Népújság, 1986. január (37. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-20 / 16. szám
NÉPÚJSÁG, 1986. január 20., hétfő Csak a felszín Korosztályom sorsáról, sikereiről, buktatóiról kevés irodalmi összegzés készült. Igaz, néhányan megközelítették a kétségkívül izgalmas és közérdekű témát, de a hiteles, a sokrétű ábrázolással adósak maradtak. A hiányérzetet gyarapította az elmúlt hét csütörtök estéjén bemutatott Krízis című tévéjáték is. Az egyébként tehetséges Málnay Levente kétszeresen is tévedett: egyrészt az alapanyagot értékelte túl, másrészt annak vélt erényeit hatványozta, nemcsak rendezőként, hanem a forgatókönyv társszerzőjeként is. R. Székely Júlia bizonyára konkrét információk nyomán írt egy riportot, méghozzá elbeszélő jellegű blokkokat komponálva egésszé. A sajtóban hitelesnek tűnő sztorit azonban kár volt általánosítani, mert nem tükrözi hűen a negyedik ik- szen túllévők örömeit és gondjait. Megértjük a körzeti orvosok dilemmáit, hiszünk abban is, hogy hivatásérzet, humánum vezérli őket, azt azonban aligha fogadjuk el, hogy anyagi nehézségekkel birkóznak, különösképp, ha — ezt tette a főszereplő is — elfogadják a hálapénzt. Épp ezért sokkal hatásosabb lett volna — hogy csak két példát említsünk — a népművelők, a pedagógusok sajátos konfliktusairól vallani. Közhelyízűre formálódott a butikos pálya beiktatása is, hiszen a hasonló bajokkal viaskodók zöme nem lesz renegát, hanem megvívja a maga harcát, s akkor sem mond búcsút elkötelezettsé- gencK, ha nem lesz övé a babér, ha pillanatnyilag csalódik, veszít. Kesereg, de nem áll félre. Folytatja tovább, mert kitűzött céljai eléréséről nem óhajt lemondani. , Torzzá, elnagyolttá mintá- zódott az újságíró figurája. Karaktere sablonos, gyötrődése mondvacsinált, az általa vizsgált gondolatkör ugyanis nem tabu, épp ezért nincs különösebb akadálya, hogy alaposan körüljárja akármelyik rátermett tollforgató. Nem rajongok a sportért, de a leghatározottabban állítom: nem büntetés — a műben annak minősítik — ilyen rovatban dolgozni vagy ezt vezetni. El is érkeztünk a legnagyobb fiaskóig. Az igazi eszmei baki az, hogy egyik alkotó sem döbbent rá: a valódi képességek a legmostohább helyzetben is kibontakoznak. Persze, jóval keservesebben, mintha zöld jelzést kapnának. Mellesleg ez is elérhető, ha higgadtan munkálkodunk érte, s a pillanatnyi mellékvágányon sem tétlenkedünk, méghozzá szenvelegve, sebeinket nyalogatva. A tartalmi bizonytalansághoz sajnos — s ez szinte törvényszerű — ötvöződött az unalmat fakasztó, csak azért is epikus jelleg, a felszínen pásztázás monotóniája, s ez elsősorban a negyvenesek élményekkel nyomatékolt elégedetlenségét váltotta ki. Senki sem lelkesedett, de ez különösképp megfontolandó... Pécsi István tévétársaságával, a mienk nem kapcsolódott be ebbe a hatalmas vállalkozásba. Illetve csak későn kapott észbe, s egy rövidített változatot adott le. Inkább arra lehet gyanakodni, hogy rugalmatlan, kevéssé gyors a program készítése, vannak még tennivalók e téren. Megszervezték e segélyhangverseny magyarországi változatát is, amelyről lapunk képes beszámolóban adott hírt. Ezen fellépett a hazai könnyűzenei élet szí- ne-java, régebbi és mai sztárok, sőt külföldi vendégelőadók is jöttek. Vélhetnénk, hogy ebbe már szívvel-lé- lekkel bekapcsolódik a televízió, igyekszik nyomon követni a fejleményeket. A kezdeményezés azonban akkorára duzzadt, hogy nehezen lehetett volna egy az egyben leadni. Csodák csodája, a rádió erre mégis kapható volt, akit érdekelt, az meghallgathatta élőben — ahogy az angol elnevezés (Segély élőben) céloz is rá — a zenekarok és az énekesek fellépését. Nem is tudom, mi az oka annak, hogy a képernyőn az érdeklődők ezt nem tehették meg. Elvégre a második program bevallottan azt szolgálja, hogy a „rétegigények" is kielégülhessenek, s mind többen szeretik az efféle muzsikát, ezért bizton lehetett volna számítani a közönségre. Az első programban pedig szélesebb kör igényeinek is megfelelhettek volna a szerkesztők. Végül is egy zanzásított, rövidített összeállítás került a műsorba a hétfői rendkívüli adásnapon. Nem „javított” tehát a televízió, nem hozta helyre egyszeri balfogását. Azt hihettük, hogy erényt kovácsolnak a hibából, s legalább tudatos szerkesztéssel köszörülik ki a csorbát. A hangulatot úgysem lehet már visszaadni, de ha jó két hetük van a,' vágásra, és az utólagos módosításokra, akkor legalább valami valóban képernyőszerű, pergő program születik. Ilyen várakozással ült a néző a készülék elé, arra várt, hogy valóságos seregszemléje lesz ez a rocknak. Eligazító és továbbmutató esemény, amely alkalmas arra, hogy csokorba gyűjtse a legjobbakat, s megmutassa mire is képes a honi köny- nyűzenei világ. Ami miatt végül is nem sikerült ez a kezdeményezés, az a túlzott egyenlősdi, a „sokszínűség” nevében történő szerkesztés. Ugyanis néhány vezető együttes is csupán egy-egy számmal rukkolt ki, mellettük ugyanilyen — vagy még több — műsoridőt kaptak a gyengébbek, a lefutottak, vagy éppen azok, akik egészen más muzsikát játszanak. Olyan elegyes hangverseny bontakozott ki előttünk, amely elvesztette karakterét, hiányzott az önálló arculata. Ez nyilvánvalóan másként lett volna, ha napról napra követik az eseményeket, mivel a rendezvény szervezői igyekeztek egyöntetűvé tenni a különböző blokkokat. A tévében azonban keveredett a rock, a pop, a dixieland, a táncte- ne, a polbeat, s nemhogy erősítették volna egymást, hanem inkább rontották az összhatást. Mondhatnánk azt is persze, hogy ez van, itt tart a mai magyar könnyűzenei élet. Ilyen szempontból äz egyik laptársunk kesernyés megjegyzést is tett, mely szerint Afrikában is kellene szervezni egy segélykoncertet a dallam- és ritmus- ínségben szenvedő magyar muzsikusok számára. Lehet, hogy igaz ez a szellemes megállapítás, de arra is kell gondolni, hogy ügyesebb tálalásban, valóban „élő” közvetítésben, vagy helyes értékítélettel történő választás esetén másképp fest a dolog. Gábor László Egy rock(f)-koncert kérdőjelei Sok bírálat érte a televíziót annak idején, mert nem kapcsolódott be az egész világra kiterjedő, nagyszabású Live Aid-koncert közvetítésébe. Valamiféle olyan okról is rebesgettek, hogy az illetékeshez nem jutott el a telex, amelyen az értesítés szerepelt. Bár alapos a gyanúm, hogy nem elsősorban szervezeti, egyszeri oka volt a késedelemnek, annak, hogy ellentétben sok-sok ország Fordító házaspár A klasszikus és mai magyar drámairodalom és a hazai színházművészet szovjetunióbeli népszerűsítésében, valamint az orosz-szovjet színműirodalom legjavának magyarországi megismertetésében vitathatatlanul nagy érdemei vannak egy ismert művészházaspárnak: Benedek Árpádnak, a József Attila Színház rendezőjének és feleségének: Ariadna Szesztaková- nak, a Madách Színház dramaturgjának. Mutassuk be őket közelebbről is. — 1948-ban kezdtem el rendezői tanulmányaimat, a leningrádi színházművészeti főiskolán — emlékezik Benedek Árpád. Ott ismerkedtem meg Ariadnával, aki a színésztagozat tehetséges, ígéretes növendéke volt. Először színpadon láttam; egy vizsgaelőadáson, Csehov A boszorkány című elbeszélésének dramatizált változatában alakította a címszerepet. Az ezt követő diákbálon be is mutatkozhattam, s attól kezdye összekapcsolódott az életünk. Szerettünk volna összeházasodni, de azokban az években ezt a szigorú szovjet törvények nem tették lehetővé. Egyébként ugyanerről a- konfliktusról szól a Varsói melódia című színmű is ... — A főiskola elvégzése után a leningrádi Kis Drámai Színház szerződtetett — veszi át a szót Ariadna. — Itt is nyomban főszerepeket játszottam, többek között az Ármány és szerelemben, és Morietto az Élő arckép című színművében. Árpád közben visszatért Magyarországra, de kapcsolatunk nem szakadt meg, és 1954-ben végre összeházasodhattuk. Itt. Budapesten természetesen nem folytathattam korábbi hivatásomat, hiszen nem tudtam magyarul. Kemény évekbe tellett, amíg úgy-a'hogy megtanultam. De orosz tudásomat hasznosíthattam a rádióban, amelynek ma is állandó külső munkatársa vagyok: én vezetem a Budapest beszél című kéthetenként jelerttkezö összeállítást, amelyet a moszkvai rádió sugároz a Barátaink hangjai című sorozatában. 1962 óta a Madách Színház is foglalkoztat, dramaturgként. Két évvel később került sor első szinkrontolmácsolásomra, amikor — a magyar prózai színházak közül elsőként — a Madách Színház társulata Moszkvában vendégszerepelt a Hamlettel, a Kispolgárokkal, a Magyar Elektrával és a Kocsonya Mihály házasságával. Úgy látszik, hogy sikeresen eleget tettem a nem könnyű feladatnak, mert azóta minden magyar társulat engem visy magával szinkrontolmácsnak, ha a Szovjetunióban lép a közönség elé. — Miért választotta annak idején a színészi pályát? — Nem véletlenül! Nagy- néném fiatal korában népszerű leningrádi operaénekesnő volt. édesapám — bár mérnökként dolgozott — kitűnően énekelt, zongorázott és gitározott. Leningrádi otthonunkban szinte mindennap összejöttek a város ifjú művészei; írók. színészek, énekesek, zeneszerzők. Hatéves koromban voltam először színházban: a Mosoly országa című Le- hár-operettet láttam. Még ma is előttem van valameny- nyi jelenete! Akkoriban, még gyermekfejjel, határoztam el, hogy én is színésznő leszek! Teljesen nem is kellett lemondanom erről, hiszen a rádióban gyakran mondok verseket, a Korona Pódium orosz nyelvű Irodalmi műsorában ugyancsak fellépek, és többször voltam szóvivő a Rádiókabaréban is. — Mikor kezdett fordítani? — Egyidőben szinkrontolmácsi tevékenységemmel. Lefordítottam — a többi között — a Magyar Elektrát, az özvegy Kar- nyónét, A kutya, akit Boz- zi úrnak hívtak című Bé- keffy—Fényes operettet, és László Bencsik Sándor Történelem alulnézetben című színművét. A felsoroltakon kívül még jó néhány miás színművet azóta is az én fordításomban játszanak a Szovjetunió színpadjain. ElAriadna Szesztakova ső fordításom oroszról magyarra 'a görög Xenopulosz A kísértés című színműve volt, melyet már orosz fordításban kaptam kézhez. A darabot annak idején nagy sikerrel mutatta be a József Attila Színház. Jelenleg a Józsefvárosi Színház készül bemutatni — az én fordításomban — Stein, Egy férfi és egy nő című kétszemélyes színművét, Miszlay István rendezésében. Mivel az eredeti orosz cím már „foglalt” — egy nagy sikerű francia film címe volt —, ezért Holtomiglan, holtodiglan címmel kerül a közönség elé. Benedek Árpád ugyancsak orosz és szovjet színművek fordítójaként tevékenykedik, immár évtizedek óta. — Negyven művet fordítottam, ebből harmincat már be is mutattak, színpadon, tévében és a rádióban — mondja. Bár a legtöbb az én nevem alatt jelent meg, nem tagadhatom, hogy valamennyinél igen sok segítséget kaptam feleségemtől. Nemcsak a nyelvi problémák megoldásában, hanem elsősorban ötletekben. Mármint, hogy melyik darabot érdemes lefordítani. Ismét Ariadna veszi át a szót: — Mióta csak Magyarországon élek. szoros baráti kapcsolatban vagyok a vezető szovjet színházakkal, és a legismertebb színpadi szerzőkkel, így elsősorban Ro- zovval és Gelmannal. Ro- zov nemcsak az egyik legnépszerűbb szovjet szerző, de a mai szovjet színműirodalom kiváló ismerője is, aki rendszeresen hívja fel figyelmemet új szerzőkre, Benedek Árpád nagy sikert aratott új színdarabokra. ö mutatott be Bulgakov özvegyének is. s ennek köszönhettem, hogy megkaptam tőle a Turbin család fordítási jogát. A darabot a József Attila Színház játszotta néhány évvel ezelőtt, Fehér karácsony címmel, nagy sikerrel. — Most min dolgozik a Benedek |házaspár? — A minap fejeztük be Gelman Zinocska és Gatin Zsalla című új színművének magyarítását. Rövidesen elkészülök Rozov legújabb színpadi alkotásának, A vadmacskának a fordításánál, az Európa Kiadónál pedig a közeljövőben jelenik meg Dudarev, a kiváló belorusz író A küszöb című színművének magyar változata. Bízunk benne, hogy ezeket a kiváló műveket rövidesen megismerheti a hazai közönség is. S a Benedek-család ifjú tagjai? Péter elvégezte a Képzőművészeti Főiskolát, s jelenleg díszlettervező a filmgyárban, Olga porcelánnal dolgozik, és múlt évi első kiállításán máris díjjal jutlmazták munkáit. Mario — ikertestvére — jelmeztervező. Egyik legutóbbi munkája a Hair jelmezeinek tervezése volt. a Rock Színház számára, most pedig András László—Bere- ményi Géza A nagy generáció című filmjének jelmezeit és díszleteit tervezi. ... Ha egy orosz vagy szovjet színmű hazai premierjén véget ér az előadás, a színészek között ott hajlong a rendező, s olykor maga a szerző is. Ám a fordítók, akiknek nem kis részük van a sikerben, soha nem lépnek a reflektor- fénybe. Pedig megérdemelnék. Uarai Tamás * Ezen nevet Észtország ARISTARH SINKEL Zűrzavar — Mit matatsz annyit? — Nem gyullad föl a villany. — Nyilván kiégett a biztosíték. Jöttét Volna világosban haza és cserélted volna ki. Hol mászkáltál? — Rossz buszra szálltam. Jó nagyot kerültem. ■*— Vacsoráztál? En már el Is szundikáltam. Nehogy összetörj nekem valamit ti sötétben, úgy járkálsz, mint egy tányéttalpú i medve .,. Vetkőzz le, bújj gyorsan ágyba... Istenem, hohtnan lett ez a bajuszod? — Világéletemben bajuszom volt! — De hisz reggel még nem volt. Megállj. itt valami félreértés van. Rögtön gyertyát 'gyújtok... Maga nem a férjem! Nekem is úgy tűnik, bogy így van. Legyen szíves, mondja meg az ajtójuk számát! — Hatvanhat. — Nekem is. És nyolcadik lépcsöház? — Igen. — Kilencvenkilences épület? — KUenszszáZkilences. — Abszolút biztos benne? Hm ... .igen. Csodálkoztam is, miért van a kuka balra, és nem jobbra. Nálunk mindig jobbra )szokott lenni. Ajtók, lépcsoházak. épületek, utcák, autóbuszok — mind akár az ikrek. Be lehet dilizni. Hová dobtam ia nadrágom? A, megvan ... Mintha valaiki becsapta volna az ajtót — Ne nyugtalanlkodjék, a férjem jött meg. Te vagy az, Kari? — Ki imás? Vagy bejárnak hozzád ia szeretőid? — Megesik. Az egyik éppen itt van. Ipaz, tévedésből jött ide. — Hányszor mondjam neked, hogy zárd be az ajtót... Nos, Ismerkedjünk össze: ■ Pukitis! — Náhits. Kérem, bocsásson meg... — Készséggel. Harmadnapja velem Is megesett egy ilyen história, ßemegyek a munkahelyemre, leülök 'áz íróasztalomhoz. Hívom a titkárnőméi: „Virve, maga valami furcsa postát rakott ide nekem." Mire azt feleli: ,j!n riem Virve vagyok, hanem Viiju.” — >rDe annyira hasonlít Virvére. Mint két tojás.’’ — ,,lgen — válaszolja —, de csak ideiglenesen. Ugyanabba a kozmetikai szalonba járunk ... Virve egy emelettel lejjebb dolgozik...” — Még \egyszer -elnézést kérek, már megyek is. —■ Viszontlátásra! TOIVO FRÜUNSILD Hazugok Az estélyen tarka közönség gyűlt össze, és érdekes beszélgetés folyt. Egy ősz pofaszakállas férfiú a rövid szünetet- kihasfnálva, csak úgy mellesleg megjegyezte: — Nekem meg egyszer egy zongorát dobtak a fejemre az abldkból... Az első emeletről. — Ö, érdekes! — kiáltott fel egy zöld ruhás hölgy. — Az éléiben mindenre fel kell készülni! — tört át egy másik hang a zsongáson. — Olyan is megesik, hogy a zongorát a negyedik emeletről -hajítják le — jegyezte meg a szomszédom. Már -én is mondani készültem valamit, amikor figyelmemet hirtelen égy halálsápadt lány vonta magára. Egyszerre csak jölpát- tant. Mrohant az elöszobá- ba. gyorsan felöltözött és elment. A nyomába eredtem. — Miért szaladt el? — Mert mind hazudnak! Hiszen a zongora nem gyufaskatulya, hogy ki lehessen dobni az ablakon! Remélem, magának nem estek zongorák a fejére? — Nem, soha! Hanem, egyszer a város lkellős közepén a kilencedik emeletről a fejemre esett egy mozdony ... — A kilencedikről? — ismételte ímeg szemrehányóan. — Maga is hazudik... Hiszen városunkban nincs egyetlen -kilencemeletes ház sem! És megvető tekintetet vetve rám sietősen eltávozott. [A -tollinni Pikker (Villámszóró) című szatirikus lapból készült orosz nyelvű válogatásból fordította: ZdhemSzky László] ; Egy hét...
