Népújság, 1986. február (37. évfolyam, 27-50. szám)
1986-02-25 / 47. szám
NÉPÚJSÁG, 1986. február 25., kedd 5Egri Népijság 1886. február Hazai tájakon A Stornók háza és híres magángyűjteményük „SOK VlZ FOLYIK LE most a Dunán meg a Tiszán — írja a Népújság február első hetében — hát még a Maroson, mely nem is tudja magába zárni a sok eső és a hó levét, hanem a szegény sanyargatott vidék nyakába zúdítja.” A február—márciusi számok számos falu tragédiáját jelentik, s közadakozásra buzdítanak. TÁMADÁS A LUTRI ELLEN Herman Ottó az országgyűlésben kikelt a lutri ellen. Mint a lap írja: „nagyon igaza van, midőn azt a népre mind anyagilag, mind erkölcsileg károsnak tartja, hanemhát a pénzügyminiszter mégis fenntartja azt.” Száz évvel később januárban a totón 6 millió volt a nyeremény ... FEZ HELYETT KALPAG A szerb—bolgár béketárgyalások folynak ez időben. Ügy látszik az is lényeges kérdés, hogy Sándor fejedelem „a szultántól musiri rangot kap, s hogy ne kényszerüljön fezt viselni, lovassági tábornokká nevezik ki, ami lehetővé teszi, hogy kalpa- got viseljen. A tárgyalás eddig haladt.” 1848 ELEVENEN ÉL „Kossuth Lajos utazásokat tesz Olaszország déli részében, s útjáról terjedelmes leveleket írt Helfy Ignácz képviselőnek. Soraiból kitetszik, hogy jó egészségben van, s az utazás javára vált.” És még egy hír: „Görgey és Klapka, a két jóbarát, harminczhét év után találkozott. Megható volt látni a szabadságharcz kát vezérének elérzékenyedését." A találkozóra Huszár István országgyűlési képviselő estélyén került sor. FALUSI LEVÉLHORDÓK Ügy tűnik jubileumra készülhet a posta. „A falusi levélhordók intézményét szándékozik behozni a kormány ... A község tartozik levélszekrényt tartani, s egy helyiséget bocsátani a levélhordó rendelkezésére.” MÁR AKKOR IS SÓZTAK Nálunk talán még nem sózták a havas utakat, de franciahonban már igen. „Múlt héten Párisban oly nagyon havazott, hogy... a kocsik alig voltak képesek előrehaladni. Néhány óra múlva Pár is meg volt tisztítva a hótól. A hónak ezt a gyors és alapos eltakarítását tengeri sóval eszközölték ... tonnája 31 frankba kerül Úgy látszik, ez a módszer azóta sem változott. ALSÓ PAPSÄG Később majd még visszatérünk rá, nem véletlen, hogy az egri lap erről részletesen cikkezik: milyen az alsó papság helyzete? Februárból csupán egy megjegyzést idézünk: „Az alsó papság helyzetén segíteni a püspökök kötelessége, s bizonyára előbb-utóbb megtették volna Trefort (akkori közoktatásügyi miniszter) kezdeményezése nélkül is. És most hol állunk? Ott, hogy fizetni fognak a püspökök, megadóztatják a vagyo- sosabb papságot. A miniszter úr beszedi, behajtja a pénzt; ő fogja kezelni, s juttat abból tetszése szerint annak, akinek ő akar. Nem más ez, mint a papságot, az egyházat az állam karjaiba kergetni.” OLVASÓKÖNYV A HADSEREGNEK A hír itáliai, utolsó mondata viszont a nagymagyarországi helyzetre utal. „Az olasz hadügyminiszter pályázatot hirdetett egy katonai olvasókönyvre, s hogy a könyv ne hirtelen készüljön, három évet adott az íróknak. Hányféle nyelven kellene nálunk ilyen olvasókönyvet íratni... ?” MÉG EGYSZER A POSTÁRÓL A lap szerkesztői üzenetében olvasható: „Perény R. Gy. — Lapunk példányai szerdán mind postára adatnak, s tudtunkkal onnan el is indíttatnak. Hogyan történik, hogy Perénybe szombaton, sőt hétfőn jut el: valóban megfoghatatlan volna, ha általánosan nem panaszkodnának a magyar posták lassúságáról. Londonba hamarabb megkapják levelüket, mint Abaújmegyé- ben lapunkat..." SZEGÉNY MOCSARY... Trefort ugyancsak megkapja a magáét újra a február 18-i számban, mivel az országgyűlésen csupa vallási kérdések kerültek napirendre. „Az egész múlt héten úgy úgy nézett ki a ház, mintha egyházi zsinat lett volna.” Thaly Kálmán javaslata hangzott el akkor: javasolta, hogy a kalocsai gimnáziumot vegyék el a jezsuitáktól. No, de amit Mocsáry Lajos kapott ... „a 13 próbás honhazafi, főzte le magamagát tökéletesen, mikor szemére veté az országnak, hogy minden iskola magyar nyelvű, s kívánta, hogy a törvény értelmében a különböző nemzetiségeknek állíttassanak iskolák, tehát oláh, rácz, tót. német, s a jó Isten tudná, még hányféle .. •” Akkor még egész Magyarország mennyországnak tűnt. PRÓBA SZERENCSE A hasznos tudnivalók között olvastuk a lapban: „A csuklás ellen eczettel megnedvesített porrá tört czu- kor” ajánlatos. „Igen ritka esetben kell a szerből egy- szernél többször bevenni.” Ugyanitt a korom felhasználását javasolja a lap a kertekben. „A növényeknek erős és izgató tápszerét képezi, a fejlődésükben visszamaradt zöldségek gyors növekvésre serkenthetők' általa. Távol- tarthatók vele a zöldségek, gyümölcsfák és azok gyökereitől a ... férgek és hernyók . . . Harmincz liter vízre vehetünk 1 klgrm kormot, mely hogy jobban felolvadjon, forró lúggal öntetik le ... ” KIJÖTT-E A MEDVE ... Gömör megyei híradás szól arról, hogy egy erdész egy barlangba ment be, ahol egy medve aludta téli álmát. „Meg akarván arról győződni, hogy alszik-e, botjával kezdte piszkálni ...” Ezután a merész erdész megkapta a magáét, s mellén, combján összemarcangolva elmenekült. „A medve két fiókkal feküdt a barlangban, s a kerülő menekülése után ismét visszatért oda.” Tehát nem jött ki, csak kényszerűségből fordult egyet. Benkő Károly Sopron központjában, közvetlenül a város jelképévé emelkedett Tűztorony szomszédságában áll ?. Storno-család hajdani háza, egy pompás, kétemeletes barokk palota. E ház adott szállást 1482— 83 telén a Bécset ostromló Hunyadi Mátyásnak. 1698-tól 1872-ig (amikor is idősebb Storno Ferenc megvásárolja) a Festetich grófok tulajdona az épület. Mai formáját az 1760 körüli nagyobb átalakításkor kapta, ekkor készült a ma is látható homlokzat. Az utóbbi évszázadban a Storno család magángyűjteménye révén vált híressé a ház. A család Olasz-Svájc- ból, Solduno községből származik, innét áttelepültek Bajorországba, majd pedig Magyarországra, Kismartonba. Itt született 1821 decemberében idősebb Storno Ferenc. Korán árvaságra jutván, mint „Wanderburscht” járta Németországot. 1840-ben Landchutban megállapodott, kitanulta a kéményseprő szakmát. (A tisztes kéményseprőipar mindvégig a műgyűjtő tevékenységet is lehetővé tevő pénzforrásuk maradt. A Storno családban minden fiúnak ki kellett tanulnia a kéményseprő mesterséget, függetlenül attól, hogy aztán festő, építész, tüzértiszt, avagy iparművész lesz-e belőlük.) Később idősebb Storno Ferenc úgy határoz, hogy végleg letelepszik Pozsonyban. El is indul Pozsony felé — gyalog. Elhagyva Kismartont — szól az adoma — egy kapálgató horvát anyókától érdeklődik a Pozsony felé vezető útról, ám a süket öregasszony Press- burg helyett Odenbergbe irányítja. A város közelébe érve, rájön ugyan a tévedésre, ám annyira megtetszik neki a kies völgyben fekvő város, hogy elhatározza: végleg Sopronban marad. A szorgalmas kéményseprősegédből hamarosan mester, üzletvezető lett. Soproni polgárjogot nyer és a polgáreskü letételét követően, a város tanácsán beírják nevét az 1535-től vezetett polgárkönyvbe. Miután szívós munkával lefekteti jövendő élete alapját, Storno Ferenc nekilát, hogy régi álmát megvalósítsa: festővé képezze át magát. A művészlelkű kéményseprő a korabeli „úti levelek” tanúsága szerint sűrűn látogatja Bécs, München, Augsburg festőiskoláit, készül a művészpályára. Nem lett kiváló festő, de a piktúra fortélyait jól elsajátította. Lassan megnyílik Storno Ferenc előtt a festő- és restaurátorpálya, idővel rengeteg megbízatást kap, vállal és teljesít országszerte. Páratlan szorgalommal javítja a környék kastélyait és templomait, a falfestményeket, oltárokat, egyéb berendezéseket. Cégtáblákat is fest, s kedvtelésből portrékat, tájképeket, a kor kedvelt, biedermeier stílusában. Munkásságára fölfigyelnek a régészek, Römer Flóris és Ipolyi Arnold, a Magyar Tudományos Akadémián keresztül megbízza Storno Ferencet az ország műemléki felmérésével, s helyreállítási tervek készítésével. Mindeközben nevezetes magángyűjteménye egyre gyarapszik: kapja, vásárolja a korábban egyáltalán nem vagy csak alig értékelt régi holmit, kéményseprés közben padlásokról gyűjti a limlom gyanánt kezelt műalkotásokat, míves bútorokat, lakberendezési tárgyakat. A sok műtárgy, bútor — a különböző korok, stílusok tarka összevisszaságában egymás mellett — Fő téri lakását díszítik. Járt itt 1840-ben Liszt Ferenc is, a ház uránál, Auersperg Károly hercegnél vendégségben, elbűvölte zongorajátékával a meghívott városi nobilitásokat. 1881. április 6-án, ismét — az immár világhírű — Liszt a vendég. Idősebb Storno Ferenc 1907-ben meghalt. Fia, ifjú Storno Ferenc (1851—1938) örökölte apja művészhajlamát és gyűjtőszenvedélyét, ö is a festészetnek és a restaurátori munkának szentelte életét. Közel kétezer tájképakvarelljét (zömmel az A Tűztorony szomszédsági ban a Storno-ház elbűvölő Sopron környéki tájat festette), számtalan portréját őrzi a gyűjtemény. Nem eredeti tehetség, de megbízható, jó festő volt. A gyűjtemény gazdája a legutóbbi időkig ifjabb Storno Ferenc harmadik fia. ■Storno Gábor iparművész volt. Az Országos Műemléki Felügyelőség soproni kirendeltsége 1982-ben fogott hozzá a hosszú évtizedek során erősen megrongálódott épület helyreállításához. A munka szakértelmet, pontosságot, mesteri tudást igényelt a kőművesektől, bádogosoktól, díszfestőktől, fa- és kőszobrászoktól. A megújult épületbe várhatóan 1986 őszén költözhet vissza a Stor- no-gyűjtemény, mely ideiglenesen a Rejpál-házban (Festő köz mellett) kapott otthont. A gyűjteményt Sopron város, illetve a Liszt Ferenc Múzeum tulajdonaként láthatja újra a közönség. Storno Gábor halálával, a külföldi örökösökre szállt hagyatékot 1983-ban megvásárolta a város. 1983-tól folyik a gyűjtemény leltározása, tudományos feldolgozása, a bútorok és a képek restaurálása. A Storno-gyűjtemény a példásan felújított ház második emeletére kerül. Az első emeleten a Sopron és Sopron környéke a XVII. századtól napjainkig című kiállítás látható majd. Várhatóan egy év múlva ismét minden soproni vendég egyik kedvelt úticélja lesz az újjávarázsolt Storno-ház és -gyűjtemény, az ország egyik legharmonikusabb, legbájo- sabb terén. B. J. — Nyugat-Európában (4/1.) Szultánok és vezírek tegnap és ma... „Ó nem uram, nem teljesen így van, nem a hosszú életű, hanem a sokat utazó tudása végtelen” — mondotta egyszer a kisebb-nagyobb túlzásairól, tódításairől ismert középkori török világutazó Evlia Cselebi, akinek — minden hibája ellenére — hinnünk kell. Nemcsak azért, mert szinte bejárta hajón és teveháton az akkori Európa és Ázsia nagy részét, hanem azért is, mivel feljegyzései mind a mai napig — kritikusan vizsgálva is — egyik alapvető forrása a korszakkal foglalkozóknak. A fentebb idézett mottó alapján vállalkozott e sorok írója Murat Bardakcsinak, az egyik legnagyobb példányszámban megjelenő török napilapnak a MILLIYET riporterének a segítségével arra, hogy megszólaltatja Európa és Közel-Kelet egyik legrégibb s a leghosszabb ideig trónon lévő uralkodóháznak az Oszmánoknak ma élő leszármazottjait. Célunk nem családfakutatás, sem pedig intimpistáskodás, a mind máig „romantikus” köd burkolta háremélet fülledt titkainak a kikémlelése volt. Sokkal inkább az egykori hercegek testvéreinek, leányainak, fiainak, unokáinak az emberi sorsa, azoknak a mai élete érdekelt minket. Arra kerestük a választ, hogy miként találták fel s meg önmagukat a megváltozott történelemben azok, akik évszázadokig a világ egy részének sorsát, történelmét változtatták magukhoz... A herceg A Nagy Török Nemzet- gyűlés 1924. március 3-án 'hozott 431-es számú határozata értelmében Allah egykor; földi helytartójának a török szultánnak és családtagjainak nemre, korra, illetve a birodalomban játszott szerepüket figyelmen kívül hagyva, huszonnégy órán belül távoznia kellett a köztársaság területéről. Hátra maradt vagyontárgyaik, birtokaik automatikusan az államra szálltak. Útlevelükben csak ennyi állt: „az oszmán dinasztia tagja — hontalan...” A Az utolsó Oszmán-háziak szigorú paragrafus szerint; a család' hölgy tagjai 28, míg a férfiak nem kisebb idő mint fél évszázad múltával tehetik egykori „vitézségük” színhelyére lábukat. Aztán esztendők múltán mint megannyi más „rettenthetetlen” Atatürk törvény ez is módosult, s a néhai hercegkisasszonyoknak 1952-ben a nemesuraknak 1974-ben megnyíltak hazájuk sorompói... Ám addig sok víz lefolyt az Aranyszarv-öbölben. Voltak akik végleg visszatértek a Boszporusz partjára, mások, második hazájukban leltek végleges otthonra. A polgárrá vedlett egykori kékvérűek közül sokan megtalálták számításaikat, s kiegyensúlyozott jó módban, biztonságban élnek. Számukra csak gyermekkori rossz álomnak tűnik a hontalaní- tással járó megpróbáltatások gyötrelme. Viszont akadnak olyanok is, akik minden hercegi rangjuk ellenére igen keményen megdolgoznak azért hogy fenntartsák önmagukat, sőt egyesek már megjárták a szegényházak poklát is. Míg a befutottak látogatóba visz- szajönnek megnézn; — legtöbbször nyaranta — menynyire futotta a hatalom új birtokosainak?. ★ A francia Riviera gyöngyszemének tartott Niza városában bizonyára többen azt hitték, az erős napsütés az oka annak, hogy egy kikötői sikátorban holmi török herceg után érdeklődünk ... Míg végül az egyik szűk utcácskára nyíló kapualjban szerény M. ORHAN feliratú névtáblára bukkantunk. A csengetésre szikár, nyúlánk, vastag lencséj ű szemüveget viselő, idős férfi Mehmed Orhan herceg, a félelmetes hírű II. Abdül Hamid szultán 76 éves unokája nyit ajtót. S miután jövetelünk célját előadjuk, tessékel be minket — no, nem palotája fogadójába —, hanem 30 négyzetméteres, puritán eleganciával berendezett lakásának nappalijába. — Tudom a lakásom kicsi, de pontosan ezért felel meg. Sajnos, az évtizedek múlásával együtt romlott a szemem. Többször operáltattam, de a szürke hályog csak egyre rosszabbodott. Most már csak a színeket és a fényt tudom megkülönböztetni ... Ahogy elnézem ezt a törékeny, előrehaladott kora ellenére friss szellemű, hajlékony, csak a legműveltebbek által használt török nyelvet beszélő férfit, önkéntelenül is felötlik bennem; ha a történelmi fordulat nem következik be akkor talán ma ő „Minden Muzulmánok Ura, a fényes tekintetű padi. sah ...” ■ Mintha csak kilesné kalandozó gondolataimat, ifjúságának nem éppen szul- tánfiihoz illő élményei idézésébe kezd: — 1909. november 10-én születtem Isztambul Besik- tas városnegyedében. Apám. Abdülkadir Efendi, II. Abdül Hamid szultán egyik fia volt. Palotánk — mert hisz gyermekkorom éveiben még trónörökösnek . számítottam — Serendzsebey emelkedőn állt. Itt a szomszédos kikötőpart zsivaját csak a mecsetek jó torkú müezzinjei tudták túlkiabálni. Az ifjú török forradalom győzelme után a korszak erős emberének, Enver pasának az volt a terve, hogy a trón várományosaiból katonatiszteket farag. Már három napja jártam az alapfokú kadétiskolába,; amikor az egyik este csengetnek. Az ajtóban egy magas rangú tiszt és két rendőrtisztviselő állt. A két rendőrt rázta a sírás, s nagy hüppögé- sek közepette egy papírt írattak alá. Száműzetésünk ezzel a szignálással kezdő. dött • • ■ (Folytatjuk) Soős Tamás
