Népújság, 1986. február (37. évfolyam, 27-50. szám)

1986-02-15 / 39. szám

K ora reggel az öreg Huszár Tódor ünneplőben lépett be a lakatosműhely vasajtaján. Magyar, a műhely párttitkára vette észre először. — Totya! Hééé, fiúk, itt van Totya bá­tyánk!-.. Szervusz öreg! Hát visszajöttél? Nem tévedtél el abban a fertelmes nagy városban? No, beszélj, mán, Totya!... Mindnyájan körbefogták az öreget, paro. láztak vele, a hátát paskolták. De az öreg harciasán pislogott szemével a párttitkárra: — Menj el, tűnj el a szemem elől, ne is lássalak jó darabig. Szégyenbe keveredtem miattad az ősz fejemmel! A titkár rácsodálkozott: — Mit beszélsz?! Szégyenbe kevered­tél...?! Az öreg Totya körbenézett és magyaráz­ni kezdett a többieknek: — Hát ide figyeljetek...! Tegnapelőtt este bezörget hozzám a mindenki által nagyrabecsült és igen tisztelt titkárunk. Rögtön azt hittem, hogy megint valami vá­ratlan és felemelő feladat jön, vagyis: tár­sadalmi munka...! Tudjátok, a cigány ju­tott eszembe. Azt mondja a párttitkár: Te, cigány, van egy kis társadalmi munka, gye­re te is dolgozni! Kérdi erre a cigány: Osz­tón, kérem alássan, az a társadalmi mun­ka közügy vagy magánügy? Közügy, persze, hogy közügy! — mondja a párttitkár. No lássa, mondá a cigány, akkor én nem me­hetek, merthogy a közügyektől eltiltottak . •. Kitört mindenkiből a kacagás, hangos rö­högés volt az egész műhely, dőltek szét a lakatosok, mint a krumpliszsákok. És az öreg Tódor folytatta: — De a titkárunk nem társadalmi mun­kát jelentett be nekem. Azt mondja: Bu­dapestre kell menned, jelentkezni a mi­nisztériumban, valami fontos dolog miatt hívatnak. Hogy mi az a fontos dolog, arról hallgatott. Majd meglátod, öreg. mondta és elment. Erre már Magyarból is kibuggyant az öb­lös nevetés. — .. .Ott vagyok hát székes, nagy fővá­rosunkban. Gondoltam, csak sétafikátok egyet, jól szétnézek, szívok magamba egy kis pesti ájert... — Elkéstél? — komorult el Magyar. — Nyugi! A helyszínen pontosan és idő előtt jelentkeztem •.. A minisztérium ka­pujában egy szuper csini hölgy, egy igazi príma donna várt rám, és én mondom ne­ki : csókolom az összes kisztihandjait gyö­nyörűm ... — Fene essen a májadba, vén kujonja! Jól bemutatkoztál, mi? — Egyenest megmondtam, hogy ez és ez, innen és innen vagyok, a párttitkárunk szólt, hogy táviratilag hívatnak, mert va­lami fontos dolog vár itt rám ... — És aztán? — Semmi különös ... Volt nála egy pa­pír, azt megnézte, rám mosolygott, azt mondta, rendben, minden oké, és hogy sé­táljak át vele a Parlament épületébe, ott vár engem a dolog. Aztán belém karolt bá­josan, és együtt ellibegtünk, sévizavé .. . — Mi dolog miatt hívtak? Beszélj, mond­jad tovább, Totya! — sürgették a lakato­sok. — Hát, csak úgy, hívtak — mondta az öreg Tódor közönyös, unott hangon. Kabát­ja végig kigombolva, mintha melege len­ne. Lezseren hátra dűlt- Figyelte az arco­kat, de semmi hatás. Tetőtől talpig mére­gették és semmit nem vettek észre rajta. Akkor az öreg Tódor nadrágja zsebébe dugta a két kezét, hogy szélesre széthúzód­tak nagykabátja szárnyai. Zakójáról sze­mükbe villant egy aranyosan csillogó, fé­nyes jelvény. Hüledeztek és ámuldoztak mind. — Hűűű, az anyja búzakenyerit! — Nézzetek oda! — Kitüntetés ...!!! Az öreg Tódor zavarában ráhajtotta ka­bátja szárnyát a kitüntetésre. — Beszélj, mesélj, Totya! Szentségit a fejednek! — Hát mit meséljek...? — Mondd el az egészet, hogy volt! — .. .Hát a Parlamentben bevezettek egy nagy terembe. Sok ember volt ott, és elöl egy nagy asztalnál is emberek. Azok a fe­jesek, gondoltam. Jobban megnéztem őket, összecsippentett szemmel, s akkor már va­lamennyien ismerősöknek tűntek. Persze, jutott eszembe, sokat látni őket a tévé-hír­adóban. Azért csak megkérdeztem a mellet­tem levő atyámfiát, hallja-e, kik azok ott a nagy asztalnál, legelői. Jól látom őket, nem tévedek? Olyan ismerős emberek. Azt mond­ja: az Elnöki Tanács, a párt, meg a kor­mány vezetői. Persze, persze, hiszen ez várható is ilyen helyen — mondom neki, s körülvizslatok, hogy lehetne innen minél sebesebben és észrevétlenül megpattanni. Mert biztos voltam benne, hogy az a nöcs- ke nem jó helyre irányított engem. Egyszer csak azt hallom: Huszár Tódor elvtárs..- Méla csend. Aztán megint: Huszár Tódor elvtárs ... Még nagyobb csend, mint az imént. Csak úgy visszhangzott bennem. Aztán hallom, hogy koppannak a lépések, halkan és tétován. — Két Huszár Tódor is volt ott? Nahát! — A fenéket! Hülye! — Hát? Kinek a lépése koppant? — Az enyém... te, te Csabuki! De erre csak később ébredtem rá ... . A lakatosokból gyöngyözött a jóízű neve. tés. — És a szégyen, amibe keveredtél? — kérdezte a párttitkár. — Mondom azt is, aranyfiú. Hej, mert én azt nem bocsátom meg neked sohasem.. Jött a terített asztal, kérem szépen, a dí­szes nagy fogadás a kitüntetetteknek, a munka élenjáró hőseinek. Engem a minisz­ter mellé ültettek. Rögvest összebarátkoz­tunk. Furtonfúrt biztatott, hogy egyék To­tya bátyám, így egyék, meg úgy egyék ked­ves jó Totya bácsi. Én meg csak szabadko­zom, s nem bírok egy falatot se enni. Fag­gatott, hogy csak nem beteg vagyok tán. S hiába kellették magukat azok a falatok, el. bűvölni is alig tudtak. Hej, pedig micsoda étkek voltak az asztalon, micsoda ünnepi kajesz...! — Hát miért nem ettél? — kérdezte a párttitkár. — Miért, miért! Hát mondtad egy szóval is, hogy a dolog előtt ne egyek, mert a do­lognál lesz finom kajesz?! No, ugye, nem mondtad. Én meg, ahogy a minisztérium felé sétafikáltam, egy ételbárban bevágtam egy dupla adag Jókai bablevest, sok-sok kenyérrel. A lakatosok gurultak a nevetéstől. Csak az öreg Totya mosolygott kesernyésen, mint aki vackorba harapott. A párttitkár nevetve nyújtott az öregnek ismét kezet. — Jól van, öreg. Akkor a dupla adag Jó­kai bablevesedhez is gratulálunk ... Pataky Dezső

Next

/
Oldalképek
Tartalom