Népújság, 1986. február (37. évfolyam, 27-50. szám)
1986-02-15 / 39. szám
IRODALOM ÉS MŰVÉSZET népújság. .»8».m>,„ó,is..„ombo. Andre Kertész (Fotó: Köhldi Imre) A fotográfia Picassója így nevezték André Kertészt. Amihez nyúlt, arannyá vált kezében. Hihetetlenül gazdag életművéből közlünk néhány képet, örökül az őt követő fotósoknak. Párizsi mutatványos Egy kép a Distorsion (Torzulás) sorozatból VADERNA JÓZSEF Éjszaka A beszélgetésből kifordul a Duna. Megárad fejem felett. Határsértő halak: a mondatok néma hosszúságai. Aluljárókban állok, szüntelenül ellenőrzött vízszint — bekapcsolt szivattyú a Margit-sziget. A körúton félrerúgom a diót, növényi agyformát, megpördült szerencsekereket. Sorsolásban forog az éjszaka, a henteskirakatban megbillent falu, darabokra szakadt vidék. Minden lámpa a szemfényvesztés feje, a Gellérthegy kikeményített bűvészkalap. Lezárt ablakok mögött: csikorog a szorongás. Reggelre megfájdulnak az állkapcsok. Álmos testem legforróbb pontja szemem belseje, ki fogad be, keserűek a hangok, az édes is sós, a tapinthatóság határáig hátrál a villamos. A hazátlan neszek között fülemben megőrülnek a gongütések. Hatalmas ásítás a pályaudvar. Üres sínek, a menetrend is kiürült, mint Dunántúlon vetetten ágyam. A mozdonyok helyén: hintalovak. ANGA MÁRIA Tovább megyek Feledés HOMA JÁNOS cínifám Fényudvarát a Nap egészen kitárja, izzik a madarak szárnya, fénytüskéi bőrömhöz érnek, vér nélkül tépnek sebet, mellemre térdelnek rózsafehér szelek, fák évgyűrűi védenek, barlangban keresem .a jelet. Kezemben tartva madárfészkeket, kinyitok minden füstkalitkát, hiába becézget varjúhalál. Emléked száraz földjén éjjelente cserepes szájú szelek üvöltenek, csontomba vésnek jelet, a hajnal szemére vért hintenek, ne lássák soha ja reggelek, hogy fejem alatt a párna emléked száraz földje lett. ttok Körmeid aranyló feketesége Ráncba-lépő fiatalságod Szereteted őrjöngő veszekedéseí Minden éved könnye és álma Megmarad Véges hajnalaim kusza perceiben Időpontok Anyám mondta, mit érzett, ha megszólalt a sziréna, s hogy ,viliódzott álmaiban a menekülést kiváltó, erőtlen félelem, míg zöld robajukban megtorpantak a fák. Rám szűkül a múlt a tűnődés ablakán. Nem ijeszt a sziréna hangja, kipreparált félelem feszül agyamban. Íme a béke Kidöntött fák Évgyűrűik kilazuló szorítások Kérgesken fűrész pusztítja a darabokból összeállt magányt BENKE LÁSZLÓ A téli rózsa Télen a rózsa visszahúzódik a szárába megágyaz magának és elalszik SUBÁI PÁL Sursum Lyukas a menny, sorsunk csorba, röhög a kín, korpásodva szisszen hajunk le a porba. Csusszan fejünk le a gazba — tüskés inda ott befonja. Alszik a bölcs bolondgomba, ébredünk mi fuldokolva : mi az, ami mellünk nyomja, miért élünk ily szorongva, ennyi ember hova hull ,ma? A mindenség süket, néma, berekedt a jósok torka. Kiáltozok háborogva: ne fúljon a lét mocsokba. Föl a szívvel, sursum corda. ROLAND ERB Fák A ház csendje Évszázadokig élő szentjánoskenyérfákról vagy sosem látott magnóliákról álmodom immáron mindig hogy feledni tudjam a halált (Cseh Károly fordítása) Csukott szemű kamasz fekszik az elsötétített szobában Elég egy fénysugár — s látható lesz a viaszmerev arc A szomszédban viháncoló gyerekeket fektetnek ágyba most S hangos lesz a ház csendje hirtelen öklökként dörömbölnek a zajok egy ajtón ami már örökre zárva van CSEH KÁROLY Vízcsepp Le sem ültem A konyha kövét néztem — csínytevő ki botra vár — S felfénylett hirtelen egy vízcsepp kettőnk között akár tört pohár a kövön szilánkja Vallatólámpa-fény vakít így lelketlen hidegen vagy két arc mely egymásra döbben mit akar? ki ez az idegen? Ingatag szárnyak Apámmal sebzett madarat játszat a betegség mintha ingatag szárnyakra mankókra támaszkodik Áll a pillanat gipszében fehéren mozdulatlanul szemével pislog riadtan az elzőtyögö kék alkonyainkra míg emberivé nem nyújtóztál ja újra az ágyon zsibbadt tagjait a kín Aszparát zöld vízesését nézi virradatig a beszűrődő fényben — kialvutlnn szeme tilosra vált a halál előtt
