változtatnak az eddigi módszeren, és ennek következtében csak két év múlva lesz ismét, minősítés. — Mit várt ettől a mostani eseménytől? — Azt szerettem volna, ha az aranyfokozatot elérjük. Sikerült is elnyernünk. Nagyon szépen csillog ez az érem. — Milyen • hangulatban ment ki a kórus a zsűri és a 'közönség [elé? — A hangulatunkkal nem volt baj. De ez még nem minden. Az előadás sok mindentől függ. Talán furcsán hangzik, de még az időjárás is befolyásolhatja. Természetesen az énekesek hajlékonysága, valamint a karvezető nyugalma, vagy idegessége éppen így kihat a műsor egészére. Ügy gondolom, mj jó napot fogtunk ki ilyen szempontból is. — Műsoruk főként a klasszikusokból állt össze. Miért? — Azokat szeretjük. — A legnagyobb közönségsikert mégis Bárdos művével aratták. . — A népdal nagyon közel áll a szívünkhöz. Szívesen énekeljük. — Milyennek találták a közönséget? — Kitűnő közönségünk volt. Egy részük még, a zsűri döntését is megvárta, ami eléggé szokatlan volt, a bizottság is elcsodálkozott ezen. Mindez együtt tehát: sikeres minősítés, valamint annak is a bizonysága, hogy a közönség ragaszkodik a kórushoz. Nem rossz évkezdet. (g. mól.)
